A kém, aki ott se volt

A mai ellenzék nem teheti meg, hogy csak a politikai felelősséget firtassa majd Orbán bukása után. Olyan bűntények történtek, amikkel szemben csak azok viselkedhetnek elnézően, akik nem akarják vagy nem tudják helyreállítani a demokráciát Magyarországon.

 Galambos, Szilvásy, P. László, Laborc Fotó: MTI – Czeglédi Zsolt

A leírás egyik érdekessége, hogy lényegében olyan eseménysort vázol fel s olyan információkat tesz közé, amelyeket a kormányzat évtizedekre titkosított. Ha a publikálás itt megállna, s csak ennyihez férnénk végül hozzá, már az is túl leleplező s eléggé bizonyító erejű lenne ahhoz, hogy a kormánnyal szembeni általános gyanú megalapozottá váljék. És ahhoz is, hogy a külföld is bizonyítva lássa: itt épp olyan koncepciós perről van szó, amilyeneket sorozatban gyártottak egykoron a kelet-európai rendszerek, s amilyenekre eddig sehol sem került sor az 1989-ben felszabadul Kelet-Európában, leszámítva némely volt szovjet tagköztársaságot, mint amilyen például Belarusz és Ukrajna. De alighanem e cikkel csak elindult a teljes anyag megjelentetése, s egy idő után, a választási kampány dinamikájától felerősödve majd szépen megjelenik a 27 évre titkosított részletes indoklás és az ítélet is. Itt lenne az ideje…

Tisztábban fogunk látni akkor? Tulajdonképpen nem, hisz ma már egészen tisztán látjuk az Orbán-rezsim működésének minden részletét, s főként azt az autokrata küldetéstudatot, amelynek hordozója – ha útjában áll – gondolkodás nélkül áthágja a törvényeket. A kémügy is ezt igazolja, méghozzá olyan összegző erővel, ami – legalábbis eddig – még sohasem jellemezte a rezsim működésének ellenzéki kritikáit. Amikor Semjén Zsolt infantilis mondatai 2010-ben elhangzottak Pintér Sándor állítólagos bűnözői hátteréről, inkább csak a miniszterelnök-helyettes elmebéli állapotán röhögött az ország. Ám az elmúlt három és fél esztendő tapasztalatai a társadalom és a nemzetközi közösség számára megteremtették azt a kontextust, amiben már értelmezni, sőt modellezni lehet az Orbán-rendszer szándékait és döntési mechanizmusait. Márpedig e tapasztalatokkal az alábbi esetleírás messzemenően egybevág

„A feladat Pintérék számára adott volt. Az ügyészséggel együttműködve garantálniuk kell a végeredményt, Szilvásy és Laborc elítélését. Az ehhez kialakított stratégia végrehajtásának kiinduló feltétele a nyilvánosság kizárása volt. Még a Nemzetbiztonsági Bizottság sem kaphatott érdemi információkat az ügyről. A nyilvánosságot a kormánypárti sajtó kezelte, a legképtelenebb kiszivárogtatásokat keverve a valóság elszórt elemeivel építette fel a hazaárulás mítoszát.”

Hogy pont így történt-e, azt csak valószínűsíthetjük, de tudjuk, hogy ítélet született, melyet megelőzött egy megalapozatlan vád, s ennélfogva a következmények nagyon is egybevágnak mindazzal, ami az idézett leírásban áll. A kormányzati álláspont hitelének az sem tett jót, hogy minekutána a bíróságok korábban kétszer is megalapozatlanként utasították el a vádat, a katonai ügyészség helyettes vezetője „személyesen fenyegette meg az eljáró bírót, Varga Bélát, akit a jobboldali sajtó haladéktalanul lekommunistázott. (Varga Béla ma már nem tagja a bírói testületnek, és büntetőeljárás folyik ellene.)”

A mai ellenzék nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja mindezt, s hogy csak a politikai felelősséget firtassa majd Orbán bukása után. Itt olyan bűntény történt – és az esetet aligha lehet elszigeteltnek vagy egyedinek nevezni –, amivel szemben csak azok viselkedhetnek elnézően, akik nem akarják vagy nem tudják helyreállítani a demokráciát Magyarországon.

A kémtörténetnek van egy Szilvásyéktól független dimenziója: kiderült, hogy a magyar titkosszolgálatok még ma sem rendelkeznek olyan senior szakemberi gárdával, melynek tagjai képzésüket ne Moszkvában szerezték volna, így kapcsolataik az érintett orosz elit tagjaival még akkor is kockázati tényező, ha egyébként a 2002–2010 közötti kormányzatoknak esetleg nem is volt okuk az érintettek lojalitásában kételkedni.

Amint az az esettel foglalkozó írásból kitűnik: a Nemzetbiztonsági Hivatal volt főigazgatójának, Galambosnak 2007 kora tavaszán meg kellett tisztítania a titkosszolgálatot a Fidesz felé kiszivárogtató munkatársaktól (Mucuska-gate), s ehhez az orosz elhárítás szakértelmét vette igénybe, egyszerűen azért, mert személyes kapcsolatai csak ebben a relációban működtek. Minthogy a budapesti Nemzetközi Rendészeti Akadémia – az amerikai segédlettel létrejött FBI-akadémia – csak 2008-ban nyitotta meg kapuit, így az ott kiképzettekből máig nem válhattak vezetésre érett senior munkatársak. Mindazonáltal a 2006–2007-es tapasztalatokból kiindulva a politikai vezetés kialakíthatott volna szövetségeseinkkel olyan kapcsolati rendszert, mely lehetővé tette volna, hogy hozzájuk forduljunk efféle kéréssel, ne pedig szövetségeseink potenciális ellenfeleihez, az oroszokhoz.

Viszont tény, azzal, hogy a hazaárulási vádat a Fidesz irányította ügyészség, majd végül a megfélemlített bírók az „orosz kapcsolatra” alapozták, újra megnyitották azt a vitát, ami a magyar jobboldal és az orosz politikai elit között inkább indulati, semmint racionális okok miatt időről időre kiújul. Pedig Orbán számára – épp a keleti nyitás prioritásai miatt – egy ilyen ügy nem jöhetett volna rosszabbkor. Számos elemzés megállapította már: Putyinnak semmi oka rá, hogy ne honorálja Orbán törleszkedését. Céljaik és módszereik feltűnően azonosak, világlátásuk és cinizmusuk nemkülönben. Mégis, az orosz elnök eléggé látványosan fejezi ki undorát a magyar vezetéssel és személyesen Orbánnal szemben. Nem kétséges, Moszkva kitartó rosszallását e vissza-visszatérő konfliktusok táplálják. Elvégre azok a szakértők, akik korábban az orosz hírszerzést és elhárítást vezették vagy felügyelték, továbbra is helyükön maradtak, és aligha feltételezhető róluk, hogy felejtenének, különösen akkor nem, ha affélékkel emlékezteti őket erre Orbán, mint ez az elfuserált „kémügy”.

https://magyarnarancs.hu/diplomaciai_jegyzet/a-kem-aki-ott-se-volt-86777