Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.
De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarodva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!
A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka müvészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!
Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét.”
---------------------------------------------------------
Kéjpalotát emelt a kán
Egy xanadui hegy fokán
Hol a szent folyó, a nagy Alph
A naptalan tengerbe tart
Vak barlangokon át
Kétszer öt jókora mérföld
Virágzó, termékeny aranyföld
Bódító, vad illatokkal telt kertek
A tűznek ellenálló smaragdzöld fák
Időtlen öreg őserdőségek
Napfény által át nem járt zöld világ
Ám lent egy éjsötét szakadék mélyén
A palotától messzi, cédrusos domb alatt
vad táj, átlátni nem lehet sötétjén
túl a fogyó hold halk, halovány fényén
démonok ajkán zengtek fel súlyos szavak!
Mintha a föld lélegzetre fakadt volna
Szállt fel a mélységből az őrület hangja
Forrás tört fel a kénköves pokolból
A lét, a lég vörös színben lángolt
S egyszerre fagyott a mindenség jéggé
S lett a táj a démoni sötétséggé
Táncra perdültek a hegyek sziklái
Kigyúltak a tűzkatlanok szikrái
A buja örömpalota remegett
Őrült módján hömpölygött a szent folyam
Mint ki önként a végzet felé rohan
Elnyelték az élettelen tengerek
S a távolból meghallotta a Kubla kán
Az ősök háborút jósóló dalát!
Az örömdóm hosszú árnyéka
Vad hullámokon úszott tova
Zengett a forrás muzsikája
Táncoltatva a barlangokat
S aki ott volt, láthatta a csodát
Jégtermekkel telt napfénypalotát!
Álmomban valaha láttam
Egy gyönyörű szűzleányt
- Abesszínia szülötte -
Kis kezében lanttal zengte
Az Abora-hegy dalát
Hacsak felidézhetném
álomszép énekét
kigyúlna lelkem mélyén a fény
s én zengeném a zenét
mi újra felépíti
a jégtermes fénypalotát
s ki meglátja, majd hirdeti
kiáltozván: Vigyázz! Vigyázz!
Nézd tűzszemét, nézd szélhaját!
Előtte félvén, térden állj
S alázattal hunyd le szemed
Mert ő máson nem élt sosem
Csak mennyei ambrózián!
