„Soltész államtitkár összekeveri a zsák krumplit egy Schubert-szonátával”

- Az ilyen totálisan dilettáns kijelentés – amely nem valóságos ismereteken, hanem kizárólag a politikai megfelelésen és az ideológiai pedálozáson alapul – mindössze arról árulkodik, hogy a kijelentőnek, jelesül Soltész államtitkárnak fogalma sincs arról, amiről beszél. Nem ismeri a kereszténységet, a keresztény hagyományt, fogalma sincs, mi a liberalizmus, s legfőképpen – ha már volt szíves hivatkozni rá – dunsztja sincs arról, ki volt János Pál pápa. Amúgy, ha a beszéde közben kinézett volna az ablakon, lehet, hogy az adott időjárást sikeresen eltalálta volna.

– Akkor segíts, kérlek,Soltész államtitkárnak néhány fontos adalékkal, hogy legyen mit bepótolnia.

- Azzal kezdeném, hogy II. János Pál 1979-ben, Pueblában mondott beszédében azt hangsúlyozta, hogy az egyház a haladás, az igazságosság, a személyiségi jogok terén alapvetően az embert kívánja szolgálni s ehhez nincs szüksége rendszeres ideológiára. II. János Pál abszolút következetes a II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb dokumentumához, a Gaudium et spes enciklika idevonatkozó részéhez, amely kimondja, hogy „az egyház semmiképpen nem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez”. Vagyis – a transzcendens küldetéséből fakadóan – az egyház nem azonosul, nem azonosulhat semmilyen politikai vagy ideológiai formációval.  

– Ez – gondolom – nem a jelen magyar egyházra vonatkozik...?

- Semmiképpen, az – naponta megtapasztalható – egy teljesen más történet, mondhatni épp az ellenkezője. Az idézett egyházfő következetes kijelentése szerint tehát minden ideológia felett állónak tekinti magát az egyház, ami persze logikus és magától értetődő abból a szempontból, hogy az egyház az isteni küldetését hajtja végre és nem egy politikai hatalomnak tetsző ideológia propagálása a küldetésének lényege és feladata. (Ez alól is kivételt képez a jelen magyar katolikus egyháza.) Idézzük ide a kiváló bíborost, Walter Kaspert, a Pápai Tanács emeritus elnökét, aki amúgy igen közel állt II. János Pálhoz, s aki egy helyen felteszi azt a kérdést, hogy vajon miként lehet az egyház a társadalomkritikai szabadság intézménye anélkül, hogy az egyház lehorgonyozna valamely politikai vélemény mellett, tévesen és hibásan figyelmen kívül hagyva a hívők egyházon belüli természetes pluralizmusát. Ebben az a nagyon fontos elem, hogy az egyház távolságot tart minden politikai rendszertől, fenntartja a társadalomkritika jogát, s ez az, amit a politikai teológiával foglalkozók közül sokan „a lelkiismeret örök ellenzékiségének” szoktak nevezni

– Mindebből mi mit sem tapasztalunk – mit jelent, jelentett ez a vatikáni gyakorlatban?  

- Az elmúlt időszakban, lényegében már a XIX. század második felétől indulva – aligha meglepő módon – mindez alapvetően két kritikai attitűdöt határozott meg: a liberalizmuskritika voltaképpen a kapitalizmuskritikát jelentette, egyúttal magától értetődő volt, hogy a kapitalizmusnak lényegében a liberalizmus az ideológiája. Másfelől pedig a marxizmuskritika a szocializmuskritikával volt azonos. A kapitalizmussal szemben például a munkavállalók, a munkások vagy később a szakszervezetek jogait vetették fel, továbbá a kizsákmányolásból fakadó éles társadalmi egyenlőtlenségeket és így tovább. Mindenesetre II. János Pálhoz visszatérve az 1981-es, egyik legfontosabb enciklikájában, a Laborem exercens-ben a totalitárius ideológiák kritikája során, a magántulajdon megszüntetésének, a proletárdiktatúrának és a kollektivizmusnak az említésekor világossá tette a pápa, hogy a liberalizmus a marxizmus ellentéte és ideológiai ellenfele, ami – lássuk be – a szocializmus sújtotta Lengyelországból Szent Péter trónjára kerülő lengyel pápa részéről az 1981-es esztendőben nem annyira rossz és nem annyira megvetendő pozícionálása a liberalizmusnak. 

– A dátum ugye fontos, mivel ekkoriban tobzódik a lengyel pápa hazájában a Jaruzelski-féle rezsim?

- Erről van szó! Tehát a leginkább elítélt szocializmust ellenpontozza a liberalizmussal – ez tehát nem olyan rossz pozíció, még akkor sem, ha Soltész államtitkárban mindeközben – II. János Pál egész munkásságával ellentétben – nosztalgikus hangulatot idézne fel az állampárti múlt.  De nézzük tovább, mi mindent nem ismer Soltész államtitkár. A XXIII. János pápa 1961-es Mater et magistra enciklikájában olvasható, megint csak a marxizmussal és a szocializmussal szemben a liberalizmus és a kapitalizmus alapértékének hangoztatása, azaz a magántulajdonhoz való alapvető emberi jog hangsúlyozása. Sőt, az enciklika beszél a közjó szolgálatáról, ami megint egy tipikus és hagyományos „liberális” fogalom, akárcsak a szolidaritás elve. Talán a legfontosabb és legérettebb társadalmi tanítás VI. Pál 1971-ben kibocsátott Octogesima adveniens kezdetű enciklikája, amely a szabályok és a korlátozások nélkül igenelt szabadságelvekkel szemben szólalt meg, de – és itt most húzzuk alá Soltész államtitkár kedvéért – nem a liberalizmussal szemben! Soltész ugyanis itt egyesíti magában a politikai tudatlanságát a pártján belüli kötelező agitpropos anyag visszamondásával. Soltész és elvtársai nagy energiákat mozgósítva azt mantrázzák, hogy a liberalizmus a korlátok nélküli szabadság elve, miközben a liberalizmus alapvetően és meghatározóan a joguralmat, a jogállamiságot jelenti. A fenti enciklika kritikája tehát nem a liberalizmussal szemben fogalmazódott meg, hanem a libertinizmussal, a libertariánizmussal, az anarchizmussal, mindenfajta szabadossággal szemben: megint érdemes volna a keletkezési dátumon (1971!) Soltész államtitkárnak egy parányit eltöprengenie. Más kérdés, hogy a joguralomra vagy jogállamiságra alapozó liberalizmust a hatalmon lévő politikai garnitúra ócska, igénytelen, tudatlan és manipulatív módon a libertinizmussal igyekszik összemosni, ami intellektuálisan annyiban feltétlenül jogos, hogy a liberalizmus és a libertinizmus első öt betűje megegyezik Máskülönben a kettő között nagyjából annyi a hasonlóság, mint egy zsák krumpli és egy Schubert-szonáta között.

– Ezt még én is megértettem.

- Akkor idéznék még mindehhez egy ismert magyar jezsuita atyát, Szabó Ferencet, aki egyébként a Vatikáni Rádió magyar adásának volt a főszerkesztője, a rendszerváltás után tért haza, s egy helyen arról ír, hogy akik anatémát kiáltanak, megátkozzák a liberalizmust, azok valószínűleg semmit sem tudnak a jog és a humánum fogalmáról. És ez így is van! A XX. századi társadalmi tanításába és az egyházi diskurzusba az egyház beemelte a klasszikus liberális filozófiai, etikai, jogi elvek jelentős részét, így például az emberi jogok és az emberi méltóság fogalmát, a szabadság klasszikus liberális fogalmát, a toleranciát, a másként gondolkodók iránti tiszteletet, s ha ezen Soltész államtitkár bizonyára meg is lepődik majd, akkor is egy érettségizett embernek illik tudnia, hogy ezek mind alapvetően klasszikus liberális elvek, persze egészen addig, amíg Soltész államtitkár kollégái teljesen át nem írják a gimnáziumi történelemkönyvekben, saját politikai ízlésükhöz fazonírozva, az elmúlt kétszáz év történelmét. De mondok még borzalmasabbat is: az új társadalmi enciklikák – nem kérve ki az Orbán-Semjén-kormány hozzájárulását – a civil társadalom fontosságát hangsúlyozzák, továbbá a párbeszéd szükségességét a különböző vallások képviselőivel, valamint a nem-hívőkkel, akiket az utóbbi időben a pápai állásfoglalásokkal ellentétben másként szokott illetni idehaza a kormánypárti sajtó. Amott viszont a II. Vatikáni Zsinattól kezdve szilárd alapelvekről van szó. Az természetesen más kérdés, hogy a klasszikus liberalizmustól örökölt filozófiai, etikai és jogi fogalmakat az egyházak beépítik transzcendens világképükbe, s összhangba hozzák azokat az isteni akarattal. Önfelfogásuk szerint ezt az isteni akaratot képviselik az egyházak, s ezt fejezi ki az Istenben gyökerező természetjog fogalma, amely nem azonos a pozitív jog fogalmával. Ez messzire vezet, de itt keresendő a szekuláris és a szakrális alapokon nyugvó állam különbsége.

– Ez ismerős a balliberális szókészletből is. Akkor most a katolikus egyház is libernyák?

- Amennyiben a társadalommal való folyamatos párbeszéd igénye ezt jelenti, bizonyára. S ha már II. János Pál: a liberalizmusnak egyik alapelve, hogy az egyes embernek éppúgy, mint a társadalmaknak, szembe kell nézniük a saját történelmükkel, múltjukkal, a bűneikkel, és nem elhallgatni vagy kozmetikázni azokat. Nos, pontosan ezt tette II. János Pál, amikor a múltban elkövetett bűnökért bocsánatot kért – szemben a magyar katolikus egyházzal és az egész magyar politikai gyakorlattal. A pápa bocsánatot kért Huszt János megégetéséért, Galilei meghurcoltatása miatt, az ellenreformáció idején elkövetett bűnök miatt, a rabszolgaság, a nőket ért igazságtalanságok miatt.

– Ha jól tudjuk, Soltész államtitkár annak a kormánynak a tagja, amelyik nem írta alá még a mai napig sem az isztambuli szerződést.

- És átesnek néha egy-egy vak komondoron, igen. II. János Pálnak az sem okozott nehézséget, hogy a keresztes háborúkért, vagy éppen a zsidóság ellen elkövetett bűnökért is bocsánatot kérjen. Ő az, akiről ennek manifesztációjaként megjegyezték, hogy a történelem leghosszabb, ám fizikailag a legrövidebb útját tette meg, amikor átment a Vatikánból a Tevere másik oldalára, a római nagy zsinagógába, ennek kifejezéseként. Szemben az elhallgatással, II. János Pál és nyomában az őt követő pápák a nyílt és őszinte szembenézést tekintették alapelvnek – nem úgy, mint a magyar katolikus egyház.

– Arról Soltész államtitkár nem tett említést, hogy az általa vélt liberalizmus mellett, mi mindent utasított el II. János Pál pápa. Mondanál erre néhány, a hazai politikát is érintő példát?

- Van bőven. Elutasította például a diktatúrákat, az autokratikus rendszereket, a szegények kizsákmányolását, az elesettekkel, a védtelenekkel, a megalázottakkal szembeni megnyilvánulásokat. Teoretikus értelemben talán a legfontosabb enciklikájában, a Fides et ratio-ban - itt a Fides természetesen nem a mi Fideszünket jelenti – mondja radikálisan azt, amit pápaként előtte ilyen határozottan és filozófiailag indokolva senki nem tett meg: hogy a hit és a tudomány egymástól független, autonóm fogalmak. Nem lehet összemosni a kettőt, mindkettőnek önálló szerepe és jelentése van. Ezt azért hangsúlyozom, mert ezenközben a mai magyar hatalom a tudományt ideológiai és politikai alapon egyszerűen megszállja, kolonializálja. Ez történt az MTA-val, ez egy sor egyetemnél, s történik épp most a Színház és Filmművészeti Egyetemmel. És ha már Soltész államtitkár önfeledt tudatlansággal hivatkozik II. János Pálra, a fontosnak tartott nemzeti értékekről kimondja, hogy a különböző népek együttműködése nem nélkülözhető, nem működhetnek egymás rovására, ismételten következetesen, hiszen a katolicizmus – önfelfogásából fakadóan – nem nemzeti, hanem univerzális ügyet szolgál.

– Mindezek tanulságával, véleményed szerint, mi adhatta éppen most az apropót egy ártatlan könyvbemutató kapcsán Soltész Miklós egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkárnak arra, hogy lefejelje a liberalizmust?

- A válasz igen egyszerű: pontosan az, amit ez a hatalom létezése óta képvisel. Felettébb tisztességtelen módon, egészen egyszerűen politikai eszközként használják fel a hitet, instrumentalizálják a vallási érzületet és az egyes egyházakat, s politikai érdekeiket kihasználandó anyagi pórázon tartják az egyházakat, ráadásul még arról is ők döntenek, hogy ki viselheti az egyházi státuszt, s büntetésből ki nem. A hitet tehát politikai eszközzé silányították, ám – s ez különösen fájdalmas és szánalmas –, hogy az egyházaknak mindehhez nincs szavuk, hiszen nyakukon a financiális függőség póráza. Összegezve: a magyar egyház nem néz szembe a múltjával, a magyar egyház kizárólagos és idejétmúlt nemzeti fogalmakban gondolkodik, s a magyar egyház engedelmesen tudomásul veszi, hogy a politika szolgálólányává devalválódott.

– Véleményed szerint, ha kormányváltás lesz egyszer, valamikor, szabad lesz-e ismét a hit Magyarországon?

- Én csak reménykedni tudok abban, hogy olyan kormányváltás vagy inkább rendszerváltás lesz, ami ezt garantálja. Ami garantálja valamennyiünk szabadságát, egyénekét és civil szervezetekét, a sajtóét, az egyetemek autonómiáját, garantálja a szabad államot, s a szabad egyházat egyaránt – mint azt megfogalmazta már maga Deák Ferenc is. Ugyanis jelenleg sem mi, állampolgárok nem vagyunk szabadok, sem az intézményeink nem szabadok, sem a sajtónk, és legfőként, a témánknál maradva, a legkevésbé sem szabadok a magyar egyházak. Aki igazán kényes az egyházi autonómiára, annak ezt a helyzetet kötelessége lenne elutasítania, ehelyett azonban feudális függés alakult ki a politikai hatalom és az egyház között. Szabad és büszke egyházakra lenne szükség, amelyek bátran fel merik emelni a szavukat, ha nem értenek egyet valamivel, s ha valami a hagyományos értékrendjükkel ellentétes. Akkor autonóm egy egyház, ha képes felülemelkedni a politikai küzdelmeken, ha másért nem, hát azért, mert ez küldetésének lényege is. A katolicizmus nem nemzeti, hanem a legkozmopolitább intézmény. Jézus nem egy nemzethez, a magyarokhoz, az angolokhoz vagy a németekhez hozta el a megváltás reményét, hanem az egész emberiségnek. A katolicizmusnak nincs nagyobb ellenfele a nacionalizmusnál. 

https://hirklikk.hu/kozelet/soltesz-allamtitkar-osszekeveri-a-zsak-krumplit-egy-schubert-szonataval/368344