Egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak
egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik
edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt,
és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta
végén a megrepedt edény már
csak félig volt vízzel. Két teljes
évig ez így ment, minden
nap - a vízhordozó már csak
másfél edény vizet szállított vissza a házba.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a
teljesítményére, hisz tökéletesen tette a dolgát, de a
szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és
nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott
teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap
megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz
szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te
oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán?
Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról,
és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára.
Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve
leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem
velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a
gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Szeretnéd tudni, mi ebből a tanulság?
Mindannyinknak megvan a saját különleges hibája.
Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések
és hibák, amik mindannyinkban meg vannak, teszik az életünket
olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk
mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.
Addig nem lehetsz boldog, amíg nem tanulsz meg önzetlenül
szeretni, és amíg nem találod meg a helyedet a világban.
(ismeretlen)