A 2017. 09.02.-es poszt frissítése: Miért érdekes ez a téma? Napjainkban egyre többször hangzik el, hogy ki gyarmatosított és mit. Akkor most tessék kicsit figyelni, mert a magyarok is több helyen ugyancsak megpróbálták meglépni ezt a lépést:
Az első és egyetlen magyar gyarmat Kínában
"16 évig volt Bécs és Budapest gyarmata Tianjin belvárosának 108 hektáros területe. Bár a koncessziós zóna gazdaságilag semmit sem lendített a Monarchia gazdaságán, tény: magyar állampolgár volt az itt élő első kínai köztársasági elnök. (Yuan Shikai annyira szerette a köztársasági elnöki poziciót, hogy császárrá koronáztatta magát:) szerk. megj.)
(Alább a Budapest utca Tianjinben:)
Az 1896-ban kínai nagykövetnek kinevezett báró Moritz Freiherr Czikann von Wahlborn (1847–1909) javasolta először, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia távol-keleti kereskedelmének megerősítése és felfuttatása érdekében minél hamarabb alapítson kereskedelmi telepeket Pekingben és a Sárga-tenger kínai partszakaszán.
(Tegyük hozzá: volt esze. Ez az, amit a XX. sz. végi magyar politikusokról nem mondhatunk el.)
Az Osztrák-Magyar Monarchia a félig-meddig Belvárosként működő Hebej városrész délnyugati, csúcsára állított háromszögre hasonlító kerületét kapta meg. A 108 hektáros zóna semmilyen európai építészeti városszerkezettel nem rendelkezett. Az európai nagyságot és stílust sugárzó nagyobb méretű angol és francia negyedekkel szemben az osztrák-magyar gyarmat sűrűn lakott, alacsony magasságú favázas, mázas cserepekkel fedett régi hutongokból állt, amiket szűk, kacskaringós és saras sikátorok választottak el egymástól. A terület keleti oldalán ráadásul több mocsaras terület is akadályozta az urbanisztikai elképzeléseket és gyarmati fejlesztéseket. Ennek ellenére a terület gazdaságilag ígéretesebb falatnak ígérkezett, mint a többi nemzet zónája, hiszen a szomszédos olasz negyeddel közösen - kerülőút nélkül-, csak a magyar koncesszión keresztül lehetett megközelíteni Tiencsin orosz negyedének északnyugati szélében álló Keleti pályaudvarát a folyón túlról érkező kínaiak által lakott Tatárvárosból.
Ausztria a tiencsini területet jogilag az 1919-es saint-germaini béke, Magyarország pedig az 1920-as trianoni békediktátum során vesztette el."
A sztori teljes egészében itt megtalálható, köszönet a részletes "régészeti" feltárásért:)
http://falanszter.blog.hu/2011/01/19/az_osztrak_magyar_monarchia_kinai_gyarmata
Osztrák-magyar gyarmat a sarkkörön túl
A legendás északkeleti átjáró felfedezésére indultak, ám végül egy addig ismeretlen szigetcsoportot fedeztek fel egy 19. századi osztrák-magyar expedíció tagjai. Így lett a Monarchia gyarmata a Ferenc József-föld...
Teljes zászlódíszben futott ki az Északi-tengerre a németországi Bremerhaven kikötőjéből az S/X Admiral Tegetthoff vitorlás-gőzös, 1872. június 13-án, csütörtökön. A mindössze 220 tonna vízkiszorítású, alig több mint harmincnyolc méter hosszú, háromárbocos barketin (más néven schonerbark) típusú hajót felszerelték egy 95 lóerős gőzgéppel is. Ezzel az eredetileg bálnavadászat céljára készült típusterv alapján, kifejezetten az expedíció számára épített hajóval vágott neki az osztrák-magyar csapat a korszak egyik legnagyobb tengeri kihívásának, az északkeleti átjáró felfedezésének. A hajó parancsnoka Karl Weyprecht, a Monarchia haditengerészetének sorhajóhadnagya volt, az expedíció tudományos vezetője pedig Julius Johannes Ludovicus von Prayer katonatiszt, tapasztalt sarkkutató, hegymászó, térképész és műkedvelő festő volt.
Tudományos vezetőre márpedig valóban szükség volt, hiszen ez az északi kaland vérbeli tudományos felfedezőútnak indult. Méghozzá magántőkéből! Az expedíció meglehetősen borsos, mintegy 220 ezer forintra rúgó költségének nagy részét gróf Johann Wilczek, a bécsi földrajzi társaság elnöke és gróf Zichy Ödön állta, ám utóbb sikerült támogatóként megnyerni az Osztrák-Magyar Monarchia kormányát is.
Az expedíció a 24 főnyi legénységgel – amelynek mindössze egyetlen magyar tagja volt, dr. Kepes Gyula hajóorvos személyében – gond nélkül indult útnak, s el is jutott a Novaja Zemlja-szigetcsoportig, ám ott a korán beköszöntött fagy miatt a jég fogságába került. A jégtáblába ékelődött hajó magatehetetlenül sodródott észak felé, de a 372 napos jégfogság ideje alatt a tudományos munka szinte egyetlen napra sem állt meg. 1873. augusztus 20-án az egyik felfedezőút részvevői szárazföldet pillantottak meg. A sodródó hajóról csak két hónappal később tudtak partraszálló csapatot indítani – ekkor vették birtokba a Monarchia javára az I. Ferenc József császárról elnevezett, 191 földdarabból álló szigetcsoportot. A Ferenc József-földön számos földrajzi név visel ma is magyar nevet, mint például Pest-fok, Zichy-föld, Bécsújhely-szirt.
Az expedíció tagjai 1874 májusának végén magára hagyták a sodródó Tegetthoffot, és gyalog indultak útnak a szárazföld felé. Három hónappal később egy orosz bálnavadászhajó vette fel őket, és a norvégiai Vardö kikötőjébe szállította a legyengült, ám ép és egészséges legénységet.
A legészakibb osztrák-magyar gyarmatot 1926-ig birtokolta az akkor már nem létező Osztrák-Magyar Monarchia. A versailles-i szerződés a Szovjetuniónak adta a szigetcsoportot, amely 1991-ben Oroszországé lett.
A jégbe fagyott elhagyott hajó
http://www.ng.hu/Fold/2015/06/25/Osztrak-magyar-gyarmat-a-sarkkoron-tul
Ahol majdnem magyar gyarmatok lettek
Mint tudjuk, az Osztrák–Magyar Monarchiának nem voltak gyarmatai, kimaradt a nagy európai osztozkodásból. Ne bánjuk, hogy így alakult: utólag a kolonizáció már nem is tűnik akkora biznisznek, magasztos küldetésnek meg végképp nem, nekünk legalább esélyünk sem volt rá. Egy meggyengült birodalom szegényebb feleként nem is nagyon ambicionáltuk a dolgot, és Bécsnek is volt elég baja velünk és tucatnyi népével, hogy ne akarjon a tengerentúlon keresni újabb konfliktuszónákat.
Fotó: Index
De azért nálunk is volt jó pár próbálkozás. Akkor is, ha ezek zöme hamvába holt kísérlet volt, és az is sokszor bizonytalan, hogy állami szintű gyarmatosításról volt-e szó egyáltalán. Magyar gyarmatokról persze csak Habsburg-ügyködések kapcsán beszélhetnénk, egy alternatív történelemben ezek legalább annyira tartozhatnának Ausztriához, mint hozzánk. De ha már van egy egész gyarmatbirodalmunk, a sógorokat csak lenyomjuk, nem?
Íme, gyarmatbirodalmunk ékkövei:
Madagaszkár
Ezt a hatalmas sosemvolt magyar gyarmatot leginkább Jókainak köszönhetjük, meg a belőle készült hetvenes évekbeli tévésorozatnak. Benyovszky Móricz, „Madagaszkár királyának” élete romantikus feldolgozások nélkül is elég kalandos volt. Egy oroszellenes lengyel felkelés miatt kamcsatkai fogoly lett, innen szökött meg 1771-ben társaival. A fél világon áthajózva eljutott Afrika délkeleti partjaihoz, ahová néhány évvel később már francia megbízással tért vissza. Önéletrajza szerint elnyerte a benne őseik szellemét látó bennszülöttek bizalmát, a francia királyét viszont hamarosan elvesztette. Ha már ott nem kellett, azt remélte, a Habsburg-birodalom majd igényt formál Madagaszkárra, de Mária Terézia udvarán kívül az Egyesült Államokban és Angliában is hiába házalt a gyarmatosítási projekttel, így amerikai kereskedők szolgálatában állva tért vissza a hatalmas szigetre, ahol végül a franciák ölték meg.
Ha Mária Terézia igent mond Benyovszky tervére és persze sok egyéb szempontból is máshogy alakult volna a történelem, itt jöhetett volna létre a legnagyobb tengerentúli Habsburg-birtok. A legendák szerint működött itt egy Libertália nevű szabad kalóznemzet is, de ez inkább csak anarchista utópia, a valóságban a jórészt ázsiai eredetű malgasok az 1800-as évek végéig megőrizték önállóságukat. A francia gyarmati uralom mindössze hatvan évig tartott, azóta ez a világ egyik legszegényebb országa.
Na de ha a miénk volna! Lenne több ezer sehol máshol nem őshonos állat- és növényfajunk a szentként tisztelt lemuroktól és a makiktól az ezo-bio afrodiziákumként hirdetett ilang-ilangig, mi volnánk a világ legnagyobb vanília- és szegfűszegexportőre, és ellenünk lázadnának a halott őseik csontjaival táncoló bennszülöttek. Mondjuk egy alternatív történelemben akár csehszlovák gyarmat is lehetne Madagaszkár Trianon után, nem véletlen, hogy a felvidéki születésű kalandor életéről szóló Vivát, Benyovszky! sorozat is koprodukcióban készült, a főszereplő Jozef Adamovič a mi közös hősünk.
Banquibazar
Lehet ennél menőbb nevű gyarmata bárkinek is? A Habsburgok 1719-től néhány évig birtokolták a Gangesz déltájánál fekvő indiai városkát. A fullasztó klímájú, politikailag zavaros helyzetű Bengáliából rossz minőségű selymet és gyapotot vittek Európába, némi ópiummal kiegészítve a termékpalettát. Hogy azért ez nem volt kimondottan állami vállalkozás, azt az is jelzi, hogy a Habsburgok tiltották a pénzkivitelt, ezért az áruért a világ minden részéről összegyűjtögetett ezüsttel tudtak csak fizetni. De azért kicsiben volt itt minden, ami egy rendes gyarmaton nélkülözhetetlen: bennszülött szolgák, írnokok és besúgók, a hajók rutinszerűen adták le az ajándékokat és kenőpénzt a helyi uraknak.
A most Icsapur néven ismert város gyakorlatilag Kalkutta elővárosa, tele bangladesi menekültekkel. Az indiai hadsereget ellátó fegyvergyáráról híres, az meg a gépfegyveréről: hidegben hajlamos váratlanul automata módba váltani, használója szemébe olajat fröcsköl. Mennyivel biztonságosabb az Ostend Társaságtól itt maradt, most egy parkban felállított 18. századi ágyú.
Cabelon
Dél-Indiában volt egy másik osztrák érdekeltségű kereskedőtelep is az 1700-as évek közepén. Mindkettőt a flamandoknak köszönhették: ez az időszak, amikor a Habsburgoké volt a mai Belgium is, melynek kereskedői az Ostend Társaságba tömörülve az uralkodótól monopóliumot kaptak a fél világban való üzletelésre. Amikor ezt néhány év után külpolitikai okokból megszüntették, a két kolónia közvetlen császári tulajdonba került.
A Habsburgok helyét hamarosan a svédek, majd az egymással rivalizáló angol és francia kelet-indiai társaságok vették át, aztán a britek mindenkit kiszorítottak a környékről. Az egykori Cabelon ma már Covelong, kis halászfalu a tízmilliós metropolisz, Madrász közelében. A mi régi partszakaszunkat egy időben a hippik foglalták el, a fehér homokos strandon nagy szörfélet van, tele a dél-indiai nagyvárosból kiáramló IT-alkalmazottakkal.
Delagoa-öböl
Az Ostend Társaság után néhány évtizeddel Ausztria megint kezdte komolyabban venni az indiai lehetőségeket. Egy holland hajós, Wilhelm Bolts kínálta fel szolgálatait az udvarnak, megalapították az Osztrák Kelet-Indiai Társaságot, a hollandus pedig 1777-ben behajózott – nem Indiába, hanem a délkelet-afrikai Delagoa-öbölbe. A mai mozambiki főváros környéke egy sárgaláz-járvány miatt éppen szabad préda volt. Bolts az öbölbe fontos kereskedelmi állomást vizionált, de a betegséget az osztrák hajósok sem úszták meg, így egy Goáról visszatérő portugál fregatt könnyen visszavette a területet.
Később itt alapították meg Mozambik fővárosát, úgyhogy a Delagoa-öböl ma már Maputoi-öböl. Van egy csomó víziló és krokodil a közelben, Maputo pedig állítólag az egyik legjobb hangulatú afrikai város, tele akáciákkal, tengeri herkentyűvel és mindenféle latin behatásról árulkodó zenével. Az egyik nagy helyi klasszikus sláger címe María Teresa, bár ennek az osztrák császárnőhöz valószínűleg semmi köze.
Nicobar-szigetek
Az előző fejezetben is főszerepet játszó Wilhelm Bolts egyik hajóját, a Joseph und Theresiát, 1778-ban a Nicobar-szigetekre küldte, hogy megszerezze a Sziám, Szumátra és Ceylon között az Indiai-óceánban lévő földdarabokat. Ez akkor a dán koronához tartozott, de úgy tűnt, az északiak éppen lemondtak róla. Ez nem jött be: a dán hajók visszatértek, a mieinknek ráadásul elfogyott az élelme és ivóvize, és a maláriajárványok sem kedveztek a gyarmatosításnak. 1858-ban Ausztria megint megpróbálkozott a szigetek meghódításával, 1886-ban még egyszer, de a Brit Birodalommal szemben erre akkor már nem volt valós esély.
Hajójuk, a Tegetthoff gőzös azonban a jég fogságába került. Két medvevadászattal múló telet töltöttek minden emberlakta településtől távol a 80. szélességi körnél. A jéggel sodródva jutottak el a senki földjére, melyet aztán az uralkodóról neveztek el. Egy kő alatt elhelyezték a szigetek osztrák–magyar birtokbavételének dokumentumait, egy nagyobb szigetcsoportot az expedíció szponzoráról, Zichy Ödönről Zichy-földnek kereszteltek el, de lett Deák Ferenc-sziget és Budapest-fok is. A jelképes birtokbavétel után nem sokon múlott, hogy az egész expedíció odavesszen. Az oldalára dőlt hajóból szánokkal indultak délnek, három hónapot tettek meg a jégmezőn, mire teljesen kimerülve a nyílt tengerhez jutottak és szembetalálkoztak két orosz halászhajóval.
A 16 ezer négyzetkilométernyi Ferenc József-föld félig-meddig a Monarchiáé lett, de soha nem próbálták elismertetni a nemzetközi színtéren a szigetek feletti tulajdonjogot. A terület mérsékelt gyakorlati jelentőségét mutatja, hogy az első világháború utáni békeszerződésekben egyszerűen elfelejtették elvenni a területet, így a Ferenc József-föld csak 1926-ban került a szovjetekhez. Mostanában jégtörőkkel Murmanszkból nagy ritkán turisták érkeznek egész Eurázsia legészakibb pontjára, hogy rozmárokat és vándormadár-kolóniákat nézegessenek. A többi a felszínen csak jég és némi zuzmó. Lent viszont gazdasági szempontból is nagyon komoly értékeket sejtenek. A Ferenc József-föld körüli Barents és Kara-tengerek alatt akkora gáz- és olajtartalékok lehetnek, amelyek nagyságrendnyivel haladják meg a jelenlegi orosz kitermelést. Aki ezt egyszer ki tudja hozni onnan, keményebben diktálhatja majd az energiaárakat, mint Putyin a legszebb álmaiban.
A brit uralom alatt a Nicobar-szigeteken büntetőtelepeket létesítettek, kicsiben ez lett India egyik Gulagja. Ma katonai létesítmények vannak rajta, sok szigetre indiai állampolgárok is csak különengedéllyel mehetnek be. Máskülönben hamar elfoglalnák a turisták a trópusi esőerdőkkel teli, korallzátonyokkal szegélyezett szigeteket, ami azért nem mindig annyira idillikus: a 2004-es cunami több ezer áldozatot szedett.
Socotra-szigetek
Ez a szigetcsoport is az Indiai-óceánon van, nagyjából Jemen és Szomália között, látszólag a világ egyik legkevésbé vonzó helyén. Tényleg iszonyú a klímája, de az Ádeni-öböl ellenőrzése miatt stratégiailag kifejezetten fontos terület. Amikor az angolok az 1880-as években átmenetileg feladták, a Monarchia százezer tallérért akarta megvenni a szigeteket. Ebből nem lett semmi, a pénz inkább európai hadi kiadásokra ment el, hiába reméltek a sziget megszerzésétől szép kereskedelmi hasznot.
A Socotra-szigeteknek a Vörös-tengerről érkező olajszállítmányok miatt ma is nagy jelentősége van. A szomáliai kalózok üzemanyag-feltöltő helynek használják, de újabban az iszlám fundamentalizmus is megvetette itt a lábát. A terroristákon és a kalózokon kívül a másik fontos újdonság a khat: a jemeni szárazföld drogja itt ugyan nem terem meg, de az új repülőtér megoldja a problémát, most már mindenki gyorsan hozzájut a hatóerejét két nap után elveszítő levelekhez. A természeti szépségek miatt komoly idegenforgalom irányulhatna ide. Szokatlan formák, a táj idegen bolygóra emlékeztet, de a sivatagos szigeten azért komoly élővilág is van. Az itt élő 800 faj harmada sehol máshol nem őshonos a világon, úgyhogy a Socotra-szigeteket mostanában az Indiai-óceán Galápagos-szigeteiként is megpróbálják eladni. Mi annak idején nem vettük meg.
Salamon-szigetek
Bár a Habsburgok legtöbb gyarmatszerző próbálkozására az Indiai-óceán partvidékén került sor, a Csendes-óceán sem maradt ki teljesen a kudarccal végződő kísérletek közül. Hongkongi konzulunk Borneó északi részén (vagyis nem is teljesen légből kapott a „Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz” rigmusocska) akart területet és befolyást vásárolni a koronának, de az üzlet érdeklődés hiányában elmaradt.
Komolyabb volt viszont az óceániai Salamon-szigeteken lefolytatott kaland. A tengeri hatalmaktól nagyon elmaradó Monarchia tudományos célokkal fűszerezett presztízsokokból igyekezett minél több helyen megjelenni flottájával a századforduló felé, még a Csendes-óceánon is. Többek között az új váltópénz nikkelszükségletét akarták fedezni az ottani nyersanyag-készletekből, a fiatal tengerészként 1894-ben a Salamon-szigetekre is eljutó Horthy emlékirataiban azt írta, hogy egyes szigeteket teljesen saját birtokba is szerettek volna venni.
Lehet, hogy a későbbi kormányzó meg sem élte volna az első világháborút, ha a következő évben is rajta van a Salamon-szigetekre visszatérő Albatros nevű hajón. Miután az ágyúnaszád horgonyt vetett Guadalcanalnál, a legénység felfedezőútra indult a sziget belsejébe. Az ellenséges bennszülöttekkel nem törődve megmásztak egy szentként tisztelt hegyet, mire a helyiek baltákkal támadtak rájuk. Ugyan puskalövésekkel megfutamították a támadókat, a baltacsapásokba az expedíció több tagja belehalt, a felfedezést vezető Foullon von Norbeck báró is. A holttestek fent maradtak a dzsungelben, néhány évvel később egy visszatérő osztrák–magyar cirkáló állított emlékművet a halottaknak.
Nyugat-Szahara
A nagyhatalmi pozícióját régen elveszítő Spanyolországtól Nyugat-Szaharát szerette volna megvenni a Monarchia 1899-ben. Nem volt ez teljesen irreális, a spanyolok már adtak el gyarmatot azelőtt nem sokkal is, azon az elven, hogy ha úgyse tudják megtartani, legalább pénzt kapjanak érte. Itt is volt azonban némi fáziskésés, részben a tengeri ambíciókkal szemben szkeptikus, a flottabővítést és gyarmati terveket fumigáló magyar ellenzék jóvoltából.
Mire léptünk volna, a spanyolokban felhorgadt a nemzeti büszkeség, így nem szereztük meg a Szahara akkor Rio de Oro néven számon tartott legnyugatibb részét. Így nem lett a miénk a világ egyik legritkábban lakott, foszfátban viszont leggazdagabb területe, és ma nem ellenünk, hanem a marokkói fennhatósággal szemben küzd Nyugat-Szahara önállóságért a Polisario Front.
Ferenc József-föld
A rövid életű és a megvalósításig el sem jutó próbálkozások után végül a Jeges-tengerben sikerült valódi birtokra szert tennie a Monarchiának, még ha használni ezt a területet sem lehetett semmire sem. A ma is Ferenc József-földnek nevezett sarkvidéki szigeteket 1873-ban véletlenül, egy kudarcba fulladó expedíció melléktermékeként foglalta el néhány teljesen elcsigázott sarkkutató. A Julius Payer vezette expedíció a merész tervek szerint az Amerika felé vezető északkeleti átjáróhoz és ráadásként esetleg az Északi-sarkhoz szeretett volna eljutni.
Hajójuk, a Tegetthoff gőzös azonban a jég fogságába került. Két medvevadászattal múló telet töltöttek minden emberlakta településtől távol a 80. szélességi körnél. A jéggel sodródva jutottak el a senki földjére, melyet aztán az uralkodóról neveztek el. Egy kő alatt elhelyezték a szigetek osztrák–magyar birtokbavételének dokumentumait, egy nagyobb szigetcsoportot az expedíció szponzoráról, Zichy Ödönről Zichy-földnek kereszteltek el, de lett Deák Ferenc-sziget és Budapest-fok is. A jelképes birtokbavétel után nem sokon múlott, hogy az egész expedíció odavesszen. Az oldalára dőlt hajóból szánokkal indultak délnek, három hónapot tettek meg a jégmezőn, mire teljesen kimerülve a nyílt tengerhez jutottak és szembetalálkoztak két orosz halászhajóval.
A 16 ezer négyzetkilométernyi Ferenc József-föld félig-meddig a Monarchiáé lett, de soha nem próbálták elismertetni a nemzetközi színtéren a szigetek feletti tulajdonjogot. A terület mérsékelt gyakorlati jelentőségét mutatja, hogy az első világháború utáni békeszerződésekben egyszerűen elfelejtették elvenni a területet, így a Ferenc József-föld csak 1926-ban került a szovjetekhez. Mostanában jégtörőkkel Murmanszkból nagy ritkán turisták érkeznek egész Eurázsia legészakibb pontjára, hogy rozmárokat és vándormadár-kolóniákat nézegessenek. A többi a felszínen csak jég és némi zuzmó. Lent viszont gazdasági szempontból is nagyon komoly értékeket sejtenek. A Ferenc József-föld körüli Barents és Kara-tengerek alatt akkora gáz- és olajtartalékok lehetnek, amelyek nagyságrendnyivel haladják meg a jelenlegi orosz kitermelést. Aki ezt egyszer ki tudja hozni onnan, keményebben diktálhatja majd az energiaárakat, mint Putyin a legszebb álmaiban.
Tiencsin
A kínai bokszerlázadást kihasználva a Monarchia 1900-ban végre valódi gyarmatot is szerzett. Amikor a növekvő nyugati befolyás ellen felkelő parasztok mellé állt a kínai császárnő is, a nagyhatalmak seregeket küldtek állampolgáraik és érdekeik védelmére. A monarchia négy cirkálóján is érkezett 500 katona, voltak köztük magyarok is, vagy hatvanan ott is vesztek a csatatéren. Az európaiak (és Japán) győzelme után Tiencsint nyolc koncessziós zónára osztották fel, a déli városrészben a Monarchia is kapott száz hektárt. Ausztria-Magyarországnak ez a terület lett az első és egyetlen, nemzetközileg is elismert tengerentúli birtoka. Volt itt Ferenc József és Budapest utca, tiszti kaszinóval, a mi közép-európai jogrendszerünkkel és Fiuméből háromhetente induló rendszeres hajójárattal. A minigyarmatot gazdaságilag nem sikerült kihasználni, nem is költöttek rá, így ez a terület lett a város legkevésbé fejlődő negyede.
Az első világháború elején a japán hadsereg szállta meg a várost, aztán Trianon elvette egy szem picinyke gyarmatunkat is. Tiencsinben nem állt meg az élet, az észak-kínai városban volt a napokban például a „nyári Davos”, a világ gazdasági vezetőinek csúcstalálkozója. Úgy 14 millióan élnek itt, akinek telik rá, 27 perc alatt Pekingben lehet a 300-at tudó szuperexpresszel. A város multikultis múltját kihasználó nosztalgiaipar keretében lehet itt kapni magyar marhahúslevesnek nevezett ételt, a régi tiszti kaszinót most újítják fel, ez elé a Monarchia tiencsini gyarmatával nagyon alaposan foglalkozó Falanszter blog szerint vágtázó huszárszobor kerül majd.
Albánia
Kamugyarmat a Balkánon, mi ez a hülyeség? A kisebb, nagyrészt sikertelen és nem is teljesen komolyan gondolt birtokszerzési kísérletek ellenére a Monarchia végig kívül maradt a többi nagyhatalom osztozkodásán. Ez főleg a Habsburgok meggyengült európai pozíciója miatt volt így, és Ferenc József nem is akart szembemenni a realitásokkal. Elég baja volt a közép-európai, Duna menti birodalom széthúzó népeinek összetartásával is, kellett a fenének még egy tengerentúli probléma.
Amíg a többi hatalom távoli kontinenseken marakodott, a Monarchia inkább a közelben akarta megteremteni saját hátországát. Ausztria-Magyarország Balkán-politikája sokban hasonlít a klasszikus kolonizációra, így a felsorolás végére még úgy is érdemes belevenni a Délkelet-Európa feletti befolyásszerzést, hogy a szó szokásos értelmében a régió nem számít gyarmati területnek.
Az 1878-ban okkupált Bosznia volt a kísérleti terepe a Monarchia balkáni gyarmatépítő projektjének. Az ellenérdekelt szerbekkel szemben a helyi muzulmánokra próbáltak támaszkodni, de végső soron nem sikerült a birodalom iránt lekötelezett alattvalókból kellőképpen erős, a centrifugális erőkkel szemben megfelelő súlyú bázist faragni. A boszniai tapasztalatokat sokkal ügyesebben használták fel Albániában. Bár itt Bécs névleg az albán önállóság pártján állt, valójában nagyon is erős volt az osztrák–magyar befolyás.
Az elképesztő sorsú kalandor, az albán hegyi törzsek bizalmába férkőző Nopcsa Ferenc önhatalmúlag még albán király is akart lenni, de nála is fontosabb volt a szerepe Thallóczy Lajosnak. A tudós-politikusnak már Boszniában is komoly szerep jutott, a modern albán nemzetépítés pedig nem kis részben az ő érdeme. Az osztrák–magyar támogatás emléke ma is él, emiatt is lehet, hogy Albániában a világátlagnál határozottan nagyobb az irántunk való szimpátia.
http://index.hu/tudomany/tortenelem/2014/11/03/ahol_majdnem_magyar_gyarmatok_lettek/
Hungária-öböl van, de magyar gyarmat nincs a Jeges-tengeren
A Monarchia 1872-74-es északi expedícióján felfedezett Ferenc József-földet a Szovjetuniónak csak 1926-ban jutott eszébe annektálni. Így akár azt is lehetne hinni, hogy fent, hogy a messzi északon fennmaradt egy olyan osztrák-magyar gyarmatszerűség, amely magát a dualista birodalmat is túlélte. Ez téves, de attól még továbbra is ott van valahol az é. sz. 81. fokán túl a mi Budapest-fokunk, és a kalandregénybe illően megmenekült felfedezők emlékét több más magyar vonatkozású elnevezés is őrzi.
Trianon nem csak a Kárpát-medence bő kétharmadát vette el Magyarországtól, a kínai érdekeltségünk is odalett – a tiencsini történetet legutóbb Vujity Tvrtko riportfilmje idézte fel, magyar gyarmatként beszélve a pár utcás koncessziós területről. Bár ez többszörösen hibádzik (nem gyarmat és nem is magyar), arra jó apropó, hogy előkerüljön egy másik, jóval nagyobb terület, amit szintén szokás osztrák-magyar gyarmatként emlegetni.
Fotó: Vasárnapi Újság / Arcanum.hu
A Ferenc József-földet, ezt a Jeges-tenger azóta is gyakorlatilag lakatlan, 192 szigetből álló csoportját véletlenül és akarata ellenére fedezte fel az „Osztrák-Magyar Északi-sarki Expedíció”. Eredetileg a legendás északkeleti átjárót akarták meghódítani, de mint utólag maguk is belátták: lehetetlenre vállalkoztak.
"Mennyire hiú volt minden reménységünk! Este már jéggel voltunk körülzárva"
— körülzárva két egész hosszú év tartamára! Sötéten, minden reménytől megfosztva feküdött a jövő előttünk s beteljesültnek látszott végzetünk: hogy többé nem föl fedezők, hanem egy jégdarab utasai legyünk.
Miután Tegetthoff nevű hajójuk a jég fogságába esett, a jégmezőn próbáltak jegesmedvére és fókára vadászva túlélni, miközben a jég lassan észak felé vitte őket úgy, hogy ebbe nem volt semmi beleszólásuk. Hiába remélték, hogy a tavaszi olvadás kiszabadítja őket, a jeget dinamittal sem tudták felrobbantani. Másfél év telt el, mire az addig ismeretlen, Európa környékén felfedezésre utolsónak megmaradt szigetek partjaihoz sodródtak. Bár a Verne-hősöknek beillő felfedezők nem ide akartak jutni, saját és a Monarchia nagyobb dicsőségére kihasználták az alkalmat: a „delejes zavargásoknak” nevezett sarki fénnyel kapcsolatban végeztek „légtüneménytani” vizsgálatokat, és meghódították a természetesen gyorsan az uralkodóról elnevezett szigeteket.
„Lehetetlen volt az egyes tárgyakat külön elnevezésekkel is föl nem ruháznunk” – írták utólag, és a szigetek, szirtek és szorosok javát a Monarchiára utalva keresztelték el. Ma is vannak itt magyar vonatkozású nevek a térképen: egy nagyobb szigetcsoport az expedíció egyik szponzora után Zichy-föld lett, de került ide Deák Ferenc-sziget, Hungária-öböl, Vámbéry-szigetcsoport és Budapest-fok is.
Utóbbinak eredetileg a Pest nevet adták, de amikor hazaérve megtudták, hogy távollétük alatt megvolt a városegyesítés, aktualizáltak, és bónusznak még Ráth Károly főpolgármesterről is elneveztek egy hegyfokot.
A Budapest-fok 3-5000 lábnyi magasságú jéghegyek köréből nyúlik be a tengerbe - jeges nagyszerűségét nem lehet eléggé magasztalni
– számoltak be végre itthon, nem tudván, hogy csak a szemük káprázott: amit „Budapest-fok”-nak hittek, pusztán optikai csalódás volt, a nagyszerű szirt egyszerűen nem létezik. Az viszont valóság, hogy a jeges káprázatok közül hihetetlen módon megszabadultak: miután reménytelen helyzetben szánkóval és csónakokkal dél felé indultak, orosz halászokkal találták szembe magukat, és több mint két év után megmenekültek.
Hazaérkezésük után nagy nyilvánosságot kapott a kutatók beszámolója. A Földrajzi Közleményekben megjelent írásukat most el lehet olvasni az Arcanumon; érdemes is, tiszta kalandregény.
Bár a felfedezők baltával vágták az otthonról vitt, kővé fagyott tokajit az 50 fok mínuszban, a Ferenc József-föld messze volt attól, hogy magyar gyarmat legyen. Egyrészt ugye a dualista rendszer vállalkozásáról van szó, és sokkal inkább volt osztrák, mint magyar. A 24 fős expedíciónak egyetlen magyar tagja volt, a hajóorvos Dr. Kepes Gyula, a legénységet Dalmáciából szedték össze, közös nyelv az olasz volt. Az expedíció ugyan kapcsolódott a haditengerészethez, de nem állami, hanem magánvállalkozás volt, az adományok alig három százaléka jött Magyarországról.
Ráadásul nem is gyarmatszerzési akcióról volt szó. „A nemzeteknek a földisme gyarapítása végett folytatott békés versenyküzdelme amaz ünnepélyes pillanatban, melyben valamely uj földre lép vagy pedig az ezen legtávolabb elért előfoktól elbúcsúzik, lobogókat szokott arra kitűzni. Ausztria-Magyarország lobogója ekkor először lengett itt a magas éjszakon” – írta az expedícióvezető Julius Payer, arról is beszámolva, hogy ottlétük bizonyságául egy sziklacsúcson egy okmányt helyeztek el. Hazaérve nagy volt a dicsőség. Bár néhányan fitymálták az ügy tudományos jelentőségét, volt ünneplés rendesen, Strauss még indulót is írt az expedíció vezetőihez.
Ennél azonban több nem történt. Bár a Monarchiának is voltak (sikertelen) kolonizációs kísérletei , ebben az esetben nem is próbálták elismertetni jogukat a Ferenc József-földre. A felfedezéstől praktikus hasznot nem reméltek: „az általunk bejárt földek sohasem fognak az emberek anyagi törekvéseinek körébe vonatni”.
A Ferenc József-föld ennek megfelelően sokáig senkiföldje maradt. A Szovjetunió csak 1926-ban jelentette be, hogy annektálja, és bár ekkor a norvégok is kapcsoltak, a két odaküldött norvég hajó ugyanúgy járt, mint hajdanán az osztrák-magyar Tegetthoff: a jég fogságába estek, a Szedov nevű orosz jégtörő megelőzte őket. Ennek még nagy jelentősége lehet: a Barents és Kara-tengerek alatti gáz- és olajtartalékok nagyságrendnyivel haladják meg a jelenlegi orosz kitermelést.
Ha ezt akkor előre lehetett volna látni, talán a Monarchia is megfontolta volna az igazi birtokba vételt – így azonban csak 60 jegesmedvét ettek el a szigetekről, otthagyva cserébe néhány nekünk ismerős nevet.
http://index.hu/tudomany/til/2016/06/12/hungaria-obol_van_de_magyar_gyarmat_nincs_a_jeges-tengeren/
Igen, volt egyszer egy magyar gyarmat Kínában
Hol vannak már a régi szép idők, amikor Magyarországnak gyarmata volt Kínában? Igen, jól olvastad. 1902 és 1918 között a kínai Tiencsin városban egy apró kerület az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában volt. A hivatalosan koncessziós zónának nevezett negyed elméletileg a Kína és Monarchia közötti gazdasági kapcsolatokat volt hivatott fellendíteni, de azonkívül, hogy a 108 hektáros területen volt Ferenc József, Bécs és Budapest utca, a Monarchia vezetői nem sokat tettek, hogy ezt a lehetőséget ki is aknázzák.
Hogyan lett gyarmatunk Kínában?
1899-ben az aktuális kínai császárnő, Ce-hszi a boxerlázadás leverésére a nyugat-európai és egyéb nagyhatalmak segítségét kérte, akik egy 54 ezer fős közös hadsereggel ki is segítették az egyébként bukásra abszolút megérett dinasztiát. Német, brit-indiai, osztrák-magyar, orosz, francia, olasz, japán és amerikai csapatok közös erővel leverték a hatalmas méretű népfelkelést, cserébe kereskedelmileg hasznosítható területeket kaptak. A Peking kapujának is nevezett kikötőváros, Tiencsin így lett egy olyan torta, amelyből minden nagyhatalom kapott egy szeletet. Nem mellékes tényező, hogy a monarchia által küldött négy hadihajó és 500 fős szárazföldi haderő 36 százaléka elesett a harcokban, ezeknek az elesettek az egyharmada pedig magyar volt. Nagyon valószínű, hogy magyar katonák ennél messzebb a hazájuktól még nem harcoltak a történelmünk során.
Hogyan nézett ki a gyarmatunk?
Volt folyópartunk, és a szomszédaink az olaszok voltak. Ez még jól hangzik, az viszont kevésbé, hogy külalakjában ez a városrész messze elmaradt az orosz, a francia vagy a német koncessziós zónáktól. Lapos, kínai stílusban épült hudongokkal teli utcáink voltak, ellenben az előbb említettekkel, ahol a birodalmak európai stílusban épített többemeletes házakkal, villákkal pakolták tele a saját városrészüket. Ez természetesen mellékes, a fő probléma az volt, hogy Bécs nem tulajdonított komoly jelentőséget az előretolt gazdasági helyőrségnek, és szinte magára hagyta az ott működő és élő konzulátust, diplomatákat és üzletembereket. A 25 ezer fő otthonának számító zónában a monarchia törvényei voltak érvényben, és az ott élő kínaiak ugyan nem lettek osztrák-magyar állampolgárok, de éppen úgy adóztak, éppen ugyanazok a kötelességek vonatkoztak rájuk, mint az Európában élő honfitársakra.
A legkomolyabb gazdasági húzás egy vámszabad kikötő megalkotása volt, ahol 300 munkás és 32 matróz dolgozott. A zóna déli részét már 1901-ben lebontották, és széles, európai stílusú utcákat alakítottak ki, így jött létre az akkori Ferenc József és Bécs utca. Ezekben az utcákban bevezették az ivóvízhálózatot, és csatornarendszert építettek ki. Pár év alatt a Ferenc József utca lett az osztrák-magyar zóna Mariahilfer strasséja, ugyanis sorban nyitottak a raktárak, éttermek, teaházak és üzletek, még egy mozi is működött ott.
1908 táján már Bécs is beszállt új épületek finanszírozásába, így nem a helyi konzulátusnak kellett kigazdálkodnia a fejlesztéseket. Épült tiszti kaszinó, két iskola (ahol magyar vagy osztrák helyett angolt tanítottak) és új főkonzulátusi épületek is – ezek közül több a mai napig áll –, ennek ellenére ez volt a leglassabban fejlődő gyarmat az összes tiencsini koncessziós zóna közül.
Volt egyszer egy Magyar-Kína
Oké, ez így ebben a formában nem igaz, de ha volt Brit-India, akkor egy kicsit hadd túlozzunk mi is. A gyarmatbirodalmi státuszunknak természetesen az I. világháború vetett véget. Nem csak úgy elengedtünk Tiencsint, hanem elvették tőlünk, méghozzá a jogos tulajdonos Kína, amely 1917 augusztusában hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, majd csapataival bevonult a koncessziós zónába. A mindig is jó kereskedelmi érzékkel rendelkező kínaiak azonban nem verték szét a rendszert, hanem hagyták továbbműködni, így a tiencsini koncessziós zónát hivatalosan csak 1920-ban vették el Magyarországtól, akkor, amikor minden mást is, a trianoni békeszerződés keretében. Erdéllyel, és a többi magyarok lakta országrésszel ellentétben valószínűleg Tiencsin volt az egyetlen olyan terület, amelynek az elvesztése senkit sem érdekelt.
