Aki végigolvassa Swift Gulliverjét, és ez az, amit el kell az irásai közül olvasni, az hetekre megundorodik önmagától. A Gulliver utazásairól szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a história csodálatos iróniája tehette ezt az irást gyerekek kalandos könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással, gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes, az emberben önmagára.

Ha az emberiség valaha egyetlen kollekív megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor igy látná önmagát, ahogy Swift látja őt. Swift olvasása után az ember nem mer enni, mert látja, hogyan eszik, nem mer járni, mert látja, hogyan mozog, nem mer érezni és nem mer gondolkodni, mert látja egész külső és belső mivoltát, látja, ahogy csak más, rajta kivül álló valaki láthatja - és szégyenli magát és gyülölő undorral undorodik magától.Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és élet között vándorol, a kutatás oltha-tatlan szomjuságával. A másik a De Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vetel a puszta szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok birodalmait kalandozza be és kiközösiti magát az emberi világból. Faust naiv meséből emelkedett Goethéhez, Robinson és Gulliver De Foetól és Swifttől leszállt a gyerekek meséihez. Csodálatos, hogy ez a két könyv egyforma sorsra juthatott. Egy sorsra vitte őket a kalandos külsejük, pedig szöges ellentét mindenképpen a belsejük. Swift Gulliverje egyre emberek, egész nemzetek, népek, fajok közt van, de mindig csak szemlél, rajtuk kivül élő marad. De Foe Robinsonja egyes-egyedül áll az egész mindenségben és ahelyett, hogy világok tárulnának elébe, el van zárva minden más embertől, de folyton cselekszik, egészen összeolvad a környezetével. Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is, Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a századok során a gyerekirodalomba, mint ahogy az arisztokrata divatok lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljessé-gében is oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse, hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A legnyugtalanítóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a puszta szigeten, a magányosságban is az emberi társadalom barátja lesz, Gulliver a különbözőtársadalmak közepette is undorral tölt el minden emberi együttélés ellen.Megmutatja Swift, milyen félszeg, furcsa, ostoba, őrült, természetellenes, ész ellenére való állat az ember. De ezt nem filozófiai okoskodásokkal vagy erkölcs prédikációkkal teszi, hanem azzal, hogy a megszokottság mázát lekarmolja az emberi dolgokról és más viszonyokba helyezi őket. Az uralkodót körül hízelgő bizantinizmus, a kormányzás bűnei és zsarnokságai olyan bűnök, amiket meg tud mutatni a filozófus is, a szociális élet kutatója is, de csak elméletben. Swift hüvelykujjnyira törpiti az embert és a liliputi államon mutatja meg, milyen pukkasztóan nevetséges, milyen képtelenül kicsinyes, milyen elképesztően barbár az  emberi uralkodás világa. Meg akarja mutatni, milyen a nyers erő, milyen az emberi kinyalt-kivasalt szépség, hát toronymagasnyira óriásítja az embert és megmutatja kasza-kapa nagyságúra nőtt késével és villájával evés közben, feneketlen lyuknyira bővült pórusaival szerelmeskedésközben. A császár a liliputiaknál csak egy körömnyivel nagyobb, mint a többiek és ez már elegendő ahhoz, hogy döbbenő tisztelettel teljenek el iránta a többiek. A minisztereknek kötéltáncosoknak kell lenniök ebben az országban és a pénzügyminiszternek egy hüvelyknyivel magasabbat kell ugrania a táncfigurákban. Egy kifeszített zsebkendőn gyakorlatoztat vitéz lovas katonákat, véres, évtizedes háborúkat vívnak azért, hogy melyik végén kell feltörni a tojást evés közben, a politikai pártok ellentéte a cipősarok magasságának külömbsége.De nemcsak ez van meg benne. Még nem ez az igazi Swift, a gyökerei sokkal mélyebben vannak. Nemcsak a társaság félszegségeit, nemcsak az állam bűneit, a társadalom ellentmondásait, nemcsak a királyok, kormányzók, katonák, udvari emberek, papok nevetséges voltát mutatja meg, nemcsak a ruhában, a különféle kosztümökben, az állam, a vallás, a nevelés, a társadalom intézményeiben megjelenő embert csúfolja meg, hanem - és ez az igazi és legmélyebb nagysága - magát az embert, a meztelen embert is. Mintha valami más csillagról nézve valaki az embereket, úgy nézi Swift szeme az emberiséget. Irtózatos objektivitással tud kivetkőzni az emberi bőrből. Mintha csak a ruháit hányná le magáról. Ha Shakespeare nagysága az, hogy egészen, tökéletesen bele tudta magát élni az ember testébe és lelkébe, ha Goethe nagysága az, hogy mint ember, pillanatokra fölül tudott emelkedni az ember földi mivoltán, ha Heine nagysága az, hogy mint ember tudott csúfolódni az emberrel, hát Swift nagysága az, hogy sem testben, sem lélekben, sem fölemelkedésben, sem csúfondárosságban nem érez együtt az emberrel. Nem mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Földlakóját, hanem ahogy valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára. Ahogy az angol ember meglátja a kontinens félszegségeit, ahogy az árja ember hallja a vademberkárogását, ahogy a fehér ember különállónak, tőle másnak érzi a színes ember szagát, ahogy az ember nézi és másnak, alantinak, hozzá semmikép közelállónak látja az állat életét, úgy nézi Swift az embernek, az emberi fajnak az életét. Swift nem az egyes emberek, nem a jó vagy rossz ember, szegény vagy gazdag ember barátja vagy ellensége, nem az emberi nemzetek csúfolója, nem is az emberi társadalmak szatirikusa. Mind ennél több - magának az emberi nemnek a szatirikusa. Ha volt valaha ember, aki kivül állott az emberiségen, akkor Swift volt az. Ő nem azt csúfolja, ami egyéni, osztály vagy nemzeti, vagy történelmi előítélet, bornírtság,hanem magának az emberi fajnak a bornírtságait. Minden más szatirikus speciális bornírtságok szatirikusa, Swift az univerzális bornírtság kicsúfolója. Az ő szemében nem a sánta vagy púpos ember a torz, nem a fösvény vagy a részeges a csúfolni való, nem a selypitő vagy a rossz illatú az utálatos, hanem magát az emberi testet látja borzalmasan torznak, magát az emberi gondolkodást tartja állatinak, aljasnak, magát az emberi beszédet hallja ugatásnak,magától az emberi szagtól ájul el undorodva. Amíg Gulliver csak a törpék társadalmát, az óriások birodalmát, a tudósok országát látja, addig csak az emberi háborúk és királykodások,emberi haszonlesések és gonoszkodások jelennek meg előtte leleplező világossággal, addig csak az emberi társadalom meglévő formáját, az emberi szokások és gondolatok egy fajtáját érzi alantinak, csapnivalónak és kipusztításra érettnek. De mikor aztán már a mai társadalomból nem más emberi társadalomba, hanem egy állati, egy csodálatos módon uralomra jutott és fönnálló állati társadalomba jut, amikor először kikerül az emberek közül, akkor magát az embert utálja meg. Emberi érzéssel rettenetes olvasni, ahogy megmutatja a lovak nemes, nyugodt, szenvedélytől mentes, élni tudó, haláltól nem félő, hazugságot nem ismerő,tulajdonon nem civódó, testben-lélekben egyensúlyozott társadalmát és velük szemben az embereknek az állati, mocskos, civódó, aljasságtól és hazugságtól túlcsorduló, koncon marakodó csordáját. Az ember, a lovak fölényesen becsmérlő elnevezésével, a Yehu, ahogy Swift megmutatja, a legrettentőbb, a legvéresebb sértésű tükör, amit valaha az emberiség elé tartottak. És Swift nemcsak elébe tartja a tükröt, de mikor fölhördül a meggyalázástól, még fejéhez is csapja és rajta töri szét. A legirtózatosabb szatirája az emberi testnek, érzésnek és gondolkodásnak. Gulliver, aki a yehuk között az egyetlen „kullur”-yehu, görcsös kapaszkodással iparkodik a lovak társadalmába. Boldog, ha a nemes paripák szóba állnak vele és mindent megpróbál, hogy átalakuljon az ő képükre. Olyan nemesen akar gondolkodni, mint a lovak, úgy akar járni, úgy próbál beszélni. Mikor aztán végül a lovak társadalmából, akik nem tartják mégsem maguk közé méltónak, újra visszakerül a yehuk társadalmába, majd megőrül a fájdalomtól és az irtózattól. Inkább puszta szigeten akar élni egyedül, mint újra a mocskos,aljas yehuk között. Mikor a felesége és gyerekei meg akarják ölelni, visszatántorodik és elájul az undortól - megérezte rajtuk az emberszagot.Ennél messzebbre nem szakadhat el már senki az emberiségtől, ennél jobban kivülre nem kerülhetett már ember az emberi társadalmon, az emberi közösségen, ennél gyötrelmesebb és korbácsolóbban kinzó hatása nem lehet irónak. És Swift kinzó hatásától nem is lehet máskép,csak egyetlen módon szabadulni. Ez az egyetlen ellenméreg pedig az, ha megmagyarázza az ember, hogy hogy teremtődött ez az emberi agyba sürüsödött pokol, mik a gyötrelmeinek motorjai. Meg kell magyarázni, hogy milyen emberi világ volt, amelyben ilyennek lehetett látni az embert, meg kell magyarázni, micsoda emberi társadalom volt az, amely ilyen irtózat-tá torzulhatott egyik tagjában. Meg kell mutatni, hogy ez a sátánember is csak földi anyától származik, asszonytejet szopott, meg kell találni azt a köldökzsinórt, ami minden kénkő,szurok és lóláb ellenére is összeköti a nagy emberi anyaméhhel.*Swift azért tudott ennyire kibujni az emberi bőrből, mert maga az emberiség is többször vedlett a szeme láttára. A tizenhetedik és a tizennyolcadik század Angliája jelenti Swift szá-mára az emberiséget. Az az Anglia tehát, amely akkor roppant válságok rázkódásait küzködte keresztül, amely akkor háromszor vedlette egész politikai és szociális bőrét. Swift Jonathan1667-ben született, 1745-ben halt meg és Angliában 1648-ban roppant forradalom viharzott föl, amely 1649-ben elsöpörte a király fejét és vele az egész monarchiát, amely megteremtette a köztársaságot és Cromwell katonai diktaturáját. De már 1660-ban elkövetkeztek a restauráció napjai, a Stuartok uralma visszatért, hogy aztán 1688-ban, a „dicsőséges” forradalommal örökre lebukjon. Háromszor változott meg gyors pergésben az egész világ. Osztályok estek és osztályok emelkedtek a harcok során. Alkotmányok és parlamentek állandósága kérésszé lett.Szociális és politikai intézmények háromszor fordultak ki sarkaikból. És maguk az emberek is háromszor változtak. Ma csillogó arisztokraták, holnap puritán polgárok, holnapután üzletes kalmárok. Ma hosszufürtü gavallérok, holnap kerekre nyirott fejü puritán harcosok. Ma paran-csos szavu nagyurak, holnap orrhangon beszélő vallásos rajongók. Ma szabadszáju, istent tagadó léha szoknya- és szarvasvadászok, holnap a próféták és az ótestamentum szavaival beszélő fanatikusok. Az emberi társadalom háromszor változott meg, megmutatta tehát, hogy mi benne a változó és mi benne az állandó. Az emberek lelke és teste, beszéde és ruhája,tekintete és mozdulata háromszor változott meg, megmutatkozott tehát, hogy mi benne a belsőember és mi benne a szokás, az előitélet, a konvenció alkotása. A lángész, abból, ami változott és ami állandó maradt az emberen, megteremthette az ember, a kortól, társadalomtól elvonatkoztatott ember alakját. Az ember annyiszor öltözött át, annyi szerepet játszott a históriakomédiájában, hogy kitanulhatta valaki, mi csakugyan az ő teste a ruha alatt, mik azok a grimaszok, amiktől sohse tud szabadulni, mik azok a hanglejtések, amik mindig visszatérnek a deklamálásában. A mélyen egyszer sem változó középkor irója sohasem juthatott volna elodáig, hogy meglássa, mi van az emberben állati, mi van benne a vallás, a társadalom, a szokás maszkja alatt, mert mindig csak egyazon vallás, társadalom és szokás változatlan kosztümjében látta az embert és azt hitte, hogy mindez eltéphetetlenül hozzá tartozik a testéhez és lelkéhez, ahogy a lovak társadalma, amig nem látta levetkőzötten Gullivert, azt hitte róla,hogy a ruhája és cipője is a testéhez nőtt test. A világ forrongó változásai Swift idejében még nem adtak elég anyagot ahhoz, hogy kialakulhasson a fejlődés gondolata, de ahhoz már elegendők voltak, hogy kialakulhasson a fejlődés eszméjének első állomása és látszatra ellenkező pólusa: az ember, az általános emberi absztrakciója.A forradalmak és ellenforradalmak megtanitották Swiftet arra, hogy a kor emberében meglássa az embert, a kapitalizmus és népe elnyomása pedig megtanitotta arra, hogy gaznak, hitványnak és állatinak lássa az embert. Angliában éppen Swift korában kezdődött nagy arányokban akapitalizmus urrá levése. Ekkor kezdtek fölgyülni azok a roppant tőkék, amelyek később az ipar és kereskedelem világraszóló urává tették Angliát és a világ első munkásságává az angol proletárságát. De első hatásában ez az „ursprüngliche Akkumulation” a profit állatjaivá sülyesztette a burzsoáziát és a robot állatjaivá nyomta le a proletárságot. A tőke világra jövésének szülési fájdalmai rettenetesek voltak, de még rettentőbb volt, amikor éppen a Swift korá-ban végre világra jöhetett a feudalizmus méhéből és megjelent, ahogy Marx mondja, tetőtől-talpig minden pórusából vért és mocskot izzadva. Mintha a pokol szakadt volna a világra. A pénz ült az emberi szivek helyére, az asszonyok bestiákká, a hat esztendős kis gyerekek igavonó munkásokká lettek.A tizenhatodik század ifju kapitalizmusa még Morust, a nagy humanistát, akinek korában a juhok fölfalták az embert, az emberek pedig huszanként lógtak az akasztófákon, emberszere-tővé tette, egy uj társadalom, a szocializmus álma felé sodorta, a tizenhetedik és tizennyolcadik század kapitalizmusa már Swiftet az emberek ellenségévé és minden emberi társadalom ellenfelévé tette. Morus idején a kapitalizmus még csak bontakozott. Az emberekben még élta középkor paraszti robusztus ereje, de Swift idején már évszázados gyötrés törte meg őket,megroppant a renaissanceban oly erős gerincük, a protestantizmusban oly kemény fejük. Afeudális bünök még nem multak el és már minden erejükkel megjelennek a kapitalista gyötrelmek. Swift huszonhét esztendős, mikor megalapitják az Angol Bankot és a „Kapital” pörölycsapása állapitja meg: „Az idő tájt, mikor Angliában abbahagyták a boszorkányok égetését, elkezdték a bankóhamisitók égetését.” Gyerekvérből vagyonokat préseltek ki és gyerekek nyomora az égre kiáltott. Swift egyik leggyilkosabb politikai röpiratában nagyszerü megoldást, közgazdasági, szociális és kereskedelmi szempontból kitünő megoldást ajánl arra,hogy a szegények gyerekei ne legyenek szüleik és a köz terhére. Meg kell enni őket, hiszen gyönge, rózsás husuk vetekszik a fiatal malac husával. El lehetne késziteni őket sütve,kirántva, főzve, frikasszénak vagy ragoutnak. A százhuszezer gyerekből huszezret meg kell tartani a faj szaporitására, százezret pedig el kell adni az ország előkelő és gazdag embereinek.Persze az anyát mindig idején figyelmeztetni kell, hogy az utolsó hónapban jól szoptassa agyerekét, hogy elég husos és kövér legyen az előkelő asztalok számára. Egy gyerekből két tálétel telne ki vendégségek alkalmán, ha pedig a család egyedül van, négy tál kitünően táplálóétel. Már azért is meg kellene honositani a gyermekek evését, mert hiszen, ha a gyermekeket jó áron el lehetne adni, ez nagy ösztönzés volna a házasságra és növelné az anyák gyöngédségét és gondosságát gyerekeik iránt. És végül bizonykodik, hogy neki nincs magánérdeke a dologban. Nincsenek már apró gyerekei, a legkisebb is kilenc éves, a felesége meg már tul van azon a koron, hogy gyereket szülhessen.És az az ember, aki igy meg tudta látni a szociális nyomoruságot, akinek igy fájt az elesettek ügye, mégse tudott szive szerint is odaállni az elnyomottak mellé. Egész életén át bátran és kiméletlenül küzdött az elnyomás ellen és nemzetének, a leigázott, angol gyarmattá taposott ir népnek nincsen nála hatalmasabb szavu szószólója, - de Swift, ha gyülölte is az angol urakat,mélységesen megvetette az ir rabszolgákat is. Hires pamfletjeiben villámokat szór az angol uralomra és a hatalmas és gőgös lordok reszkettek, ha tolla hegyét látták, de azért Swift igy ir a saját népéről is: „Évről-évre, vagy inkább hónapról-hónapra egyre inkább hajlok a gyülölet és a bosszu felé és dühöm oly alanti, hogy annyira sülyed, hogy visszhangozza annak a rab-szolga-népnek a tébolyát és aljasságát, amely közt élek.”

Az ir nép elnyomása éppen Swift idején volt a legfeneketlenebb. Az ir história különben is a legborzalmasabb fejezete az emberi történelemnek. Olyan hideg itéletü történetiró, mint Kautsky, mondja róla: „A hóditó háboruk és a feudalizmus négyszáz éves borzalmait követtéka vallási fanatizmus rettenetességei, amelyek másfélszázadon keresztül Irországban több kint és nyomort szórtak el, mint a harminc éves háboru Németországban, a hugenotta háborukFranciaországban, az inkvizició Spanyolországban.” Az irek forradalmat forradalom után állottak, a zöld sziget minden füszála már ir vértől piroslott, de végre is belefáradtak a meg-tizedelésbe. Még 1641-ben az ir fölkelés robbantja ki az angol forradalmat, de aztán belefásult az ir nép a harcba és hiába volt minden hivó szó, többé évtizedekre nem mozdult meg. Az elnyomott irek annyi bátor fölkelés után, egészen elsatnyultak, mindent türtek és közömbösségükben egészen elállatiasodtak. A viszályok tovább civódtak Anglia és az ir gyarmat között,de az ir nép elfásult és Macaulay szavával, annyira nem érdeklődött már ezek iránt, mint ahogy az indiánok nem érdeklődtek Ó-Angliának és Uj-Angliának a bélyegactról való vitája iránt.Amerre csak nézett Swift, mindenütt bestiákat és barmokat, pénzért, hatalomért való gaz-embereket és a nyomortól és elnyomástól megtört tömegeket látott. Sehol semmi, se égen, se földön, se a „pénz, rang és gőg” által megrontott vallásokban, se az emberi társadalomban,semmi reménye sem mutatkozott a változásnak, a haladásnak, a javulásnak. A középkormennyországa szétoszlott, a renaissance földi emberisége elpusztult, mintha mindenből csak a pokol maradt volna meg az embereknek nevezett állatok gyötrésére. Ezt a világot látta Swift és egészen keresztül látott rajta. Nem csoda hát, ha nem halhatott meg ép elmével. Az élete végén caesari gőgje, szive vérét epével keverő szatirája tébollyá fokozódott. Swift megbolondult, de ez az őrültség nem volt egyéb, mint a világ disszonanciáinak egyetlen koponyába sürüsödése.

Pogány József.

http://mek.oszk.hu/08300/08351/pdf/08351.pdf

cselekmény (netről leszedett tartalom) :Gulliver utazásai /1726/A mű négy részre tagolódik. A színhelyek változnak. A történetet nem az író, hanem főhőse, Gulliver mondja el. Ezzel a megoldással az első személyű előadásmód, a hiteles beszámoló látszatát kelti.Az első rész kezdetén Gulliver családi körülményeit ismerteti. Elmondja azt is, hogy már járt a tengereken. Hat éven keresztül két hajón is seborvosként dolgozott. Fontos motiváció a későbbiekhez: "Ha pedig valahol partra szálltam, állandóan figyeltem az ottani emberek szokásait és erkölcseit -közben nyelvűket is megtanultam, ami mindig a legkönnyebben ment nekem, mert szerencsémre igen jó volt ilyesmihez a memóriám"Előnyös ajánlatot fogad el egy kapitánytól, aki a déli tengerekre készül. "1699. május 4-én Bristolból vágtunk neki az óceánnak" -írja Gulliver. Alig telik el néhány hónap, november 5-én az iszonyatos erejű szél nekivágja a hajót egy sziklának. Gulliver a Lilliput Birodalom partján tér magához. Hüvelyknyi nagyságú emberkék nyüzsögnek rajta. Ezek az apró lények gúzsba kőtőzték őt. Rendkívüli részletességgel, lényegtelennek tűnő megállapításokkal írja le kiszolgáltatott állapotát, megalázó helyzetét. Megragadó a kis emberkék igyekezete, hogy az "emberhegyet" először ártalmatlanná tegyék, majd országuk segítőjévé, védelmezőjévé neveljék. Az angliai társadalmi viszonyok paródiája ebben a mosolyogtató, derűs első részben is megtalálható. Gulliver megmentette a birodalmat egy hasonló ország inváziójától; mégis menekülne kell. Az udvari intrika ugyanis a "hazaárulás" bűnével vádolja őt: A segítség kevésnek bizonyult; Gulliver nem hajlandó erejét a másik birodalom leigázására felhasználni.A második részt magyarázkodással kezdi Gulliver; amiért az életveszélyes kaland után újabb tengeri útra vállalkozik. Elhatározását részben anyagi körülményeivel, részben tevékeny, nyugtalan természetével indokolja."1703. június 13-án egy matrózinas az árbockosárból szárazföldet jelzett." Egy csónak a hajóról kiköt a parton, a matrózok vizet próbálnak szerezni: Gulliver engedélyt kap a kapitánytól, hogy velük menjen. Míg a főbbiek vizet keresnek; ő a sziget jellegzetességeit figyelve elkalandozik tőlük. Távolról társai pánikszerű menekülésére figyel fel. A csónakot egy iszonyatos monstrum; egy óriás üldözi. A menekülőket nem éri utol, de Gulliver most már nem juthat vissza a hajóra. Gulliver az első pillanattól olyan kicsinek érzi magát az óriások birodalmában; amilyennek a lilliputiak érezhették magukat őmellette.Amilyen-lebilincselő volt eddig a történet, olyan marad továbbra is azzal kiegészítve, hogy a fantasztikumban bonyolódó történetben a társadalomkritikai célzatosság fokozatosan erősödik. Emberi jellemekkel ismerkedünk meg; akad köztük értékes is. Áradó szeretettel emlékezik meg "kis dajkájáról", aki első "tulajdona", egy parasztgazda lánya volt. Ő otthon is mindig féltve babusgatta; még a királyi palotában is mellette maradhatott. Gulliver a gazda végtelen kapzsiságának áldozata lett, vásárokon, kocsmákban és sok más helyen mutogatták. A pusztulástól egy nagy változás mentette meg. Gazdája szívesen vált meg a félholt Gullivertől, igen előnyös üzletkötéssel eladta a királynénak. Gulliver számtalan élmény részese lesz a királyi palotában. Megismerkedik az országgal, a fővárossal, annak nevezetességeivel. Egészen otthonosan érzi magát, külön lakosztálya van, a király rendszeresen, fogadja, társalog vele. Az óriásországot és lakóit bemutató tájékoztatásokban az író többször emlékeztet bizonyos méretkülönbségekre. Például Gulliver hetenként egyszer-kétszer tanújalehetett a király reggeli készülődésének; amikor azt is láthatta, hogy a király borotvája akkora, mint otthon egy kasza. A lebilincselő mesefolyamból, a kedélyességből kirí a leplezetlen társadalomkritika, művészien elhelyezve éppen ott, ahol a legjobban csattan. Gulliver természettudományos alapossággal ismerteti meg a királyt a modern háborús eszközökkel, a pusztító robbanóanyaggal. Mindezt jó szándékkal teszi, hogy a király ezeket előállítva biztosíthassa állandó uralmát. A király borzadállyal utasítja vissza a gondolatot, megvetéssel mond kritikát az európai civilizációról. Olyannyira megdöbben, hogy Gulliver a tömegpusztításról mosolyogva tud beszélni, hogy a kedvelt beszélgetőtárs fenyegető figyelmeztetést kap tőle: "...ha kedves az életem, főbbé említeni se merjem ezt a dolgot."Gulliver részben csodálatos, részben elhihető módon térhetett vissza otthonába. Egy saskeselyű rabolta el az óriásbirodalomból, a tengerbe ejtette a doboz-lakásában vergődő Gullivert, s tengerészek mentették ki onnan. A jószívű kapitány segítségével láthatta meg ismét hazáját, Angliát.Gullivernek a harmadik fejezet kezdetén is mentegetőznie kell, mert szinte hihetetlen, hogy valaki ennyi megpróbáltatás után ismét vállalni meri a tengeri utakat. Lapufa és más egyéb hely a fejezetben az elkövetkező események színhelye. Kalózok fogságába esik. Megpróbáltatásait, a kalózok viselkedését, lelkivilágát sötét színekkel festi az író. Megkegyelmeznek neki, egy gyenge kis csónakon mentheti életét a nyílt tengeren. Ha eddig az író úgy bonyolította a történetet, hogy a képtelenségek szinte valóságnak tűntek, akkor most mindezeken túltesz. Egy, az ország fölött keringő-úszó szigetről irányítja, parancsolja a király népe életét. A végeláthatatlan képtelenségek sorából kiemelkedik a "Királyi Kitalátorok Akadémiája": a karikírozás utolérhetetlen abban, ahogy a különféle ötleteket, kitalálásokat megvalósítani igyekeznek a "tudósok", természetesen az emberiség érdekében.Gulliver természetesebb körülmények között jelenik meg harmadik nagy útja után, otthonában.A negyedik útja előtt érzi, hogy megint magyarázkodnia kell, és nyugtalan természetére, kalandvágyára hivatkozik. Egy nyomós érv is alátámasztotta a döntést, az útnak induló hajó kapitánya lehet."...1710. szeptember 7. napján bontottuk ki vitorlánkat..." Az út során a legénység fellázad ellene, ismeretlen földön, szigeten teszik partra. A szerző a nyihahák (lovak) országába kerül. A nyihahák szellemi képességeit, igazságos állami berendezkedését, hogy az embereknél minden tekintetben különb élőlények az itt élő állatok, ezt kell Swiftnék bebizonyítania. Félelmetesen éles tükröt tart az emberiség elé az író, és megdöbbentő, hogy bizonyítékainak ereje, sok igazsága van. Gulliver, miután megtanulta a nyihahák nyelvét, hosszú-hosszú eszmefuttatást, vitákat folytat "gazdájával". A nyihahák istállójában alsóbbrendű munkára még használható lények, a jehuk élnek, akik az emberekhez hasonlítanak. Gullivert jehunak tekintik, de elismerik, hogy ő azért más, mert ő ismeri a nyihahák nyelvét. A nyihaha parlament úgy dönt, hogy Gullivernek el kell hagynia az országot. Óriási tragédiát okoz ez neki, mert már ő is nyihahának érzi magát. Igazságos, becsületes, eszményi életükhöz közelebb érzi magát, mint az emberek társadalmához.