• Az alábbi szöveg Uj Péter főszerkesztő heti hírlevelében jelent meg (a 84.-ben), amit előfizetőink kapnak minden szerda éjjel, esetleg csütörtök hajnalban. Ha szeretnéd te is minden héten olvasni Uj Péter friss írásait, akkor fizess elő a "444 Közösség" vagy a "444 Belső Kör" csomagra itt, és már jövő héttől küldjük őket neked, egy sor más előny mellett. Az eheti írást most a választásokra tekintettel teljes terjedelmében, mindenki számára szabadon olvasható formában közöljük, de ha szeretnéd tudni, miről szólnak majd a választás utáni Szerdák, akkor fizess elő itt!

84.1. Választás előtt a választás utánról

84.1.1. Drága aranybogár olvasók!

Semmi pénzért sem szeretném elvenni az életkedvüket, de. (Nem leszek szórakoztató.)

Legyenek erősek: vasárnap (hétfőn) nem ér véget az orbánizmus.

84.1.2. Nem érne véget akkor sem, ha valami csoda folytán győzni tudna az ellenzék. (Nem valószínű, nagyon nem, hogy tudna, de nincs mese, meg kell próbálnia.) De játszunk el a gondolattal, ha győzne…

Utána is itt élne velünk több millió polgártársunk, akiket bizonyíthatóan bármikor mozgósítani képes a rendszer névadója, valami olyan kitalált ügy ellen (vagy mellett; de inkább ellen) akár, mint a gyerekeink nemi identitására vagy micsodájára fenekedő LMBTQ-lobbi, a Kárpát-medencét terrorista muszlimokkal betelepíteni szándékozó Soros György, a népdalainkat diszkósítani kívánó Brüsszel…; a fantáziánk túl szegényes ahhoz, hogy a következő célpontját kitaláljuk. Ötlete mindig van elég.

84.1.3. Ma olyan országban élünk, ahol a buszmegállókban „…az ukránok magukat bombázzák…” kezdetű beszélgetésfoszlányokat csíphet el az ember. Olyan országban, ahol a közéleti médiafelületek nyolcvan százalékát lopott állami pénzekből gond nélkül összevásárló és fenntartó kormányzati kommunikációs rendszer képes beadni azt a lakosság jó részének, hogy Ukrajna cirkálórakéták, szőnyegbombázások és csak rá vadászó elit egységek elől bujkáló elnöke telefonon Márki-Zay Péterrel konspirál Orbán Viktor megbuktatásáról a rommá lőtt Kijevből. Ahol valamiféle hazafias kiállásnak, vagy nem tudom én, „tökösségnek” (de legalábbis kifizetődőnek) számít elküldeni a picsába a puszta létéért fegyverrel küzdő ország vezetőjét, mert a mi mélyorbáni rendszerünk legnagyszerűbb vezetőjét, az emojicsaták rettenthetetlen vezénylőtábornokát merte kritizálni árulása miatt. Ahol a fent említett köz- és egyéb médiákumok észak-koreai stílusú videocsasztuskákkal és enyhén kágébés stichtű szakértésnek álcázott agykontrollal meggyőzték a népesség sajnos jelentős részét arról, hogy V. Putyin rendszere valamiféle működőképes, szolid, keresztény demokrácia, a dekadens Nyugat valódi, életerős, dinamikus alternatívája, és nem pedig gyilkos titkosszolgálati diktatúra. Ahol csodálatra méltóan hősies, Petőfi-versekbe illően hazafias „szabadságharcokat” lehet vívni naponta képzelt ellenfelek ellen, és győztesnek hirdetni magunk, közben a valódi fegyverekkel valódi szabadságharcot vívó szomszédra köpködni, cinikusan, gyáván beszólogatni.

Tudom még ezt hosszan tekergetni, nyilván. Forgatni a szívünkben a kést.

84.1.4. Azt próbálom finoman körbeírni, hogy a magyar társadalom a morális és mentális csőd felé tart. Vagy már benne is van.

A posztmodern etnopopulista orbánizmus egyik kedvenc toposza a magyar nemzeti identitást elrabolni vágyó globalizmus/kapitalizmus/Nyugat/Soros. Kövér házelnök egymaga havonta átlag hét-nyolc magyar településen fejti ki, hogyan akarják elvenni az identitásunkat (akármi is legyen az) a tudjukkik, hogy identitás nélküli hamburgerzabálókká tegyenek, hiszen tudományosan igazolt, hogy identitás csökkenésével egyenes arányba nő hamburgerfogyasztás, ha pedig már jól behamburgereztük, akkor különben is migránsokat telepítenek a helyünkre. (Akiknek meg egyébként valamiért elfelejtik elvenni az identitását, hiszen velük éppen az a baj, hogy túl sok az identitásuk, és mindig megőrzik. A franc se tudja kiismerni magát ezeken a sorosokon. Dehát ettől háttérhatalom, hogy ilyen ravasz!)

A szakadatlan identitásküzdelem vége felé járhatunk már, mert ahogy most, Putyinvázió idején körülnézünk az országban, azt láthatjuk, hogy a magyar nemzeti identitás gyakorlatilag megszűnt. Orbánék szüntették meg. Nem Soros, nem Brüsszel, nem a McDonalds.

Nincs nemzeti identitás, amit ők annak hazudnak, az orbánista identitás valójában, ami egy pillanatig sem keres közös kulturális értékeket (sőt, nincsenek is értékek csak érdekek, mint több alkalommal tudatták), hanem csak arra használja a nemzetet, hogy kitagadhassák belőle azokat, akiket a hatalom önmagára veszélyesnek tart, vagy éppen csak azért, mert ebből (a kitagadásból) politikai haszon húzható.

Amikor komoly válság ér a közelünkbe (és az igazán komoly válság még csak a közelünkbe ért), rögtön kiderül, hogy nincs ebben az „identitásban” semmi. Csak egy értelmetlen idegen szó. Nincs itt egy grammnyi önbecsülés, tartás, erkölcs, nincs semmi se, csak ennyi: az állandó kényszeres kitagadás. Negatív identitás.

Nézem a Republikon friss kutatását: az ellenzéki választók több mint negyede gondolhatja úgy, hogy ha Orbán marad, ő megy. Az országból. Jó, ez csak kutatás, és azt válaszolni, hogy mennék, sokkkal könnyebb, mint menni, de az a 25-26-27-28 százalék nagyon kemény. Mi ez, ha nem készülő társadalmi katasztrófa?

Disztópia. Az ország, ahol már csak másfél-kétmillió Orbán-hívő etnopopulista lázálmodó érzi otthon magát.

84.1.5. Vasárnap választani kell. Muszáj lesz.

A posztmodern autokráciák nagy találmánya ez a szinte tökéletes demokráciaillúzió. A modern telekommunikációs technológiákat kifinomultan használó rendszer képes minden korábbinál pontosabban belőni a hatalmi önkény még éppen megfelelő szintjét, amikor még a külső megfigyelőkkel is elhitethető, hogy működnek a demokratikus intézmények, illetve belül, az alattvalók sem érzik még annyira elviselhetetlennek, hogy komolyan lázadozzanak. (A lázadozó öntudatosok elszigetelésére, lejáratására, elriasztására pedig eszköz és erőforrás van bőven.)

Az ilyen rendszerben, választási autokráciában még a legradikálisabb ellenzéki is úgy tesz inkább, mintha tényleg szabad választásokon indulna. És jönnek ezek az erősen eufemizáló szerkezetek, mint a „szabad, de nem tisztességes” (free but not fair).

Dehát ott, ahol a kormánypárt gyakorlatilag tetszőleges mértékű anyagi erőforrást (nemcsak pénzt, bár elsősorban azt) képes átcsoportosítani gigantikus, de a hatalmi központból tartott cégbirodalma segítségével az államtól (és a lakosságtól közvetlenül is), felszámolt és/vagy kiüresített szinte minden hatalmát (az egyszemélyi hatalmat) korlátozó intézményt, a közhatalom gyakorlásának bizonyos intézményeit pedig a hagyományos struktúrán kívüli (leválthatatlan), direkt a központba (az egy személyhez) bekötött szervezetekhez/személyekhez játszotta ki, szorosan kontrollálja a nyilvánosság jó részét… na és még lehetne itt sorolni néhány tényezőt, a választási szabályok átrendezgetésétől a titkosszolgálatok politikai célú alkalmazásáig és egymillió más apró trükkig, amelyek közül egy-egy is elég lehetne, hogy döntően befolyásolja a választást…, szóval ilyen rendszerben beszélünk „szabad választásról”. Ja, hát annyiból szabad, kétségtelenül, hogy oda lehet menni és húzni az ikszet, a fülkében nem ál mellénk Orbán. Sőt, még az esélyesebb ellenzékieket sem csukják le. (Már azért sem, mert nem esélyesek.)

84.1.6. A 2018-as választás előtt azt írtam, hogy minden idők leggyengébb ellenzéke vág neki a választásnak, és még arra sincs sok reménye, hogy a kétharmadot megakadályozza. Iszonyúan felbőszítettem akkor a néhány héttel korábbi, hódmezővásárhelyi időközi eredményén fellelkesült ellenzéki olvasókat. De igazam lett.

Az ellenzék pártjai most sem erősebbek. Nem erősebb a káderanyaguk, nem erősebbek a vízióik, nincs több pénzük és emberük, és ha átböngésszük a kutatásokat, bizony a támogatottságuk sem nagyobb.

De (és ez egy nagy DE) érezhetően erősebb a rendszert ellenzők elégedetlensége. Az ellenzéki pártok pedig megtanultak együttműködni (megtanították őket az egyre elégedetlenebb ellenzéki választók), ami ad némi plusz erőt. Mandátumokat jelent, biztosan.

Az előválasztással magukat is meggyőzték, némi hitet és lendületet adtak maguknak, megtanultak néhány fogást, és találtak egy frontembert, aki ugyan messze nem tökéletes, talán nem is elég jó, de egész biztosan a legjobb a mai választékból, a teljesítménye pedig már most meggyőzőbbnek tűnik, mint bármelyik ellenzéki frontemberé az elmúlt 12 évben. Egy fontos képessége biztosan van: érti a modern médiapolitizálás alapjait, képes kitartóan, sok, feltűnő hülyeséget beszélni, és az érdeklődés középpontjában maradni.

Hogy bármi mást tud-e, az eddig nem derült ki. Lehet, hogy nem.

84.1.7. Tisztában vagyok vele, hogy az ellenzéki közvélemény most is győzelmet remél. Ez így is van jól, a reményhal, ugye, és máshogyan nem is lehet ezt csinálni. Remélni a legjobbakat.

Szerintem a viszonylag szoros eredmény, és a kétharmad megakadályozása is bravúr volna a fent vázolt viszonyok között.

Már az is azt mutatná, hogy megtört valami a rendszerben.

84.1.8. Egyébként, tételezzük föl megint (már másodszor; sok lesz), hogy valamilyen csoda folytán több mandátumot szerez az ellenzék, mint a Fidesz.

A következő három apró feladatcsoporttal találná magát szemben:

• 84.1.8.1. Az elmúlt harminc év legmélyebb gazdasági válságával, amiben év végére akár tizenöt-húsz százalékig szaladhat az infláció (az MNB már 9,9 százalékot jósol), az államadósság csúcson, a költségvetés teljesen kibillent, azonnal ezermilliárdos kiigazításra van szükség, az energiaárak még tovább növekedhetnek, fenntarthatatlan az MVM finanszírozása, egyelőre a magyar export gerincét adó német autóipar sem tud termelni, és kétséges, mikorra pöröghet fel újra… Az ukrajnai háború még tart, minden napja tovább mélyíti a válságot, az egész EU recesszióba csúszik.
• 84.1.8.2. Orbán gigantikus árnyékállamával, cégbirodalmával, médiájával. Azonnal meg kell próbálnia ezt valahogy semlegesíteni, szétszerelni, ha működtetni akarj az országot. Iszonyú erőforrás és leleményesség kell hozzá.
• 84.1.8.3. A fent említett társadalmi csőd következményeivel. Új társadalomépítési modellt kellene találnia, és ennek még nyoma sem látszik.

84.1.9. Meggyőződésem, hogy az orbánizmus végét nem ez a választás hozza el.

2018 után, látva a rendszer stabilizálódását az egyre javuló gazdasági eredményekkel és az egyre központosítottabb hatalmi struktúrákkal, többször is arra a következtetésre jutottunk, hogy a leválthatatlan, autokratikus rendszert csak a külső körülmények drasztikus megváltozása rendítheti meg. Mivel a rendszer elsősorban külső forrásokból (német ipar és EU-pénzek) finanszírozható.

Ma nagyon úgy tűnik, hogy ez a változás úton van. Talán el is jött. Ironikus módon Orbán legnagyobb mestere, szövetségese, Vlagyimir Vlagyimirovics az oka. Az ő háborúja. A háború következménye: a NATO és az EU újjáéledése.

Orbán elszigetelődése minden várakozásnál gyorsabb és látványosabb. Árulónak, megbízhatatlannak tartják. Minden regionális hatalmi és gazdasági törekvése pillanatok alatt lett semmivé. Ebben a pillanatban nehéz elképzelni, hogy ne érjék az országot (nem Orbánt, persze, hanem az országot) euromilliárdos nagyságrendű hátrányok.

84.1.10. Az orbánizmus ellenzékének, politikusoknak, pártoknak és polgároknak sem okuk, sem idejük nem lesz keseregni, ha nem úgy alakul a választás, ahogy szeretnék.

Az igazi munka utána kezdődik. Valahogy, valamikor ki kell mászni a gödörből, és újjáépíteni a magyar társadalmat úgy, hogy ne csak az etnopopulista mantrákkal hipnotizált Orbán-hívők érezzék sajátjuknak.

https://444.hu/2022/03/31/uj-peter-meg-nincs-vege-de-vege-lesz