Kontrrazvedka. A mahnovista hírszerző szolgálat története
Egy anarchista számára az állam bűnszervezet, amely mérhetetlenül több kárt okoz, mint amennyi jót. Így kivált érdekes az első anarchista titkosszolgálat története.
Fordítói előszó
Amikor az orosz autokrácia 1917-ben véget ért, különféle politikai mozgalmak keltek életre, hogy betöltsék a hatalmi vákuumot a hatalmas birodalomban. Végül is az egyik legautoriterebb változat, a bolsevik kommunizmus győzedelmeskedett, de csak azt követően, hogy számos más, a politikai és társadalmi élet szervezésére irányuló kísérletet kipróbáltak. Az egyik ilyen kísérlet a Mahnovscsina volt (1917-1921), egy paraszti anarchista mozgalom Ukrajna (délkeleti) sztyeppéjén.
Amikor Nyesztor Mahno, a Mahnovscsina[1] névadó hőse 1917 decemberében ellátogatott a tartomány fővárosába, Jekatyerinoszlavba[2], öt különböző – nem választások útján hatalomra került – kormányt talált, melyek a tartomány feletti uralom igényével léptek fel. Mahnónak egészen másmilyen elképzelése volt a jövőről: a szabad vidéki kommunák és a munkásellenőrzés alatt álló ipari létesítmények föderációja. Végül Mahno eszméjét néhány millió paraszt karolta fel egy olyan régióban, amelyben messzire nyúló előzményei voltak a függetlenségnek és a közösségi földbirtoklásnak.
A „forradalom leigázóinak” minden irányból érkező támadásaival szemben védekezni kénytelen mahnovista mozgalom szinte kezdettől fogva militarista karakterű volt. A Felkelő Hadsereg volt az az eszköz, amelyet annak a területnek a védelmére hoztak létre, amelyen a mahnovisták egy új típusú társadalmi rendszer kiépítésére tettek kísérletet. E hadsereghez tartozott egy kulturális szekció (Kultproszvet), mely a hadsereg partizánjai és a parasztság körében végzett propagandamunkáért felelt. Ezt a szekciót veterán anarchisták alkották, akárcsak egy másikat, a Kontrrazvedkát (hírszerző szolgálat).
A mahnovisták 1917-1920 között az ellenforradalmat – a fehérek, az ukrán nacionalisták és az antant formájában – tekintették fő ellenségüknek. Emiatt rá voltak utalva arra, hogy szövetségre lépjenek az egyetlen rendelkezésre álló erővel, a bolsevikokkal. Valójában négy ilyen szövetséget is kötöttek, s ezek mindegyike mindkét fél számára hasznosnak bizonyult. Amikor pedig ezek a szövetségek elkerülhetetlen módon felbomlottak, a következmények mindkét fél számára károsak voltak. A szétzúzott ellenforradalommal vívott harcuk utolsó fázisában (1920-1921) a mahnovistáknak meg kellett védeniük magukat a szovjet állam rettenetes hatalmával szemben.
Az itt bemutatott szöveg egy jelenkori ukrán anarchista, Vjacseszlav Azarov[3] arra való kísérlete, hogy rekonstruálja a mahnovista Kontrrazvedka történetét. Azarov nem végzett új kutatást, hanem nyilvánosságra hozott számos ismeretlen, s néhány esetben érdemtelenül elfeledett forrást […]. Egy korábbi esszéjében Azarov a mahnovista mozgalom és az 1921-es kronstadti lázadás közti kapcsolatot mutatta be. A jelen tanulmány megmutatja, hogy a mahnovista Kontrrazvedka közreműködött az ellenterror hullámában, amely a szovjetrendszer szívében támadt fel 1919 végén.
Az Azarov által használt legfontosabb primer forrás Viktor Belas emlékiratai. Belas 1893-ban egy délkelet-ukrajnai faluban született és mozdonyvezetőként dolgozott. 1908-ban már anarcho-kommunista volt. 1919 januárjában csatlakozott a Felkelő Hadsereghez, s annak vezérkari főnökévé vált. Belas briliáns katonai stratéga volt, aki felelt a mozgalom terveinek kidolgozásáért egy olyan erő számára, amelynek mérete a néhány tucatnyitól a százezernél is több partizánig terjedt. A mahnovista mozgalomban való részvétele miatt a fehérek megölték apját, nagyapját és két fivérét. 1921. szeptember 23-án Belas súlyosan megsebesült, mikor a bolsevikok fogságba vetették, és a harkovi börtön halálsorán végezte. Mialatt a börtönben volt, a hatóságok bátorították, hogy írja meg emlékiratait a mahnovista mozgalomról, amihez nyilvánvalóan egy mozgalmi napló is segítségére volt. Miután 1923-ban amnesztiával szabadult, Belas évekig gépészként dolgozott, míg nem 1937-ben újfent letartóztatták és a következő évben agyonlőtték. 1976-ban rehabilitálták. Fia, Alekszandr, egy II. világháborús veterán, visszakereste apja kéziratát az archívumokban, és számos további korábban ismeretlen dokumentummal együtt 1993-ban publikálta azt.
Habár anarchista perspektívából íródott, Azarov szövege semmiképp sem egy mentegetőző munka. Az orosz polgárháborúban minden erőnek volt hírszerző szolgálata, amely titkosrendőrségi feladatokat is ellátott, s ez alól a mahnovista Kontrrazvedka sem képezett kivételt.
Grigorjev és Polonszkij meggyilkolását, valamint a Petljura elleni merényletkísérletet Machiavelli jóváhagyta volna, de azok aligha voltak összeegyeztethetők az anarchista eszmékkel. Erkölcsi téren nem különböztek a bolsevikok Mahno meggyilkolására irányuló ismétlődő kísérleteitől.
A mahnovista Kontrrazvedka vezető személyisége, habár nem annak valódi vezetője, Lev Zinkovszkij volt. A szovjet érában kétes hírnévre tett szert, például Alekszej Tolsztoj Kálvária c. fércművének[4] róla szóló ábrázolásán keresztül. A történészek általában elfogadták, hogy Zinkovszkij kettősügynök volt attól fogva, hogy később csatlakozott a GPU-hoz.[5] Azarov Zinkovszkij különös karrierjének egy másféle interpretációját sugallja, miszerint ő továbbra is az anarchista álmot kergette, még Mahno halála után is.
Egyedülálló teljesítménye – egy anarchista társadalom létrehozása jelentős időre, jelentős területen – ellenére a Mahnovscsina kevés komoly figyelmet kapott a történészektől. Az 1920-as években megjelent néhány értékes tanulmányt követően a mozgalmat évtizedeken keresztül átkozták és stigmatizálták a Szovjetunióban. Az ukrán nacionalista történészek hajlamosak voltak oltalmukba venni a mozgalmat, noha az nélkülözte a hazafias perspektívát. Az utóbbi két évtizedben jelentősen komolyabb munkák tűntek fel, de a mozgalom számos aspektusa mindmáig nem kellően kutatott.
A jelenkori anarchisták számára lényeges tanulmányozni és megérteni a Mahnovscsina sikereit és kudarcait. Vannak mások, akik igényt tartanának erre az örökségre, jelesül az ukrán nacionalisták, akiknek sohasem volt egy olyan alakjuk, mint Mahno, és akik szeretnék őt mártírjaik panteonjába fogadni. Azarov szövege az anarchista történelem eme értékes részének visszaszerzéséért folytatott küzdelem kontextusában íródott.[6]
A mélyállamról (deep state) szóló sorozatunk azt a célt tűzi maga elé, hogy eligazításul szolgáljon a politikaelmélet mind többet tárgyalt fogalmáról, a mélyállamról.
A felkért filozófus és politológus szerzőink által, valamint az államtan és a politikaelmélet élenjáró kutatóitól közölt, magyarul először megjelenő írások révén mélyebb ismeretet nyújtunk a titkosszolgálat munkájáról, a titok logikájáról és a modern állam működéséről.
Az itt tárgyalt anarchista tittkosszolgálat, a Kontrrazvedka egyszerre szolgál számunkra tanulságul arra, hogy egy államellenes eszme mit kezd az eladdig államok által létrehozott, az államot szolgáló intézménnyel, egyben pedig a történetén keresztül érzékletes képet kapunk a hírszerző szolgálatok születésének és szerveződésének módjáról.
Ajánljuk olvasóink figyelmébe a mélyállamról szóló sorozat eddig megjelent írásait is.
Greg Grandin a Mi a mélyállam?című írásában arra figyelmeztet bennünket, hogy a „mélyállam” által reprezentált versengő érdekeket ne monolitikusnak fogjuk fel. Losoncz Alpár A mélyállam mélysége című esszéjében számos példán keresztül magyarázza meg a számunkra, hogy a mélyállam jelentéséért harc dúl, egyben pedig szól a mélyállam és a kapitalizmus összefüggéseiről. Peter Dale Scott annak jár utána, miként készítette elő pár ember az Egyesült Államok alkotmányosságának aláásását, majd pedig azt vizsgálja, hogy a szükségállapot örvén milyen – máig ható – intézkedéseket hozott meg a Bush-kormányzat. Billay Gábor pedig a trökországi mélyállamról (derin devlet) ír Mehtap Söyler vonatkozó könyve kapcsán.
Sorozatunk megjelenését a Rosa Luxemburg Stiftung támogatta.
Előszó
Amennyire tudom, jelen munka az első kísérlet a mahnovista Kontrrazvedka részletes tanulmányozására. Jóllehet 2004-ben, a V mire szpecszluzsb [A kémek világa] újságban I. Andrijenko közzétett egy cikket „A mahnovista hadsereg titkosszolgálata” címmel. A szóban forgó cikk azonban, annak ellenére, hogy „tudományos vizsgálatnak” nevezte magát, inkább bevezető volt, amely felszínes tényekkel népszerűsítette a témát. Saját munkám ellenben nem állítja magáról, hogy a Harmadik Anarchista Forradalmat[7] védő eme különleges szerv kimerítő vizsgálata lenne, mivel csupán teljes egészében nyilvános és számomra hozzáférhető forrásokon alapul. Meg vagyok róla győződve, hogy az ukrán és orosz archívumokban érdekes felfedezni valók sokasága lapul még e téren.
A mahnovista Kontrrazvedka 1919. tavaszi megalapításától kezdve Ukrajna (Mahnovista) Forradalmi Felkelő Hadserege vezérkari Végrehajtó Szekciójának alárendelten működött. A vezérkar felett viszont a Katonai-Forradalmi Szovjet, 1920 nyarától pedig Ukrajna (Mahnovista) Forradalmi Felkelőinek Szovjetje gyakorolt felügyeletet. Mindezen struktúrák egyik irányítója Viktor Belas volt, akinek emlékiratai a legteljesebb beszámoló a mahnovisták katonai-politikai tevékenységének egy közvetlen résztvevőjétől. Természetszerűleg a Belas által bemutatott tények képezik munkám tartóoszlopát. Ezeket a tényeket azonban helyesen kellett interpretálni.
Hogyha valaki meg kívánja érteni az anarchisták cselekedeteinek logikáját (ahelyett, hogy szovjet mintára diszkreditálásukra törekedne), átmenetileg félre kell tennie az állami oktatást, és az anarchista világnézet prizmáján keresztül kell szemlélnie történetüket.
Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy egy anarchista számára az állam bűnszervezet, amely mérhetetlenül több kárt okoz, mint amennyi jót.
Az állam alapvető elfoglaltsága a civil társadalommal szembeni terror: nyíltan a politikai ellenfeleivel való küzdelem formájában; és rejtett módon a javak erőszakos újraelosztása képében. A 20. század első negyedének anarchistái a „nyílt terror” semlegesítését úgy képzelték el, hogy sebészien „pontos” terrorral szállnak szembe vele, amely ezen bűnszervezet legfőbb vezetője, valamint az uralmát biztosító szervek ellen irányul. Amennyire csak lehetséges volt, ez az ellenterror kerülte, hogy kárt okozzon az egyszerű polgároknak, akik tudatlanságból vagy kényszerűségből kapcsolódtak be állam tevékenységekbe.
A „rejtett terror” értelmezése során azonban az anarchisták az összes állami pénzügyi intézményben található vagyonra, valamint a kapitalisták személyes vagyonára is úgy tekintették, mint amiket erőszakkal csikartak ki a néptől. Ennek megfelelően a nép felszabadítására szánt pénz elvonását a bűnös entitásoktól (az államtól és a tőkétől) az anarchista mozgalom finanszírozásának megengedett és szükséges eszközének tekintették. Ez képezte a kisajátítások alapját. Az 1917. októberi felfordulást követően a bolsevikok hatalmukat a néphatalommal azonosították, minden vagyont pedig a nép vagyonával. Az anarchisták azonban úgy vélték, hogy még ha a komisszár rendszer „népi rendszernek” is nevezi magát, a gyakorlatban továbbra is elfojtja a nép jogait és elkobozza annak vagyonát. Csak az államterror módszerei változtak, nem annak lényege.
Következésképpen az anarchisták úgy érezték, minden joguk megvan rá, hogy megszabadítsák a „népi” hitelszövetkezeteket és bankokat a tömegek valódi felszabadításának biztosításához szükséges eszközöktől. A szovjet hatóságok viszont a kisajátításokat bűncselekményeknek tekintették.
Kétségkívül igaz volt, hogy más forradalmi szervezetekhez hasonlóan bűnözők az anarchista földalatti szervezetekben is jelen voltak, és a kisajátításokat személyes meggazdagodás céljából folytatták. Az ilyen gyakorlatok 1905 nyarától kezdve szaporodtak meg. Az „ideologikus” anarchista szervezetek a kisajátításokból szerzett pénzt dinamit, röplapok és újságok vásárlására költötték. Voltak azonban „spontán” csoportok is, melyek anarchista szlogenekkel leplezték magukat, de a kisajátításokat személyes gyarapodásukra fordították. Találó neveket választottak: „Fekete maszk”, „Az ördögűzők”, „A zsarolók” stb.[8] A mahnovista Kontrrazvedka vonatkozásában nincsenek bizonyított esetek ilyen tevékenységekről. Éppen ellenkezőleg, M. Tyamin vallomása szerint ott volt P. Szoboljev, a Kontrrazvedka egyik tagjának és a „Földalatti anarchisták” harci csoport vezetőjének az esete. Noha több százezer kisajátítás útján szerzett rubel volt a birtokában, Szoboljev nem volt hajlandó ezer rubelt költeni egy nadrágra. Mint Tyamin írja: „ezért koszos, régi katonanadrágjában halt meg”.[9]
Kezdetek, alapítók, struktúra
A mahnovista Kontrrazvedka létrehozását gyakran hozzák kapcsolatba Lev Zadov nevével. Ennélfogva, I. Tyeper (Gorgyejev) – anarchista, a Nabat[10] tagja és a Puty k szvobogye (Út a szabadsághoz) mahnovista újság szerkesztője – szavaival élve, a Kontrrazvedkát a Zadov testvérek vezették, „mindketten zsidók, mindketten régi bűnözők”. A forradalom előtt az anarchista mozgalmat kisajátítások végrehajtása révén szolgálták.[11] Tyeper információival azonban nem árt óvatosan bánni: bűnbánó anarchistaként hajlamos volt eltúlozni a múlt túlkapásait. A valóságban a fémmunkás Zadov 1910-től fogva volt anarchista terrorista, egy „bezmotyivnyik”[12], illetve a Juzovszki[13] Anarcho-kommunista Csoport tagja. Valóban részt vett kisajátításokban: kirabolta egy artyel tisztviselőjét egy bányában, egy postahivatalt Karanyban és egy pénztárat Debalcevóban.[14]Ha Tyeper ebből arra következtetett, hogy Zadov bűnöző volt, akkor Sztálin is az volt.[15] 1913-ban a Juzovszki Csoportot felszámolták, Zadov pedig börtönben végezte. Csak az 1917-es februári forradalom után szabadult Zinkovszkij álnéven. A Mahnovscsina idején ezen a néven ismerték.
Pontosan a 20. század eleji kisajátításokban, valamint az anarchista csoportok terrorista tevékenységében kell keresnünk a mahnovista Kontrrazvedka eredetét.
Az anarchista munkához szükséges pénzeszközök megszerzése bankrablások vagy gazdag kapitalisták kifosztása révén természetszerűleg magában foglalta a hírszerzési munka elemeit is.
Egy bank vagy egy gyári pénztár vagyonának felmérése, a pénzkiadások ütemezésének, az épületek belső elrendezésének, az őrök számának stb. meghatározása komoly felderítő intézkedéseket követelt. Hasonló feladatokat hajtottak végre a magántőke elleni rajtaütést tervező anarchisták is: vagyon felmérése, értéktárgyak tárolási helyének felkutatása, cselédek számának meghatározása. A terrorcselekmények előkészítésében a hírszerzési munka elemei közé tartozott a célszemély napi rutinjának, a fogadott látogatóknak, a testőrök számának, a helyszín terveinek és a kényelmes menekülési útvonalaknak a felkutatása. Az informátorok toborzása minden esetben fontos része lehetett a tervnek.
Az 1905-1907-es forradalmat a politikai és gazdasági terrorizmus példátlan fellángolása jellemezte. Szavcsenko adatai szerint ezekben az években 4500 tisztviselőt öltek meg vagy sebesítettek meg. 1908 januárja és 1910 májusa között 19 957 terrorcselekményre vagy kisajátításra került sor.[16] Sokat közülük hírszerzési tevékenység kísért. E cselekmények többsége az időszak anarchista gyakorlatának tulajdonítható, mely azon a nézeten alapult, hogy az állam és az uralkodó osztály képviselői elleni terror a leghatékonyabb eszköz a kormány és a tőke megbuktatására. Teljes mértékben biztosak lehetünk abban, hogy az 1905-1910 közötti terror és az azt követő reakció tűzpróbáján átesett anarchisták olyannyira képzettek voltak, mint a hivatásos hírszerző ügynökök. Képességeik különösen értékesek voltak a mahnovista Kontrrazvedka számára, mivel Belas szerint ennek a szervnek a feladatai közé tartoztak a kisajátítások, valamint az ellenséges vonalak mögötti terrorista tevékenység.[17]
Ami a jövő Mahnovista Felszabadított Zónáját illeti, kétségtelen, hogy a Szegényparasztok Szövetsége, amelyben a fiatal Mahno is részt vett, már végzett hírszerző munkát a térségben. 1908-ban ez a csoport készített elő kisajátításokat Jekatyerinoszlavban, Alekszandrovszkban[18] és Nogajszkban[19]. A Belas által említett első példa anarchista hírszerző tevékenységre Guljajpoljéban a 17 éves M. Prodan tevékenysége volt, akit 1909-ben azzal a feladattal bíztak meg a Szövetség tagsággal még rendelkező tagjai, V. Antoni és A. Szemenjuta[20], hogy gyűjtsön információkat Karacsencev rendőr mozgásáról. Ők ezt a rendőrt, mint a csoport megsemmisítéséért felelős személyt, halálra ítélték. A kém jelentette, hogy Karacsencev meg fogja látogatni a Colosseum színházat, és amikor kijött az előadásról, Szemenjuta lelőtte őt.[21] A polgárháború idejére tehát az anarchista mozgalom harci szárnya komoly tapasztalatokkal rendelkezett a hírszerzés terén. E tapasztalt veteránok alkották a mahnovista Kontrrazvedka eredeti állományának egyik részét, köztük K. Kovaleviccsel, P. Szoboljevvel és Ja. Glazgonnal.
Mint fentebb jeleztük, Zinkovszkij is ilyen háttérrel rendelkezett. Tyeper szerint a Mahnovscsinában a kisajátításnak hosszú hagyománya volt.[22] Zinkovszkij 1917 szeptembere és 1918 áprilisa között a Juzovszki Szovjet képviselője volt, majd a Juzovo-Makejevszkij régió Vörös Gárdájának vezérkari tagja lett. Zinkovszkij különítménye harcolt a német-osztrák csapatokkal, Luganszkon keresztül visszavonult Caricinig, majd pedig Krasznov tábornok kozákjaival küzdött. Zinkovszkij Krugljak dandárja egyik harci egységének vezérkari főnökévé emelkedett. 1918 nyarán pedig Csernyak különítményének vezérkari főnöke volt a caricini régióban.[23] 1918 őszén a Déli Front vezérkara Ukrajnába küldte, hogy a német vonalak mögött földalatti munkát végezzen. Útközben azonban Zinkovszkij megállt Juzovkában, ahol Danyiillel és nyolc másik anarchistával együtt létrehozta saját harci csoportjukat. A csoport Guljajpolje és Mahno felé vette az irányt.[24] 1918 novemberében Zinkovszkij azzal kezdte munkáját Mahnónál, hogy Juzovszk, Grisinszk és Mariupol falvakban különítményeket alakított.
Csernyak, Zinkovszkij egykori parancsnoka már 1919 márciusában megszervezett egy különleges csoportot, hogy adományokat gyűjtsön és rekvirálásokat hajtson végre a Vörös Hadsereg Zadnyeprovszkij Hadosztályának Mahnovista 3. Dandárja[25] által felszabadított városokban.[26] Később a munka a Mahnovista Kontrrazvedka Civil Szekciójának hatáskörébe került. Csernyak Különleges Csoportja tehát annak előfutárának tekinthető. Annál is inkább, mert Csernyaknak volt már tapasztalata ebben a munkában. Kubanyin szerint már 1918 elején megszervezett egy hírszerző szolgálatot a Délkeleti Front egyik vezérkara számára. Ez volt az első anarchista kontrrazvedka.[27] Később Csernyak javasolta Mahnónak egy hírszerző szolgálat létrehozását a mahnovista dandár számára Csernyak „begyűjtő csoportja” mintájára. Az eredeti tagok között szerepeltek Csernyak társai, Ja. Glazgon és H. Cinciper, valamint Zinkovszkij és testvére, D. Zadov.[28] Figyelemre méltó, hogy Csernyakot, Mahno Kontrrazvedkájának alapítóját mindmáig rejtély övezi.
Belas gyakran összekeveri Csernyakot és Cserednyakot. Előbbit például a Kontrrazvedka és a berdjanszki toborzás vezetőjeként nevezi meg,[29] a továbbiakban azonban ugyanebben a városban a toborzás vezetőjeként Cserednyak szerepel.[30] A Kontrrazvedka alapítója is a Cserednyak vezetéknevet viseli Belas egyik lábjegyzetében,[31] noha a szövegben mindenhol a Csernyak név szerepel a Kontrrazvedkával kapcsolatban 1919 tavaszán. Úgy tűnik, Belas beszámolójában legalább két Csernyak és két Cserednyak van. A Csernyakok (1) egy Ivanovo-Voznyeszenszkből[32] származó anarchista író és (2) egy bizonyos „anarchista a Vörös Hadsereg soraiból”.[33] A Cserednyakok (1) a Kontrrazvedka vezetője és (2) egy felkelő parancsnok a Harkovi területről. 1919 júniusában Csernyak a Kontrrazvedkából, valamint a Suba- és a Cserednyak-különítményekből összeállított Nyikiforova-különítmény[34] egyik csoportjának vezetőjeként jelenik meg. Csernyak csoportja Szibériába indult.[35] Cserednyak egyáltalán nem jelenik meg ebben a vállalkozásban. Világos, hogy ez a szibériai Csernyak nem lehetett sem az író, sem a Vörös Hadsereg embere, csakis ugyanaz a Csernyak, aki 1919 tavaszán a Kontrrazvedka berdjanszki ágának főnökeként tűnik fel.
Belas szövegében ezt követően ez a Nyikiforova-különítményhez tartozó Csernyak már nem tűnik fel újra a Mahnovscsinában. A Donyecki terület Csekájának 1921. február 13-i jelentése azonban a mahnovista Kontrrazvedka vezetőjét Csernyakként azonosítja.[36] Dubovik Volin[37] számára készített névmutatójában megpróbálja megszüntetni a Csernyakkal és Cserednyakkal kapcsolatos zűrzavart. M. Cserednyak 1919 tavaszán a Kontrrazvedka berdjanszki ágának fejeként, továbbá a dandártoborzás vezetőjeként jelenik meg. A folytatásban pedig A. Csernyakra történik utalás, akit már 1919 márciusában kineveztek Mahno egész dandárja toborzási szekcióvezetőjévé, valamint a Kontrrazvedka fejévé.[38] A névmutató szerint tehát mind Csernyak, mind Cserednyak a Kontrrazvedkánál dolgozott. Ezzel a verzióval szemben van egy komoly ellenvetés: a Mahnovscsináról szóló visszaemlékezések szerzői közül senki sem említi, hogy a Kontrrazvedka e két fontos alakja találkozott volna egymással. Röviden: a mahnovista Kontrrazvedka alapítója, igazi hírszerző ügynökként (kontrrazvednyik) mindmáig nem fedte fel titkát a kutatók előtt.
1919 áprilisában Csernyak és Zinkovszkij Mariupol és Berdjanszk városokban megalakították a Kontrrazvedka különálló „civil szekcióit”. Ezek a szekciók elsősorban a hadsereg ellátásával foglalkoztak. A katonai ellátás olyan formáit, mint a kisajátítások, a hozzájárulások (rekvirálások) vagy az úgynevezett „megélés a földből”, 1917-től kezdve széles körben alkalmazták a Vörös Gárda és a Fekete Gárda (anarchista) különítményei. A Vörös Gárda Vörös Hadsereggé való átalakulásának kezdetével ez a gyakorlat Közép-Oroszországban megszűnt. Ukrajnában azonban tovább folytatódott. A Zadnyeprovszkij Hadosztály 2. Dandárja például Grigorjev vezetésével Odessza 1919. áprilisi elfoglalása után önellátással foglalkozott.[39] A Zadnyeprovszkij Hadosztály Dibenko parancsnok vezette 1. dandárja valószínűleg ugyanilyen módon látta el magát. A Scsorsz parancsnoksága alatt álló hadosztályban is hasonló utánpótlási módot alkalmaztak.[40]
A mahnovisták számára ez a gyakorlat a továbbiakban még sürgetőbbé vált. Ennélfogva, L. Golik, a dandár Kontrrazvedka főnökének március 21-i jelentése szerint, a Vörös Parancsnokság az utánpótlásuk csökkentésével kezdte elnyomni a felkelőket.[41] A mahnovistákhoz csatlakozva természetesen az Oroszországból érkező, kisajátításban jártas személyek is részt vettek az ellátási ügyekben. Nem lehet kizárni, hogy Mahno kifejezetten ebből a célból hívta meg őket. Szakterületüket közvetve A. Tyamin tanúvallomása is megerősíti, aki megemlíti, hogy 1919 áprilisában a közismert anarchista, V. Bzsosztek Harkovban, valamint a militáns Szoboljev Guljajpoljéban szívós, „megbízható típusokat” keresett, hogy egy bizonyos moszkvai intézményből elkobozzanak 40 millió rubelt.[42] Május 6-tól azonban Szoboljev már a mahnovista Kontrrazvedkánál dolgozott.
A Kontrrazvedka gerincét két alapvető csoport alkotta: a kisajátítások és a terror „specialistái”; valamint Mahno legközelebbi munkatársai.
Utóbbiak közül I. Ljutijt, G. Vasziljevszkijt és A. Lepetcsenkót lehet megemlíteni. Vasziljevszkij és Lepetcsenko a Guljajpoljei Anarchista Csoport anarchista terroristái voltak, ennélfogva jól ismerték a hírszerzés problémáit. Ljutij általában Mahno testőreként tevékenykedett. A Batyko[43] visszaemlékezései szerint Ljutij már a mahnovista szerveződés legelején csatlakozott hozzá.[44] 1919. április 19-e körül Volnovahában Mahno utasította őt, hogy tartóztassa le az összes ezredkomisszárt, akiket a bolsevikok a Mahnovista Dandárra kényszerítettek.[45] Később Mahno mindhármukat a Kontrrazvedka mariupoli ágának megerősítésével bízta meg, melynek vezetője akkoriban Zinkovszkij volt. Mint az első csoport képviselői, lehetséges, hogy ők nevezték ki azokat a specialistákat – P. Szoboljevet, M. Grecsannyikot, Ja. Glazgont és K. Kovalevicset –, akik május 6-a körül érkeztek, hogy megerősítsék az ún. „anarchoamatőröket”.[46] Kubanyin szerint Glazgon Csernyakkal együtt korábban érkezett a Mahnovscsinába, és részt vett a Kontrrazvedka megalapításában.[47]
Működése első időszakában, 1919 tavaszán a Kontrrazvedka felépítése a következő volt. Az alapvető magot a dandár vezérkara alkotta, és amikor nagyvárosokat, például Berdjanszkot és Mariupolt elfoglalták, ezekben megszervezték a Kontrrazvedka külön alosztályait, amelyek jellemzően civil tevékenységet folytattak: a dandár ellátását kisajátítások és hozzájárulások gyűjtése révén, valamint a fehérek ügynökeinek és korábbi kollaboránsainak felkutatását. 1919 nyarán, a mahnovista hadsereg nyugati visszavonulásának idején a Kontrrazvedka feladatait a Batyko kísérete – testőrei és szárnysegédei – látták el. Ukrajna (Mahnovista) Forradalmi Felkelő Hadseregének 1919. szeptemberi újjászervezésekor ugyanezek az emberek vezették Mahno személyes hírszerző szolgálatát, amelyet „feketeszázak” (más néven „ördögi százak” vagy „Batyko százai”) néven ismertek.[48]
Az általam összegyűjtött adatok alapján a Kontrrazvedka tevékenysége csak akkor hordozott központosító jelleget, amikor a hadsereg mozgásban volt, és csak viszonylag kis mahnovista alakulatok esetében, mint például a Felkelő Hadsereg magját jelentő Zadnyeprovszkiji Hadosztály 3. Dandárja volt 1919 tavaszán, vagy az Ukrajna (Mahnovista) Forradalmi Felkelőinek Szovjetjéhez tartozó Különleges Hadseregcsoport volt 1920-ban. Ezzel szemben
a mozgalom csúcspontján, 1919 őszén a Kontrrazvedka szervezete hálózatos volt, és mind a négy hadtest illetékességi területére kiterjedt.
Golikot például Belas előbb az egész hadsereg[49], később viszont csak a 2. hadtest Kontrrazvedkája vezetőjeként nevezi meg.[50] A Mahnovista Hadsereg jellegéből és bürokrácia iránti megvetéséből ítélve nem hiszem, hogy az ilyen információk átcsoportosításra utalnak, főképp mivel az érintett időintervallum 1919. november 11-étől csak december 2-áig terjed.
A rendelkezésemre álló források nem tesznek említést semmilyen központi Kontrrazvedka szervről ebben az időszakban, amelynek a testület titkosszolgálatait alárendelték volna.
Köztudott, hogy az imént említett időszakban az Alekszandrovszkban állomásozó 1. Donyecki Hadtest Kontrrazvedkájának feje Zinkovszkij volt.[51] A Nyikopolban állomásozó 2. Azovi Hadtest Kontrrazvedkáját pedig Golik vezette.[52] Hogy kik voltak a 3. Jekatyerinoszlavi és a 4. Krími Hadtest vezetői, azt mindeddig nem sikerült megállapítanom. Az első két hadtest feladataiból kiindulva igen különböző problémákkal kellett szembenézniük. Nem tudom kizárni annak a lehetőségét, hogy a két első hadtest Kontrrazvedkáinak tevékenységét kiterjesztették a velük szomszédos hadtestekre is, bár ez ellentmond annak a bizonyítéknak, miszerint a kisebb katonai egységeknek saját hírszerző szervezeteik voltak. Ezt demonstrálja a Jekatyerinoszlavi terület Szabad Kozák Felkelőcsoportjának példája.[53] A hírszerző szervezetek jelenlétét az egyes mahnovista egységekben Kubanyin úgyszintén megerősíti.[54] Egy ilyen hálózatos rendszerben a hadtestek vagy más katonai csoportok minden egyes hírszerző szervezete közvetlenül a Hadseregparancsnokság Hadműveleti Osztálya alá tartozott.
Fordította és a szögletes zárójelben található jegyzetekkel ellátta: Poór Péter.
A könyv – amelyből most az anfol nyelvű kiadás fordítói előszavát és az első két fejezetet adtuk közre – eredetije az interneten itt érhető el. A fordítás ennek felhasználásával, de az angol nyelvű verzió alapján készült.
[1] – [A Mahnótól és a Mahnovscsináról magyarul megjelent legfontosabb művek ezen és ezen a linkeken át érhetők el.]
[2] – [Dnyipro ukrán város. A település 1926-ig viselte a Jekatyerinoszlav nevet, utána Dnyipropetrovszknak hívták, majd 2016-ban Dnyipróra keresztelték át.]
[3] – [Vjacseszlav Valentyinovics Azarov 1964-ben született Ogyesszában és villamos műszerészként dolgozott. Közreműködött az Ukrajnai Anarchisták Szövetségének 1999-es megalapításában, majd a szervezet politikai végrehajtó bizottságának elnöke lett. Több anarchizmus elméletével és történetével foglalkozó munka szerzője. Tudomásunk szerint magyarul ez idáig csak egy cikk jelent meg tőle, amely a 2014-es Majdan téri események következményeivel foglalkozik.]
[4] – [Magyarul Görög Imre fordításában jelent meg: Alexej Tolsztoj: Kálvária. Athenaeum (é.n.)]
[5] – [A GPU (Állami Politikai Igazgatóság) 1922-ben alakult a Cseka utódszervezeteként. A Csekát (Összoroszországi Különleges Bizottság) a bolsevikok hozták létre még 1917-ben a hírhedt Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij vezetésével. Hivatalosan az ellenforradalommal szembeni harc célját szolgálta, ám hamarosan a bolsevik államterror rettegett szervezetévé változott, mely a rivális forradalmi irányzatokra – így az anarchistákra is – éppolyan keményen lesújtott, mint az ellenforradalmárokra.]
[6] – A fordító szeretné megköszönni V. Azarov e kiadás előkészítésében nyújtott segítségét és bátorítását, noha ő maga semmilyen mértékben nem felelős a szerkesztői jegyzetekben kifejtett nézetekért. A fordító ezúton is szeretne köszönetet mondani Gail Silvius szakszerű szerkesztői hozzáértéséért.
[7] – Az orosz forradalom anarchista történetírásában 1917 két fellángolása (februárban és októberben) politikai forradalmak voltak, melyeket társadalmi, liberter forradalom követett. A mahnovisták saját magukat eme Harmadik Forradalom részének tekintették.
[8] – V. Szavcsenko: Anarhiszti-terroriszti v Odessze (1903-1913) [Anarchista terroristák Odesszában (1903-1913)], Odessza, 2006, 61-62.
[9] – Szoboljev a Cseka ügynökeivel folytatott fegyveres összecsapásban vesztette életét 1919-ben Moszkvában.
[10] – Nabat (Vészharang) volt a neve az Ukrajnai Anarchisták Föderációjának (1918-1919). Harkov székhellyel számos ukrajnai városban volt tagszervezete, és nagy mennyiségű irodalmat adott ki mielőtt a bolsevikok elnyomták volna.
[11] – I. Tyeper: Mahno: Ot „jegyinogo anarhizma” k stopam ruminskogo korolja [Mahno: Az „egységes anarchizmustól” a román király lábnyomáig], Moszkva, 1924, 77.
[12] – A bezmotyivnij (ok nélküli) terror olyan személyek ellen irányult, akik pozíciókat foglaltak el a hatalmi struktúrában, mely a nép ellenségeivé tette őket. 1905 körül elterjedtté vált az Orosz Birodalomban, s különbözött a terrorizmus korábbi formájától, amely olyan konkrét személyek elleni megtorló akciók formáját öltötte, akiket zsarnokoknak tekintettek.
[13] – [A mai Ukrajnában található Donyecki terület, illetve Donyeck városának eredeti neve. 1924-ig, majd pedig 1941 és 1943 között nevezték így, 1961-ben kapta mai elnevezését, a köztes időszakban pedig Sztálin nevét viselte. A szerző következetlen módon, de azonos értelemben egyaránt használja a Juzovka és a Juzovszk megnevezést is.]
[14] – T. A. Beszpecsnij & T. T. Bukrejeva: Lev Zadov: cselovek iz kontrrazvedki [Lev Zadov: ember a Kontrrazvedkától], Donyeck, 1996, 225.
[15] – Sztálin tervelte ki a Tifliszi Állami Bank kifosztását 1907-ben, melynek során tucatnyi ember halt meg vagy sebesült meg.
[16] – V. Szavcsenko, i.m., 9-10.
[17] – A. V. Belas & V. F. Belas: Dorogi Nyesztora Mahno [Nyesztor Mahno útjai], Kijev, 1993, 350.
[18] – [A mai ukrajnai Zaporozsje település, melyet 1921-ig neveztek Alekszandrovszknak.]
[19] – [A mai ukrajnai Primorszk település, melyet 1964-ig neveztek Nogajszknak.]
[20] – A Szegényparasztok Guljajpoljei Szövetsége egy 1906-ban alapított anarcho-kommunista csoport volt, és akár 200 tagja is lehetett. Amikor Karacsencev tömeges letartóztatások útján felbomlasztotta a csoportot, alapítói, Antoni és Szemenjuta külföldre szöktek, de később visszatértek, és bosszút álltak. A Karacsencev elleni támadás idején Mahno börtönben volt egy másik rendőr megölésének vádjával.
[21] – Uo. 17.
[22] – I. Tyeper, i.m., 50.
[23] – T. A. Beszpecsnij & T. T. Bukrejeva, i.m., 228.
[24] – V. Zinkovszkij: Anarhiszt i csekiszt [Anarchisták és csekisták]
[25] – A Zadnyeprovszkij Hadosztály 1919 tavaszán a Vörös Hadsereg sarokköve volt. Parancsnoka az egykori tengerész, Pavel Dibenko volt. Az 1919 februárjában megkötött megállapodások eredményeként Mahno és Grigorjev ukrán atamánok dandárjait is magában foglalta.
[26] – T. A. Beszpecsnij & T. T. Bukrejeva, i.m., 228.
[27] – M. Kubanyin: Mahnovscsina [A Mahnovscsina], Leningrád, 1927, 220.
[28] – Uo., 195.
[29] – A. V. Belas & B. F. Belas, i.m., 111.
[30] – Uo., 188.
[31] – Uo., 584., 14. jegyzet.
[32] – [Oroszországi város, ma Ivanovo.]
[33] – Uo., 88.
[34] – [Marija Grigorjevna Nyikiforova (1885-1919) női partizánvezér volt, aki a polgárháború alatt fontos szerepet játszott az ukrajnai anarchista mozgalomban.]
[35] – Uo., 255.
[36] – T. A. Beszpecsnij & T. T. Bukrejeva, i.m., 228.
[37] – [Vszevolod Mihajlovics Ejhenbaum, közismertebb nevén Volin (1882-1945) híres anarchista forradalmár és a mozgalom krónikása, aki részt vett az oroszországi és ukrajnai forradalmakban, majd a bolsevik üldöztetés elől külföldre emigrált. Fő műve, „Az ismeretlen forradalom” 1947-ben már csak posztumusz jelent meg franciául. A szövegben közölt Dubovik-féle névmutató már a 2005-ös orosz nyelvű kiadáshoz készült.]
[38] – A. Dubovik: Immenij ukazatyelj [Névmutató] – V. Volin: Neizvesztnaja revoljucija [Az ismeretlen forradalom (1917-1921)], Moszkva, 2005, 598., 600.
[39] – V. Szavcsenko: „Pogromnij” ataman Grigorjev [Grigorjev, a „pogrom-atamán”]
[40] – T. A. Beszpecsnij & T. T. Bukrejeva: Nyesztor Mahno: pravda i legendi [Nyesztor Mahno: igazság és legendák], Donyeck, 1996, 60.
[41] – A. V. Belas & V. F. Belas, i.m., 110.
[42] – Krasznaja Knyiga VCSK, t.1 [A Cseka Vörös könyve, I. kötet], Moszkva, 1990, 362.
[43] – A Batyko (szó szerint „Atya”) az ukrajnai kozák hagyományban a katonai vezetőknek adományozott cím volt.
[44] – Ny. I. Mahno: Ukrainszkaja revoljucija – Voszpominanyija, kny. 3. [Az ukrajnai forradalom – Emlékiratok, 3. kötet], Párizs, 1937., 79.
[45] – A. V. Belas & V. F. Belas, i.m., 160.
[46] – Uo., 174.
[47] – M. Kubanyin, i.m., 195.
[48] – [Nem azonos az ultramonarchista, szélsőjobboldali fegyveres ellenforradalmi csoportokkal, melyek a antiszemita pogromjaikról, valamint a munkások és parasztok felkeléseinek elfojtásáról váltak hírhedté a századelő Orosz Birodalmában!]
[49] – A. V. Belas & V. F. Belas, i.m. 354.
[50] – Uo., 364.
[51] – Uo., 331.
[52] – Uo., 364.
[53] – Uo., 340.
[54] – M. Kubanyin, i.m., 116.
