Míg a kortárs szerzők állandó versenyben állnak elődeikkel, az elődök neve egyre tompábban vagy ellenkezőleg, fényesebben csillog. Akire minden időben, minden alkotására figyelünk, annak művészete örök. A 101 éve elhunyt Ady Endre is ilyen hatással van ránk.

1919. január 27-én halt meg Ady Endre, a magyar költészet egyik legnagyobb alakja, akinek életműve európai léptékkel mérhető. Koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel Budapesten, és a nemzet halottjaként temették el.

Aki a könyveket szereti rossz ember nem lehet. De nem mindenki szereti egyszerre és egyformán egy-egy alkotó művészetét, írásait. Az utóbbi években sűrűn elővettem Ady prózai írásait. Az, hogy a verseit olvasom, nem feladat, sokkal inkább szerelem (és ezt még jó néhány költőre, íróra elmondható). Gondolati érzelemsíkja, szenvedélye, mély intelligenciája és ahogy József Attila jellemezte, “az az iszákos hülye" önpusztító életvitele egyszerre segítette, hogy ne csak lírai művekben teljesedjen ki. Nemcsak azért érdemes olvasni költőnket és publicistánkat, mert minden egyes alkalommal feltüzel, bátorságot önt belém. Őt olvasva ráébredek: az életet élni érdemes, s nem elmenni mellette, mert lehet, túlzott óvatoskodással sétálni, de mennyivel jobb szabadon szárnyalni.

Ady előbb volt újságíró, mint költő és író. Nagy szerencséje volt, éppen azokban az évtizedekben élt és alkotott, amikor még Magyarországon is volt sajtószabadság. És talán pont azért, mert állandó fenyegetettséget érzett, gyengült el, és hagyta magát sodródni: gyorsan és önpusztítóan élni. Talán azóta sem lehet, teljesen szabad egy újságíró, mindig van egy magasabb (és gazdagabb) cél vagy hatalom, melynek be kell hódolni, el kell fogadni. Csakhogy a költő nem lehet a kompromisszumok embere, bármely időben és korban éljen. Legnagyobb költőink: Balassa, Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila, mind önpusztítók voltak. Hiszem, hogy ma éppúgy fellázadna a zsarnokság és az éppen aktuális háborúk ellen, mint ahogy azt az I. világháború idején, pedig tisztában volt azzal, hogy “Bal-jóslatú, bús nép a magyar,".

Ne írjuk le, ne becsméreljük irodalmunkat és képviselőit, tudomásul kell venni, hogy a gondolkodó emberek ebben a korban sem voltak olyan vakok, mint vezetőik, illetve cenzoraik. Ady halála után évtizedekig nem publikálhatták az igazságot, ma pedig túlzottan erős a széthúzás és a részrehajlás ahhoz, hogy az igazság jusson érvényre. Ady újságíróként a korának írt, de a mának is szól.

Ahogy Ady írta: ,,Vagyok, mint minden ember: fenség. / Észak-fok, titok, idegenség. / Lidérces messze fény" (Sem utódja, sem boldog őse..., 1909) HALADUNK?...

A gloire nemzete még nem tudott határozni, vajon megmentsen egy ártatlan embert, vagy engedje nyomorultul elveszni.

Túl az Óceánon egy szabadságért küzdő maroknyi népnek segítségére sietett egy óriás, hogy miközben szabadító hérosz gyanánt ünnepelik, reátegye lábát a szabadságon nem sokáig ujjongó gyermeknép nyakára.

Az északi nagy nemzet hatalmas cárja örök békét hirdet, s egymás után szereli fel a vérre szomjas százezernyi népet, s mi elfojtott lélekzettel várjuk, kinek a szívét tapossa el a harcra szomjas vad kozáksereg.

A világ egyik metropoliszában zsidóellenes színházat építettek fel, hogy innen hirdessék a Krisztust meghazudtoló tanokat: osztály- és fajgyűlöletet.

Az egész társadalom befogja fülét, hogy ne hallja millió nyomorult nyöszörgését, mely kezd összeolvadni a jövő századok megváltást hirdető, hatalmas zenéjével.

A militarizmus még mindig nyűg egész Európán, s vezetői elvárják, hogy ezt a nyűgöt bábuk gyanánt hordozzuk. S jaj annak az embernek, ki elég vakmerő bele nem nyugodni, hogy az egyenruha mindent eltakar, s az egyenruhának csak bókolni lehet.

A parlamentarizmus mintha meghazudtolná önmagát - lealacsonyodott, játékszerré vált.

Folytonos vívódás, kétely a társadalom minden rétegében, s a reformátorok most is megkapják a feszületet...

És hiába minden, minden remény, lelkünkben felzúg a kétség hangja: Haladunk?

Vajon haladunk-e?

Debreczeni Hírlap 1899. január 24.

ae