94.1. Mandarin, a vagány

94.1.1. Nagyon sokszor szerepeltek már a sorai ebben a hírlevélben is. Az újságírói pályán töltött 32 évem alatt pedig annyiszor, de annyiszor idéztem.

Persze, ebben sincs semmi rendkívüli, hiszen az egyik leggyakrabban idézett magyar író (volt), akinek a mondatai, poénjai, történetei nemcsak újságokban és könyvekben kerültek elő újra meg újra, de ami talán fontosabb: kocsmapultoknál, kártyaasztaloknál, padokon a parkban, buszon, villamoson, névnapi köszöntőn, brigádgyűlésen, pártkongresszuson. Kábé mindenhol. Eleve aforizmákat és anekdotákat írt, nem csoda, hogy aforizmák és anekdoták zászlóaljai maradtak utána.

Ahhoz képest, hogy Moldova György mennyire jelen van Magyarország (a már alig-alig létező nemzeti kultúra) minden rétegében, elég meglepő, hogy milyen tétován búcsúztatgatja a sajtó. Pedig kiérdemesült drogdílerek, tisztességben megőszült prostituáltak, családi körben méltán népszerű táncdalénekes-imitátorok is olyan kolumnákat kapnak megfelelően médiaképes halál esetén, hogy majd le esik szalagcímből a kétszer aláhúzott százhúsz pontos (tízcicerós) kurzív verzál.

Moldova még a Népszavának sem ért három flekknél többet, pedig nem sok olyan nagy magyar író halt meg mostanság, aki a Népszavából tanult olvasni négy-öt évesen.

94.1.2. Beleszületett a munkásmozgalomba szinte: a kőbányai nyomortelepen szociáldemokrata nagyapja volt a minta, tőle csente el mindig a Népszavát.

Ezen, az ő balol-kommunistaságán megy a nem túl eredeti rugózás most is, a gyászmunkaversenyben. Oké, nyíltan vallotta magát kommunistának akkor, amikor ez nemhogy nem volt komilfó, de szinte provokációnak számított. És nemcsakhogy kommunistának, de direkt kádáristának, ami meg, hát, izé. (Szemben a nemzeti konszenzussal…)

És most ez kap fogni, tisztelettel, egy vajszínű árnyalatot. (Hogy a kevéssé kompatíbilis, ám aforizmásodásra-bonmotodsodásra szintén hajlamos kollégát idézzem.)

„A kommunizmus olyan antiszemitizmus, mely a keresztényekre is vonatkozik!” – írja a koldus szegény zsidó családból származó Reifből lett Moldova György egyik késői, egyébként nem túl erős aforizmakötetében. Na most ezzel mit kezdjünk?

Vagy (és egy nagy VAGY): rendre megjegyezte, hogy Kádár, nagy példaképe, a „proletár szent”, mindig szocializmusról beszélt, sosem kommunizmusról, a pártját is szocialistának hívta, ha még tetszenek emlékezni: Magyar Szocialista Munkás.

Vagy hogy Kádár titkosszolgálata lehallgatta, megfigyelte Moldovát. (Nyíltan hangoztatott cionizmusa, Izrael-barátsága miatt.)

94.2. Kalina Pál

94.2.1. Még fontosabb: Moldova első, legjobb novelláinak hősei mind városi, népi hősök. Magányos hősök, romantikus hősök, az igazukért, az egyetlen Igazságért minden körülmények között eltökélten küzdő hősök, akik mind nagyon proletárok, nagyon lent vannak, és törkednének fölfelé (és buknak, persze), de kicsit sem kommunisták. Sehogyan sem azok. A korabeli (hatvanas-hetvenes évek) vonalas irodalomkritikától meg is kapta: anarchista. Anarchisták a hősei, anarchisták a novellái. (Szerintem egyébként nem alaptalan a megállapítás, de nekem ebben az összefüggésben ez nem is kellemetlen jelző. A marxista-leninista nyelvben – ahogy a fasisztoidban is – nagyon az. Házunk előtt két dehoneszt állt.)

94.2.2. Ezek a novellái – Az idegen bajnok és Gázlámpák alatt történetei –, első regényei szinte mind a háború utáni időszakról, az ötvenes évekről szólnak. Szinte mániákusan foglalkozott a korszakkal. És mindig olyan következtetésre jut, ami nagyon-nagyon messze áll a kádárista magyarázattól. A kádári dogmatika szerint az ötvenes évek valamiféle rendszerhiba, néhány alkalmatlan vezető ostoba károkozása. Moldova írásai szerint viszont ősbűn, örökre elveszett lehetőség. Katasztrófa.

94.2.3. Ezek az első novellák, kisregények elég éles kontrasztban állnak Moldova későbbi, hát finoman fogalmazva is túlírt, gyengébb műveivel. Tömörek, kemények, szinte móriczian sűrűk. Bár Fejes Endrét és Gelléri Andor Endrét (Moldova ez utóbbit vallotta inkább valamiféle mesterének) szokták emlegetni, mint rokon szerzőket, az olyan, szinte történet nélküli, mégis lenyűgözően pontos és drámai benyomást keltő írások, mint a Kalina Pál (egy öreg melós elvisz a hátán kétszáz kilót, és ennyi) nekem már inkább Móriczot idézik.

94.3. A verhetetlen tizenegy

94.3.1. A második, 1966-ban megjelent novellagyűjteményben (Gázlámpák alatt) már feltűnnek szatirikus írások is, amelyekből kibomlik majd Moldova legsikeresebb írói korszaka vagy inkább sorozata. A komoly novellákból már kiderült, hogy egészen kivételes képességű mesélő, történetei élnek, sodornak, a szatíráknál pedig bekapcsolódik még egy írói hagyomány, amit sokan Rejtő Jenő nevéhez kötnek, bár szerintem inkább a századforuló pesti (sőt: bécsi, prágai, berlini, tehát közép-európai) zsidó kabaréjának hagyománya. Akár Hasek. (Aki ugyan nem zsidó, de közép-európai, baloldali, sőt anarchista. És kabarészerző is volt.)

94.3.2. Gyorsan kiderült, hogy Moldovának van érzéke a népszerűséghez. Talán több is, mint amennyi az irodalomban szerencsés. Ma marketingzseninek mondanák.

Így lett angyalföldi helyett ferencvárosi a koktél, H. Kovácsból Fradi-drukker. Ha Vasas-drukker lett volna (eredetileg az volt), lehet, hogy sosem lesz belőle akkora siker. Persze, én is bármikor fölsorolom fejből a Verhetetlen tizenegy összeállítását (Tirnauer – Ásó, Kapa – Steinitz, Jascsák, Podhola…), közben a 1980-as Fradiban (akkor kezdetem meccsre járni), már Zsiborás – Jancsika, Judik után elakadok, mert ugyan Rab volt már akkor a beálló vagy valaki más?

Ezt a Ferencvárosi koktél–Verhetetlen tizenegy vertikumot most azért sokan körberágták, és fogom még idézni eleget, ahogy magamat meg az országot ismerem, tehát most fölöslegesnek érezném túlhogyishívjákolni.

94.4. A szent tehén

94.4.1. Menjünk vissza a népszerűséghez. Nemcsak a szatírák, de a riportok is sültek. Jöttek a nagy riportregények, a szociográfiák, a Komló-könyv, az ávós dokuregény, az Őrség, a vasút, a textiles. Moldova itt is ráérzett a közönségre (a közönség meg őrá), és termelt, termelt, termelt. Egy idő után persze feltűnt, hogy riportalanyai kábé mindig mindenütt ugyanúgy beszélnek, ugyanolyan típusú poénokat mondanak. De a közönséget ez nem zavarta.

Jöttek a még népszerűbb, még kabaré- és pletykaképesebb témák: a kamionos, a rendőrös (cigányozós), rendszerváltás után meg egyre dermesztőbb dolgok, például a vízlépcsős vagy a Tokajról szóló hajmeresztő bornírtság.

94.4.2. Nagyon olvasott, nagyon művelt, volt népi kollégista (tehát Moldova-kortárs) szerkesztő mondta nekem egyszer, hogy Moldova a riportkönyveivel sokkal többet tett a rendszerváltásért, mint az egész underground ellenzék a szamizdatjaival.

Ezt a kommunistaság topikhoz is.

94.5. A magányos pavilon

94.5.1. Moldovának ahhoz volt érzéke, hogy népszerű témákat találjon, és népszerű dolgokat írjon. A személyisége egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy a népszerűséget kezelje. Nemcsakhogy magának való, kifejezetten nehéz ember volt, de mintha első novelláinak hőseit akarta volna megeleveníteni: magányos hősként küzdött, csak a maga igazságát kereste, akkor is, ha nem is volt igaza, és más nem érdekelte, nem kötött kompromisszumot.

Hajlathatatlan és hajlíthatatlan. Mint Kalina a kétszáz kilós géprongybálával a hátán. 57-ben, amikor mindenki lapulni vagy igazodni igyekezett, ő kiállt, és otthagyta a színművészetit, és a lendületesen indult írói karriert, elment melósnak. 90 után, amikor mindenki antikommunista lett, ő beleállt a kádáristaságba.

94.5.2. Most, a halála után megint pedzegetik majd, hogy jaj, ilyen kánonból hagyták ki, meg olyan körökből marták el.

Neki nem kellett semmilyen kánon. Ő kereste mindig ezt a magányoshősséget.

Legendásan krakéler és morc volt. Interjúiban is szinte dicsekedett azzal, hogy nincsenek barátai, de az egyik legrégebbi barátjával is azért szakította meg a kapcsolatot, mert a felesége megjegyzést tett Kádárra. Mással azért veszett össze egy életre, mert a Vasas iránt nem mutatott elég tiszteletet.

Néhány hónapja fölhívtam Farkasházy Tivadart, hogy elkérjem Moldova számát. Azt mondta, már neki sem köszön. Nem tudja miért, de talán valami rosszat mondhatott Kádárra. Vagy ilyesmi. Pedig évtizedeken át a Hócipőbe, jóban voltak, szinte szomszédok.

94.6. Az eltörött csavar

94.6.1. Amikor megtanultam már valamelyest olvasni, a hetvenes évek közepén, azt vettem észre, hogy Moldova ott van mindenütt. Akárhova mentünk, szolnoki rokonokhoz, családi barátokhoz, tehát hogy szinte minden lakásban, ahol gyerekként előfordultam, és a felnőttek unalmas, trécselése fejfájdító cigarettázása, koccingatásai alatt silabizálgattam a betűket a polcokon, és arra emlékszem, hogy Moldovát mindig, mindenhol láttam. Az idegen bajnok, Gázlámpák alatt, Magányos pavilon, A negyven prédikátor, Magyar Atom, A szent tehén.

De Moldova ott volt azokban a háztartásokban is, ahol láthatóan nem nagyon olvastak egyébként, ahol az ő könyvei mellett csak csak egy-két Jókai vagy Petőfi-összes árválkodott a polcokon a nippek mellett.

A hetvenes-nyolcvanas évek átlag magyar háztartásának kulturális oszlopai: Moldova-könyvek és Hofi-lemezek.

És Moldova a rádiókabaréban, Moldova a Ludas Matyiban.

94.6.2. Két hete, a Borízű podcast adásában dadogtam néhány mondatot arról, hogy éppen tervezgettem egy Moldova-parafrázisszatírát, Az eltörött csavar mintájára az Auchan–IKEA–Decathlon-parkoló hatéves kátyújáról, mert meggyőződésem, hogy kell legyen valahol az üzemeltetésnél egy Kovács 113 Béla, aki némi kőzúzalékkal, kátránnyal és egy lapáttal rég megoldotta volna a kátyúproblémát, de a három multi illetékes osztályai között nyilván képtelenség elintézni egy ilyen bonyolult hatásköri feszültségekkel járó problémát. Tehát Moldova van.

Szinte minden nap van egy Moldova.

94.6.3. Két éve barátaimmal keveredtem vitába egy nyaraláson. Az volt az állításom, hogy Moldova szatírái a mai napig tökéletesen működnek, a magyar élet olyan mozzanatait röhögik körbe, amely mozzanatok még mindig velünk vannak, vagy valahogy újratermelődnek, kiirthatatlanok. Újra és újra rá kell döbbenjek, hogy Moldova nagyon mélyre látott. „A bíráló bizottság, Grobác Dezső Ottokár főmérnök vezetésével, az egymillió forintos első díjat Grobác Dezső Ottokár főmérnöknek ítélte.”

És szembe állítottam Moldova írásaival – ebből keletkezett a vita – az ötvenes évekről szóló másik nagy szatirikus alapművet, a Tanút, ami szerintem csak felületes, tét nélküli poénkodás egy tragikus történelmi korszakon, sőt, azzal, hogy a teljes abszurdba tolta az ötvenes éveket, még szívességet is tett rendszernek, és fölmentette (Kádáréket, az országot, mindenkit) a felelősség alól.

Ezzel szemben Moldova szatíráiban én érzem a felelősségvállalást, és még a legabszurdabb fordulataiban is az érvényességet.

Barátaim érvelése aztán arra kanyarodott, hogy Moldova mégiscsak a Kádár-rendszer apologétája, satöbbi.

94.6.4. Érdekes életrajzi részlet: 1956-ban Moldova a színművészeti hallgatója, drámaírónak készül, lelkesen támogatja a forradalmat, fegyvert is fog. (Fegyverrel áll őrt az iskola előtt.) Letartóztatják, de megússza. Viszont lecsukják csoporttársát, Csurka Istvánt és osztályfőnökét, Háy Gyulát. 1957-ben, végzősként úgy dönt, hogy nem fejezi be főiskolát. Ebben szerepet játszik az is, hogy a Rajk-perről írt darabját tanárai – például Bacsó Péter, a Tanú későbbi rendezője – meg akarják változtatni.

94.7. Utódiszklémerezés

94.7.1. Most, hogy így reggel negyed hatkor, kábé nyolc óra billentyűzetpüfölés és tizenkétezer karakter után csíkszemmel próbálom elküldésre kész állapotba hozni ezt a szöveget, és már tényleg nincs agyam erőm, satöbbim beleírni még ezer dolgot, ami este eszembe jutott, szóval, miután ráadásul még le is basztam az egész magyar sajtót meg minden, hogy nem kezelte elég komolyan Moldova halálát, szóval lett világos (ja, már világos van), hogy még legalább két hetet kellett volna dolgozni ezen a szövegen, akkor még befért volna az a negyven másik fontos szempont, meg értelmesebbre is lehetett volna szerkeszteni. Moldova Györgytől posztumusz elnézést kérek.

https://444.hu/2022/06/09/uj-peter-az-idegen-bajnok