Vékony jégen jár, aki az intelligencia genetikai alapjairól próbál magyarázni. Ráadásul e bonyolult és nehezen definiálható képességünkről naponta érkeznek olykor egymásnak ellentmondó tudományos hírek. Boldogkői Zsolt egyetemi tanárral, a Szegedi Egyetem Orvosi Biológiai Intézetének vezetőjével megpróbálunk a jég hátán, beszakadás nélkül átkelni e veszélyes területe.

− Amikor az intelligenciát genetikai tényezőkkel próbálják jellemezni, roppant nagy a természettudományos kijelentések társadalmi kockázata. Mennyiben nehezíti ez meg a tisztánlátást, sőt akár a kutatást?

− Az a kijelentés, hogy az egyetemi tanárok átlagos IQ-értéke a populáció átlagánál magasabb, nem kelt túl nagy visszhangot a társadalomban. Ha azonban azt mondanánk, hogy különbség van az emberi rasszok, a két nem, vagy az egyes pártokra szavazó emberek átlagos intelligenciájában, s meg is neveznénk, hogy kinek a kárára, az garantáltan botrányt okozna. Ha ezt egy vezető beosztású értelmiségi tenné, azonnal el is bocsátanák az állásából, mint ahogyan ez James Watson, Nobel-díjas molekuláris genetikus esetében történt, akit felfüggesztettek vezetői tisztségéből a Cold Spring Harbor Laboratóriumban, miután kijelentette, hogy az afrikai feketék kevésbé értelmesek, mint a fehérek. Mivel az intelligencia öröklődése rendkívül érzékeny téma, sokan úgy vélhetik, hogy a tudományos eredmények közlése problémás lehet, s ezért nem is érdemes elkezdeni az ezzel a kérdéssel kapcsolatos kutatásokat. Ennél azonban jóval fontosabb hátráltató tényező, hogy maga a probléma rendkívül nehéz. Azt sem tudjuk pontosan, hogy mi az intelligencia, ha pedig valahogy definiáljuk, nem lehetünk biztosak abban, hogy vajon e fontos sajátságunk lényegét ragadtuk-e meg.

− Egyes lapokban rendszeresen megjelennek olyan hírek, miszerint felfedezték az intelligencia génjét, aztán nem sokkal később, hogy egy még újabbat. A tudomány ugyanakkor azt vallja, hogy az ilyen komplex szellemi képességekre nagyon sok génnek van hatása. Mi az igazság?

− Az egyes intelligenciagénekről szóló sajtószenzációk ostobaságok. Jóllehet egyre-másra jelennek meg azok a berendezések, melyek az emberi genomnak nemcsak a génsorrendjét tudják mind gyorsabban és olcsóbban meghatározni, hanem a gének hatását is. A legelső ilyen harmadik generációs szekvenátor tavaly jelent meg, s részben ezeknek is köszönhetően már 2-5 ezer „intelligenciagénről” beszélnek. Így elképzelhető, hogy az ember 22-23 ezer génjének akár a fele is valamilyen kapcsolatban áll az intelligenciával. Vagyis értelmetlen arról beszélni, hogy egy gén határozza meg az intelligenciát. A monogénes tulajdonságok kutatása persze tényleg jóval egyszerűbb a több gén által kódolt jellegeknél, de manapság egyre több – korábban egy gén által meghatározottnak gondolt – jellegről derül ki, hogy valójában több gén hatása alatt áll. Az új generációs szekvenátorok segítségével nagyon sok olyan génvariánst fognak felfedezni, amelynek biztos lesz hatása az intelligenciára. Ha pedig ehhez egy fejlett bioinformatikai háttér is csatlakozik, ami segít értelmezni az adatokat, akkor rövid időn belül óriási haladást lehet elérni.

− Voltaképpen mit jelent az, hogy egy vagy több gén hatással van az intelligenciára?

− Azt, hogy a gén genetikai polimorfizmusa (sokfélesége) változékonyságot okoz az intelligenciában is. Az egyik első, az intelligenciával kapcsolatba hozott gén, a 7. kromoszómán elhelyezkedő chrm2 gén esetében nem találták meg a közvetlen okot, hanem úgynevezett genetikai markereket határoztak meg, amelyek csupán jelzik az intelligencia fokát, de nem feltétlenül vannak hatással arra. A chrm2 gén egyébként az acetilkolin ingerületátvivő molekula egyik receptorát kódolja. A receptor maga közvetlenül az idegsejtek ingerelhetőségére, közvetett módon pedig a kognitív folyamatokra van hatással. Több kutatócsoport egymástól függetlenül különféle – a chrm2 génben vagy annak közelében lévő – sznipeket, vagy sznip mintázatokat (a DNS-bázis alkotóelemeiben fellépő két egyed közötti eltéréseket) tudott összefüggésbe hozni az IQ-teszteken való sikerességgel. A gond csupán az, hogy a kapott korrelációk nevetségesen alacsonyak voltak (0,4 százalékosak), amit egy matematikus csupán statisztikai ingadozásnak vélne. Sajnos a téma társadalmi fontossága miatt a komoly szaklapok kritikán aluli munkákat is publikálnak ebben a témában.

− Folytonosan változó az a határ, amit a gének és a környezet kettős befolyásával kapcsolatban a tudomány feltételez, sőt letisztult egységes vélemény is nehezen létezik. Pontosítható egyáltalán a válasz?

− A többgénes jellegek és betegségek esetén az egyes génvariánsok csupán hajlamokat valószínűsítenek. Egy hajlam akkor realizálódik betegségként vagy tehetségként, ha a megfelelő környezeti tényezők jelen vannak. A betegségeknél elsősorban az életmód, az intelligenciánál pedig a szociális környezet számít. Említettük az intelligencia génjét. Elképzelhető, hogy nem jó irányban kutatunk. Lehetséges, hogy a motiváció, az érdeklődés és a játékosság a tehetség kialakulásának legfontosabb tényezői. Ha ez így van, akkor ezen tulajdonságok genetikai változékonyságát kell keresnünk a DNS-ünkben. Jól tudjuk, hogy az egyes emberek érdeklődésbeli különbsége roppant nagy, ami már a gyerekek játékosságában is megmutatkozik. Épp ezért az oktatási rendszert kellene úgy megváltoztatni, hogy az ne elnyomja a gyerekek természetes motivációit, hanem azokat felhasználva tanítsa őket a mainál jóval hatékonyabban. Egy borsodi kis falu (Hejőkeresztúr) egyik tanítónője olyan módszerrel jött haza Amerikából, melyben a gyerekek együtt találták ki az elvégzendő feladatokat. Az itteni diákok jelentős százaléka cigány, de az újfajta oktatásnak köszönhetően reggelente röpültek az iskolába, ahonnan sokkal többen mentek középiskolába, mint korábban. Kérdés persze, az új közoktatási rendszer ezt mennyiben hagyja változatlanul.

− Az elmúlt évtized egyik jelentős változása volt éppen a környezeti hatás örökölhetőségének, az epigenetikának az átértékelése. Ez mennyiben hat az intelligencia genetikájának kérdéskörére?

− Tisztázzuk először az epigenetika fogalmát. Az epigenetikai öröklődés azt jelenti, hogy a DNS szerkezetében történő kémiai módosulásokkal járó információk adódnak át az utódokba. A lényeg az, hogy ezek a kémiai változások a gének kifejeződését befolyásolják. Epigenetikai program irányítja az egyedfejlődést. Egyes szülői gének képesek a DNS kémiai módosulásait nemcsak az utódsejtekben, hanem a gyermekekben is megtartani. Ez a genetikai bevésődés (imprinting). A kérdés nyilván a szerzett tulajdonságok öröklődésére vonatkozik, melynek mai tudásunk szerint elvileg az egyetlen lehetséges módja a genetikai imprinting lehetne. A lamarckista felfogás szerint, ha eddzük a testünket és az elménket, akkor a gyerekeink fittebbek és okosabbak lesznek, ám az a helyzet, hogy ez nem igaz. Vannak olyan környezeti hatások, amelyek a szülőket érik, de kifejeződnek az utódokban is. Ha az anya dohányzik a terhessége alatt, akkor a gyereke nagyobb eséllyel lesz kövér. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kövérség a dohányzásra adott adaptív válasz. Vagy egy másik példát említve, ha egereket B12-vitaminban gazdag táplálékkal etetünk, akkor az utódaik, sőt még az ükunokáik is görbe farokkal születnek. A farokgörbülés azonban nem segíti elő a B12-vitamin hasznosulását, ami egy adaptív válasz lenne. Tehát mi, szülők hiába tanulunk, a gyermekünk nem lesz ettől okosabb. Kivéve, ha ezt a megszerzett tudást tanítás formájában adjuk át neki, de ez már nem genetikai imprinting, habár a tanulás epigenetikai változásokat okoz az agyban. Az intelligenciára ugyanez érvényes. Ha okos gyereket akarunk, akkor egyetlen genetikán alapuló lehetőségünk van, intelligens partnert kell választanunk. Számos kutatás is azt az eredményt hozta, hogy az adoptált gyermekek intelligenciája sokkal jobban hasonlít a biológiai, mint a nevelőszülőkére, ami szintén a genetikai komponens fontosságára utal. Ezek a – klasszikus genetikán alapuló – vizsgálatok azonban nem tudták kideríteni, hogy mi lehet ez a háttér.

− A tudomány általában óv az általánosításoktól, mégis újra és újra felmerülnek olyan eugenikai reminiszcenciákat keltő, tudománytalannak ható kifejezések, mint hogy nemcsak egyéneknek, hanem népcsoportoknak, népeknek is lehet vizsgálni az intelligenciáját. Hogyan áll ki ezekkel szemben a „tiszta” genetika?

− A genetika elvileg feltehetné azt a kérdést, hogy az egyes népcsoportok intelligenciájában van-e különbség, hiszen ez egy racionális kérdés. De csak nagyon ritkán teszi, s azt is rendkívül óvatosan a már említett problémaérzékenység miatt. Az más kérdés, hogy meg tudnánk-e válaszolni korrekt módon ezt a kérdést. Ma még biztos, hogy nemleges a válasz. Nagyon nehéz ugyanis elválasztani egymástól a társadalmi és a genetikai tényezőket. Pusztán elvi alapon közelítve a kérdést, úgy gondolom, hogy az lenne a meglepő, ha egyforma értékeket kapnánk. Valószínűleg a különböző népek átlagértékei nem esnének pontosan egybe. Itt azonban rögtön megjegyzem, hogy nem ismerjük pontosan az intelligencia természetét. Az a tény, hogy az ázsiai emberek jobban teljesítenek matematikából, azt jelenti, hogy intelligensebbek az európai embereknél? Szerintem nem. Az intelligenciának jóval összetettebb agyi képességet kell neveznünk. Tisztázzuk ezt először, s aztán vizsgálódjunk. Egy érdekes elméletet azért megemlítek. Köztudott, hogy az askenázi zsidók rendkívül sikeresek a tudományokban, amit az általuk kapott nagyszámú Nobel-díj is fémjelez. Sokféle magyarázat született erre, melyek közül az egyik genetikai alapú. A feltételezések szerint a 15. kromoszómán elhelyezkedő HEXA génmutációja állhat a háttérben. A HEXA enzim a zsíranyagcserében játszik szerepet. Ha a HEXA gén mindkét szülőtől kapott allél változata mutáns, akkor – elsősorban az idegsejtekben – káros mennyiségben halmozódnak fel egyes gangliozid molekulák, s emiatt az idegeket körülvevő mielin hüvely abnormális lesz. Ez okozza az úgynevezett Tay–Sachs-féle szindrómát, ami az askenázi zsidóknál egy gyakran előforduló súlyos betegség. Az elmélet szerint a heterozigótákban (a gén egy normális és egy mutáns kópiáját tartalmazó egyénben) előforduló egyetlen mutáns allél nem okoz betegséget, ellenkezőleg, valamilyen nem ismert mechanizmussal az intelligenciát növeli. Ezt a jelenséget nevezik heterozigóta fölénynek.

− A Flynn-effektus szerint az elmúlt száz év során az IQ-teszteken elért átlagpontszámok – bár eltérő mértékben, de – világszerte folyamatosan emelkednek. Az emelkedés mértéke 10 év alatt nagyjából három pont. Egy rangos szaklapban nemrég megjelent cikk viszont azt mondja, a hatalmasra duzzadt emberi népességben lassan, de biztosan éppen hogy romlanak az intellektuális és érzelmi képességek. Mi az igazság?

− Gerald Crabtree, a Stanford Egyetem kutatója a Trends in Genetics című folyóiratban azt állítja, az emberi intelligenciát és viselkedést meghatározó rengeteg gén optimális működése és kölcsönhatása óriási evolúciós nyomást jelent. Ez a bonyolult génhálózat különösen hajlamos a mutációkra, ám a modern emberi társadalomban az értelmi képességekre káros variánsok nem szelektálódnak ki. Az ősidőkben minden ember ügyességére, intelligenciájára szükség volt a hatékony vadászathoz, a túléléshez. Ha valakinek ebből kevesebb volt, az elbukott. Ma ez a fajta természetes kiválasztódás kevésbé érvényesül. Crabtree kiszámította, hogy háromezer év múlva, vagyis 120 nemzedéken belül mindenki legalább két olyan mutációval rendelkezik, amely károsan befolyásolja értelmi vagy érzelmi stabilitásunkat. Szerintem azonban ez a meglehetősen nagy vitákat kiváltó, provokatív elmélet nem több egyfajta tudományos blöffnél. A Flynn-effektust inkább érzem valósnak, jóllehet az a magyarázat, miszerint az egyre bonyolultabb műszaki eszközeink, melyek már kora gyermekkorban körülvesznek bennünket, fejlesztik az intelligenciát, nem evolúciós, hanem társadalmi hatásnak tudható be.

− Ha már a társadalmi tényezőknél tartunk, a tudomány szerint kik fogalmaznak meg rendszerint rasszista kijelentéseket, illetve miért teszik ezt?

− Érdekes módon, bizonyos rasszok genetikai alávalóságát leginkább az IQ-görbe bal sarkából kiabálók hangoztatják. Az ilyen emberek érvrendszere azon alapul, hogy ők – szemben a másik nép tagjaival – egy tehetséges nemzet fiai. Ha továbbfűznénk ezt a gondolatsort, akkor úgy kellene folytatni, hogy e vélemény hangoztatói a nemzet magas átlagos intelligenciaszintjét elegendőnek vélik annak kompenzálására, hogy ők maguk személyesen szerény IQ-értékekkel rendelkeznek. Az embernek van egy beépített agyi mechanizmusa, amely saját magunkat különbnek láttat másoktól. Azzal, hogy más embereket lenézünk, attól mi magunk relatíve emelkedünk. Az eszünk az egyik legfontosabb sajátságunk, ebben kell hát jobbnak lennünk másoktól. Jobbak lehetünk a bennünket közvetlenül körülvevőktől vagy a tőlünk másnak látszó embercsoportoktól. A másság egyik nyilvánvaló manifesztálódása az eltérő nyelv, esetleg bőrszín. Más csoportok gyűlölködő lenézésében további segítséget nyújt a klánösztön. Az ember nem veszi észre, hogy az érzelmeit és a gondolatait alapvetően átszövi a más csoportok gyűlöletének és a túlzott önértékelésnek a genetikailag kódolt motivációja. A helyzet azonban az, hogy minden rassz és népcsoport rendelkezik azzal a genetikai potenciállal, hogy olyan egyedeket hozzon létre, akik magas intelligenciájuk révén az IQ-görbe jobb sarkában helyezkednek el. És ez a lényeg.

http://nol.hu/tud-tech/20121201-genekben_az_intelligencia_-1350075