Guma, a szívem . . . Attila mindig megszólít.

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

Attila

@s:

vannak sorok amik előbukkanak mindig, mindenhol váratlanul...

ezért is szivmelengető amit itt műveltek...

kösz! Kösz!

@s: @guma:

"Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,"

Ez a semmi ágán ül szívem, és a szeretlek, mint anyját a gyermek mellett az egyik legszebb gondolat, amit leírt.

@guma: @látjátok feleim szümtükkel: Van valami végzetszerű abban, hogy ezeket Jolán napján írjuk.