Emir Kusturica film: 1992. Bosznia. Luka, a Belgrádban élő szerb mérnök egyszer csak fogja operaénekes feleségét, Jadrankát, és tehetséges focista fiát, Milost, és leköltözteti a családot a semmi közepére, egy kis faluba. Az a terve, hogy egy olyan vasútvonalat építsen, amely összeköti Szerbiát Horvátországgal, turistaparadicsommá változtatva így a vidéket. A tájat színesítik a faluban élő vérbő karakterek, akik bármikor készek a mulatozásra, bármely pillanatban kitörhet egy kisebb fajta ünnepség, ivászattal-evészettel. Jadranka pedig, bár porallergiában szenved, bármikor kész operát énekelni. Szinte mindenki vak, és nem érzékeli a közeledő háború szelét. Így amikor az mégis bekopog az ajtajukon, eluralkodik a káosz. Milost behívják a hadseregbe, és szinte azonnal túszul is esik, Jadranka pedig lelép egy magyar zenésszel. A katonák egy muszlim nőt hoznak Lukának, legyen ő a túsza, hogy kicserélhesse majd a fiára. A környezetében egyedül Luka képtelen udvariatlan lenni a tússzal, végül még egymásba is szeretnek, ezzel komplikálva a túszcserét. 

Film: Padlásjárás (Emir Kusturica: Az élet egy csoda)

Van egy jelenet Jirí Menzel Szigorúan ellenõrzött vonatok címû filmjében. Egy jelenet, amit mindenki ismer. Egy jelenet, amire az is emlékszik, aki nem látta a filmet. Igen, az a bélyegzõs. Amikor Tapicska (Hubicka) forgalmista a szolgálatkész gyakornoklány fenekét pecsételi tele az állomás összes stemplijével...

Van egy jelenet Jirí Menzel Szigorúan ellenõrzött vonatok címû filmjében. Egy jelenet, amit mindenki ismer. Egy jelenet, amire az is emlékszik, aki nem látta a filmet. Igen, az a bélyegzõs. Amikor Tapicska (Hubicka) forgalmista a szolgálatkész gyakornoklány fenekét pecsételi tele az állomás összes stemplijével...

Rómeóval és Júliával felénk manapság leginkább fûteni szokás, kivált, ha etnikai konfliktusok illusztrálására kell elõrángatni a veronai tinédzsereket: hetente nyomnak valamit a mozik a VIII. kerületbõl, ahol valamiért a roma csak a kínaival, a "magyar" csak az eszkimóval bír szerelembe esni, legalábbis a Róna utca felõl nézvést. A Szigony-Práter lapály mellett van még egy kitüntetett földrajzi egység ezen a világon, ahol jóval az egészségügyi határérték feletti az egy fõre jutó Rómeó & Júlia dózis, az pedig az egykori Jugoszlávia. Mindez alighanem annak tudható be, hogy Afrika viszonylag messze van és nem nagyon gyárt filmeket, így egy darabig még várnunk kell, mire odamegy valaki tuszi-hutu relációban képbe álmodni a veszélyes lamúrt.

Emir Kusturica ezúttal egy Rómeó és Júlia mesével rukkol elõ. Jó ég tudja, mennyit gondolkodhatott, míg ezt kitalálta.

Van egy jelenet Az élet egy csoda címû filmben. Vasúti állomásépületben játszódik, mit gondolnak, mi van benne? Nyertek, seggrepacsi. De nem olyan kisasszonyos, mint a már említett, jaj, hogy is venné ki az magát egy olyan darabban, aminek az elejére azt írták ki: Bosznia 1992. Ott és ekkor minden más. Minden más, mint egy hatvanas évek közepi csehszlovák moziban. Minden más, mint bárhol máshol, bármikor. Hisz ez a Balkán. A Balkán, a Balkán, a Balkán. Az áldozati testrész immár nem fenék, hanem segg (urambocsá', valag), úgy életkori, mint terjedelmi szempontból. A szigorú kézbe már nem csinos körbélyegzõ simul, de bokszkesztyût ölt az, és odacsap, behúz egyet, kettõt, hármat, nagyobbat és nagyobbat, míg a buján elõrehajoló nõszemély feje ki nem üti az állomás ablakát, épp mikor a legjobb kezd lenni neki. K. O. korai kielégülésbe csomagolva. Hisz ez a Balkán. Ahol: "Nagyobb kanállal esznek, de inkább kézzel, erõsebb italokat isznak, hangosabban röhögnek, elõbb ütnek, még elõbb szúrnak, és sietve távoznak, ha éppen ordas nagy kúrásba keveredtek. Hát igen, íme a konyhakész Balkán-mítosz, még melegíteni se kell, termelése régóta (napjainkban már-már végletesen felerõsödve), nyilvánvalóan valami, például megalapozott feltárási szándék helyett, leginkább iparszerûen folyik. E folyamat egyik jelentõs építésvezetõje a mi emberünk (Kusturica - ts), s mint a többiek, õ is csak a kor parancsára hivatkozik" - írtuk ugyanitt öt-hat éve. Ami a tájegység konzumképét illeti, semmi sem változott. Ami Emir Kusturicát illeti, semmi sem változott: ha jószívûek akarunk lenni, Az élet egy csoda a kudarc beismerése.

Ha nem akarunk, a tanácstalanság emlék-mûve. A rómeózás, júliázás a gondolattalanság hozadéka, hát persze. A szigorúan ellenõrzött vonatozás ennél azért némileg több. Egy kicsit. Egész kicsit. Az ilyen "vissza a gyökerekhez" gyakorlat, amit akkor ír elõ a homeopátia, ha a teljes mûvészi kilátástalanság tüneteit diagnosztizálja magán a páciens (Kusturica, mint az köztudott nyilván, a prágai FAMU-n tanulta a filmrendezést a hetvenes évek második felében, tehát a csehszlovák új hullám csecsén át szívta magába a filmezés tudományát, és ezt le sem tagadhatja, becsületére legyen mondva, soha nem is akarta). Szóval, ha elõre nem lehet, gyerünk hátra, oda, ahol még jó volt, amikor még minden ment, mint a karikacsapás. De azt sem feledve, hogy ki vagyok (voltam) én, s közben mivé lettem: világos, vagyok, aki voltam, csak a világ bolondult meg, mosom kezeimet...

Amit látunk, megszokott (miért ne: jóféle) kusturicás mozi, szokott-vad karakterek, zenebona, rezesek, mágikus realizmus, gátlástalanságra törekvõ komédia meghatározott számú áldozattal, nagy érzelmekre és nagy torkokra hangolva.

Luka, a hõs Belgrádból hülye, ám feszt éneklõ neje porallergiáját kúrálandó valahová, egy isten háta mögötti boszniai település vasútállomására települ, s ha már itt van, megvalósítaná nagy álmát, a környéket Horvátországgal összekötõ vasútvonalat, hogy az majd milyen jól élénkíti a turizmust, a padláson már kész is terepasztalon az egész. Mindebben nagy örömét leli mindenki, a környék apraja-nagyja, továbbá a lábasjószág. Hogy közben a háború már a spájzban van, azt észre sem veszik, el sem hiszik, sõt tuti forrásból tudják, van egy holtbiztos terv az elkerülésére odafent, meg mit érdekli õket, amikor Horvát-országból átszökött a talpasmedve, és le kell vadászni, elsõsorban pálinkával és szaxofonnal, bár éppenséggel puskákban sincs hiány. De a háború éppúgy nem törõdik velük, ahogy õk vele, mit csináljon hát: kitör - jó dolgában. Luka fia - na, hogy hívják, Milos (mint Grimász [Hrma] az idézett Menzel-mûben) - ígéretes ifjú focista, behívóját várja a Partizánhoz, de az a jugoszláv néphadseregtõl érkezik. Na ja, nem várhatjuk el az istentõl, hogy annyira perfekt legyen szerbbõl, hogy efféle bakik ne csúszhassanak be... A seregbõl rövid úton bosnyák hadifogság leszen, Lukának pedig kerül egy szép szõke nõ gazdag muzulmán családból, akiért kicserélhetné, ha közbe nem szólna Shakespeare a maga, immár megszokottnak nevezhetõ tenorján. Ilyen szörnyû a háború!

Olyan szörnyû, hogy Kusturicának semmi nem jut eszébe róla, csak a Rómeó meg a Júlia. Azt már mi fejtjük bele a mûbe, hogy tán még az, mennyire kiszúrt vele. Mármint Kusturicával. A háború. Mintha az lenne a legfõbb rossztéteménye, hogy az általános jugoszláv jófej státusát törülte a fizetési listáról. Pedig nem is törölte, csak a pénztárt áthelyezte Szarajevóból (az egyik szereplõ egyszer csak kikacsint a filmbõl, ah, be remek város az - szavamra, meg kell zabálni) elõbb Belgrádba, majd valahová, a Croisette egyik mellékutcájába. Innen nézvést akár hálátlanságnak is tekinthetjük, hogy a végin a maestro belerúg egyet az Unproforba és a vele szövetséges nemzetközi sajtóba.

https://magyarnarancs.hu/zene2/film_padlasjaras_emir_kusturica_az_elet_egy_csoda-52641