A legfényesebb jövőt jósoltuk nekik még ’88-ban.

A rendszerváltó izgalomban és lelkesedésben rokonszenves volt fiatalnak és idősnek egyaránt a tiszta hang, a tekintélyt nem respektáló odamondogatás. Ám ahogy szilárdult a többpárti demokráciánk, úgy vesztette el ízét a politika is. Ma már a Fideszre sem érzelmekkel telítve nézünk, hanem felnőtt, taktikus, markáns pártnak tartjuk.

1988 márciusában azért alakult a Fidesz, hogy olyan új, önálló és független ifjúsági szövetséget alkosson, amely tömöríti a politikailag aktív, radikális, reformer ifjúsági csoportokat és egyéneket. Úgy gondolták, az ifjúság tényleges politikai tagoltsága és szervezeti megjelenítése között szakadék tátong, s ennek áthidalásához a Fidesz létrejötte lehet az első lépés.

Mint minden párt, a Fidesz is meghatározta helyét a politikai palettán. Ahogyan akkor írták: a Fidesz azért liberális, mert azt szeretné, hogy hosszú távon fennmaradjon a már megjelent civil kurázsi, és szélesedjék azok köre, akik kiszolgáltatott alattvalókból polgárokká válnak. A Fidesz liberalizmusa nem jelentheti minden meglévő és felbukkanó politikai áramlat tolerálását, egyaránt el kell utasítani a szélsőjobboldali és szélsőbalos ideológiát, mert ezek körülhatárolható társadalmi csoportokat faji, vallási, nemzeti vagy forradalmi messianisztikus alapon diszkrimáinak.

A választópolgárok 1990-ben nem csupán emocionálisan, de kézzelfoghatóan is honorálták az új hangot, és demokratikus parlamentünk legelső napjainak valóban meghatározó élménye volt a rövidnadrágos-pólós, azaz: a fideszes belépő.

Profik

A dolgos hétköznapokban persze már nincs helye érzelmeknek, egy-egy törvénytervezet benyújtása kapcsán édes mindegy, kin milyen színű nyakkendő van. Az előző kormányzati ciklus ideje alatt a Fidesz – fokozatosan tanulva a szabályokat – átalakult fésületlen nyegléből politikai tényezővé. S meg kellett találnia a helyét.

Mint liberális párt, természetesen nem volt egyedül a porondon. Az SZDSZ-hez fűződő viszonyt előszeretettel hívták a sajtóban apa- komplexusnak, és ennek kétségkívül volt is némi alapja. A Mérleg utcában ezt ugyan hevesen tagadják, a Fidesz háza táján viszont élénken emlékezni vélnek még arra, hogy csupán valamiféle szabaddemokrata-csatlós szerep jutott volna nekik, valahogy úgy, mint az MSZMP mellett a KISZ-nek.

A Fidesznek nem kis gondot okozott annak „kommunikálása”, hogy a politikát kívülről szemlélő választópolgárok érzelmei nem gyakorolhatnak kényszert a párt önmeghatározására. Ahogy ezt Orbán Viktor 1992-ben, a Fidesz negyedik kongresszusán mondta volt: „Mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, másik oldalon a gonoszok, hogy egyik oldalon állnak a hazafiak, a másikon meg a hazaárulók. Mi továbbra sem fogunk engedni a csábításnak, hogy ellenfeleinket végső soron ne partnereknek, versenytársaknak, hanem kiiktatandó ellenségnek tekintsük. De az előttünk álló időszakban különösen nehéz lesz tartani magunkat. Kónya úr, a gyűlölet karmestere beintett, és nekünk nagyon vigyáznunk kell, hogy ne hagyjuk magunkat provokálni.”

Irányváltás

A közvélemény ezek után kissé nehezen nyelte le az 1993-as debreceni kongresszust, ahol Orbán Viktor – vélhetően azért is, hogy az SZDSZ-től markánsan megkülönböztethetővé tegye pártját – a Fideszt nemzeti elkötelezettségű liberális pártként definiálta. Sokak szerint ez elárulása volt a rendszerváltás körüli magatartásuknak. Pedig ennél lényegesen egyszerűbb oka volt az „irányváltásnak”. Már akkor szembe kellett nézni azzal, hogy legközelebb a választói érzelem kevés lesz ahhoz, hogy a Fidesz ismét bekerülhessen a parlamentbe.

A Magyar Demokrata Fórummal szemben tanúsított, néhol harsány ellenzéki nekibuzdulások közepette már 1992-ben igen komoly tárgyalások folytak a két párt között egy lehetséges koalíció politikai feltételeiről. Az akkori közvélemény-kutatási adatok alapján ennek volt is némi racionális alapja: egyáltalán nem látszott elképzelhetetlennek, hogy a két párt együttes mandátumaival majd meghatározó politikai erő lehet a parlamentben.

Ezzel egy időben kezdődött meg a centrista-liberális állásponttól való távolodás is. A Fidesz vezetői ezt azzal indokolták, hogy „természetes szövetségesük”, a Szabad Demokraták Szövetsége határozottan balra tolódik, első lépésben a Demokratikus Charta irányában. Feladni kényszerültek azt a hajdani koncepciót is, mely szerint a Fidesz majd egyedül, középen állva, kis pártként is nagy politikai erő lesz.

Az 1994-es választások nem igazolták a várakozásokat. A liberális szövetség csődöt mondott, pedig arra, hogy a Fidesz egyáltalán belement a játszmába, annak idején még Antall József is áldását adta.

A választási kudarc után nyilvánvalóvá vált, hogy a Fidesz lépéskényszerbe került. A sakktáblán sok lehetőség nem adódott. A szocialistákkal való együttműködés a Fidesz számára elképzelhetetlen volt, a szabaddemokratákkal úgyszintén – éppen a koalícióba való belépésük miatt. A pártnak az SZDSZ-hez fűződő viszonyát tovább árnyalja az a tény, hogy miközben a Fidesz tagja a Liberális Internacionálénak, a lehetséges hazai partnerek a liberális kifejezést gyakorta szitokszóként alkalmazzák. A kínos helyzetet áthidalandó kezdték a fideszesek először a nemzeti liberális, majd később a nemzeti szabadelvű önmeghatározást használni, miközben az SZDSZ-ről egyre inkább, mint Jászi Oszkár-féle szociálliberális pártról beszéltek. És ez nem véletlen. A természetes szövetségesek közti versengésben nem kisebb a tét, mint a közel egymillió főt számláló szavazótábor, amely az elmúlt választások tapasztalatai ismeretében meglehetősen stabilnak látszik.

Túlontúlélők

A választások után láthatóvá vált a Fidesz válsága. De az is, hogy a támogatottság zuhanását megállították, majd a tendenciát valamelyest megfordították. Mindennek ellenére a politikai túléléshez és főként a továbblépéshez mindenképpen szükség volt a nyitásra.

Jó stratégiának rémlett egy polgárinak nevezett szövetség létrehozása, amely egyúttal elegáns húzással oldotta volna meg a Fidesz identitásválságát. A polgári szövetség léte egy csapásra megsemmisítette volna ugyanis azt a vádat, mely szerint fordulatot hajtottak volna végre a politikájukban. Hiszen, ha valamit, azt biztos nem lehetett elmondani közszereplésükről, hogy ne viselkedtek volna valódi polgári pártként.

De még egy igen jelentős előnye látszott e szövetségnek. Nevezetesen: ha az MDF és a KDNP a Fidesszel szövetkezik, akkor épp azt deklarálják, hogy értékrendjük, politikai nézetrendszerük összeegyeztethető, méghozzá a polgári címszó alatt. És ez annak manifesztálása is lehetett volna, hogy polgáriak: a szövetségen kívüliekkel szemben.

A KDNP azonban idejekorán felismerte, hogy éppen ez a lényege és a buktatója a polgári szövetség létrejöttének: összemosódni. Ilyen játszmába belemenni egyet jelentene számukra az arcuk s ezáltal szavazóbázisuk elvesztésével. Nem véletlen, hogy mostanában visszatáncolni látszanak az ötlettől.

A KDNP politikai célja továbbra is az, hogy – stabil szavazóbázisra támaszkodva, európai keresztény- demokrata értékeket képviselve határozott, markáns középpárt legyen. A katolikus-keresztény, illetve a polgárinak nevezett értékek között pedig történelmi ellentét feszül, nem véletlen, hogy a társadalmak „elistentelenedésének” kezdete éppen a polgárosodás felbukkanásának idejére esik.

Az elképzelt szövetség másik tagja, az MDF egyelőre nem meghatározható halmazállapotú. Nyilvánvalóan eldöntendő még a kérdés, hogy melyik irányzat, pontosabban melyik személy meghatározta irányvonal fog a tavaszi kongresszus mérkőzéseiből győztesen kikerülni. A Fidesz kivár. S ezt teszi egyelőre az MDF is a polgári szövetséggel. A Fidesznek pedig – politikai és morális szempontból – nem lehet mindegy, hogy a játszmába úgy megy-e bele majd a Demokrata Fórum, ahogy azt Lezsák Sándor tervezi: Pozsgaystul, Csurkástul. Lezsák Sándor 1996. február 9-én ugyanis azt nyilatkozta:

„Meggyőződésem, hogy Bíró Zoltánnal, Pozsgay Imrével és – a másik oldalon – Csurka István pártjával is megtaláljuk az együttműködés lehetőségeit. Azért vagyunk más-más pártban, mert nem vélekedünk mindenről egyformán. De azért még nem kell ütni egymást.”

A Fidesznek most – úgy tűnik – szüksége van az MDF-re, Orbán Viktor – függetlenül az MDF-harc végeredményétől – arra vár, hogy ismét meginduljon a közeledés.

Az ellenzéki pártok soraiból persze egy pillanatra sem kifelejthető a Kisgazdapárt, amellyel szemben a Fidesz meglehetős fenntartásokkal viseltetik. Egyelőre úgy látszik, csupán a néptribun személye, retorikája és politikai stílusa elfogadhatatlan a fiatal demokraták számára, míg helyi együttműködések, például az önkormányzatokban, igenis működőképesek. Nehéz azonban elképzelni olyan politikai formációt, amelyben Torgyán József bármilyen politikai erőt alkuképesnek tartana.

Magányosan

A Fidesz egyelőre nincs könnyű helyzetben, bár messze még a következő választás. A kormánypártok felé minden ajtót határozottan becsukott, az ellenzék pedig sehogy sem képes egységbe összeállni. Orbán Viktor azonban azt gondolja: a polgári Magyarország megteremtésében nem a pártok, hanem a választópolgárok lesznek igazi szövetségeseik.

A Fidesz most ismét azon generáció pártjának szeretné láttatni magát, amely összeköti – úgymond – a múltat a harmadik évezreddel. A politikai szófordulat visszatért, de hogy sikerül-e ugyanez a Fidesznek is, majd kiderül. 1993 táján a sajtó a narancs szezonját éltette, hiba nélkül elfogyott az utolsó darab déligyümölcs is. A közvélemény ugyanis vevő volt. 1996-ban viszont – úgy tűnik – a cél már nem elsősorban az egyszeri piaci vásárlók, hanem a viszonteladók meghódítása.

Megjelent: 168 ÓRA 1996-02-20 / 7. szám