Kis esti jazz....
2019.11.16. 18:00 miről van itt nagybasz0
15 komment
Címkék: zene
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr1015234696
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
guma 2019.11.17. 06:53:35
miről van itt nagybasz0 :)
másikat kérünk! :D
(ez az átka amikor előre bepakoljuk a posztot. én is jártam így párszor :DDDD)
másikat kérünk! :D
(ez az átka amikor előre bepakoljuk a posztot. én is jártam így párszor :DDDD)
guma 2019.11.20. 06:14:42
érdekes mennyi yutub videót töröltek különböző indokokkal. van amit el is tüntettek, mintha nem létezett volna...
miről van itt nagybasz0 2019.11.20. 19:40:23
@guma: Kivettem, betettem, oszt most mán minden gyó lett... :P
miről van itt nagybasz0 2019.11.20. 21:05:46
@guma: A csípőmozgás és a helyes légzéstechnika a lényeg. :P
guma 2019.11.21. 03:31:16
@miről van itt nagybasz0:
uram!
csak ne titokzatoskodjon.
hülyén fogok meghalni, ha nem tudom mikor melyiket helyes alkalmazni...
P
uram!
csak ne titokzatoskodjon.
hülyén fogok meghalni, ha nem tudom mikor melyiket helyes alkalmazni...
P
gazoló 2019.11.21. 05:09:07
@miről van itt nagybasz0: DDD
az izgalomtól remegő nyelv már mit sem ér?))
jó reggelt és sok ilyen jó zenét!
az izgalomtól remegő nyelv már mit sem ér?))
jó reggelt és sok ilyen jó zenét!
gazoló 2019.11.21. 23:55:51
@miről van itt nagybasz0: D
kis eszti jazz nem lesz bepakolva,ha már az illetékesügyeletes képtelen berakni?))
........
@guma: eszti.kukac))
Móra Ferenc
Címtelen könyv
Tücsökkirálynő, zöld szemű Titem,
Gavallér voltam hozzád, azt hiszem.
Főm ezüst koronáját neked adtam,
A Balatont a szemedre irattam,
A fecskéimet véled megfeleztem,
A rétpokrócot eléd teritettem,
Az ürgéim mind neked szalutáltak,
A gyíkjaim mind a farkukra álltak,
Szolgáid lettek a nap és szelek,
Vadgerlicék, fűszálak, levelek,
Egészen tétlen magam sem maradtam:
Szám piócáit kis melledre raktam,
Maradék eszem az öledbe tettem...
Tücsökkirálynő, mit nevetsz felettem?
XXI.
Asszony meg nem csalt soha engem,
Se untalan félre nem vetett, –
De én megöltem valamennyit,
Ki engem szeretett.
Volt, akit gyors statáriummal,
Volt, kit kinvallatás után,
Vérpadra vittem valamennyit
Szivem várudvarán.
Az egyikkel bürköt itattam,
Könnyeim méregitalát,
Másiknak fojtogató csókkal
Szivit haraptam át.
Kit így, kit úgy. A szerelemben
Egyiknek meg kell halnia.
S én öltem, nehogy énbelőlem
Legyen halál fia.
Kis Tit, aranyfény, bosszuálló,
Immár a hóhér van soron:
Most már te fogsz elhagyni engem,
Ártatlan gyilkosom!
kis eszti jazz nem lesz bepakolva,ha már az illetékesügyeletes képtelen berakni?))
........
@guma: eszti.kukac))
Móra Ferenc
Címtelen könyv
Tücsökkirálynő, zöld szemű Titem,
Gavallér voltam hozzád, azt hiszem.
Főm ezüst koronáját neked adtam,
A Balatont a szemedre irattam,
A fecskéimet véled megfeleztem,
A rétpokrócot eléd teritettem,
Az ürgéim mind neked szalutáltak,
A gyíkjaim mind a farkukra álltak,
Szolgáid lettek a nap és szelek,
Vadgerlicék, fűszálak, levelek,
Egészen tétlen magam sem maradtam:
Szám piócáit kis melledre raktam,
Maradék eszem az öledbe tettem...
Tücsökkirálynő, mit nevetsz felettem?
XXI.
Asszony meg nem csalt soha engem,
Se untalan félre nem vetett, –
De én megöltem valamennyit,
Ki engem szeretett.
Volt, akit gyors statáriummal,
Volt, kit kinvallatás után,
Vérpadra vittem valamennyit
Szivem várudvarán.
Az egyikkel bürköt itattam,
Könnyeim méregitalát,
Másiknak fojtogató csókkal
Szivit haraptam át.
Kit így, kit úgy. A szerelemben
Egyiknek meg kell halnia.
S én öltem, nehogy énbelőlem
Legyen halál fia.
Kis Tit, aranyfény, bosszuálló,
Immár a hóhér van soron:
Most már te fogsz elhagyni engem,
Ártatlan gyilkosom!
eszti..... 2019.11.22. 17:57:49
@gazoló:
ne csodálkozz! néhány napja felelőtlenül beleolvastam egyik régi kedvencembe, aztán hajnalig tartott, míg befejeztem a könyvet.
még mindig a hatása alatt vagyok. :)
"Néhány percig némán ültek egymás mellett. – Néha azt kell hinnem, hogy a régi világ elsüllyedt, a régi élet már nem is létezik – mondta aztán Kate.
– Az a könnyelműség, az a gondtalanság, a nagy várakozások, mindez eltűnt végleg.
Ravic mosolygott.
– Nem tűnt el, Kate. Az élet olyan nagy, hogy nem szürkül el soha. Örökké izgalmas marad, amíg csak lélegzünk.
– Mert a félelem is izgalmas – felelte Kate. – Újabban mindig félek. Valami megmagyarázhatatlan félelem fog el hirtelen. Valami szorongás, mintha a világ minden pillanatban összedőlhetne. Nem ismeri ezt?
– Ismerem, Kate. Mindenki ismeri. Ez az európai betegség. Már húsz éve tart, és mindig rosszabb lesz.
..............
– Mi nem halunk meg – suttogta Ravic karjai közt.
– Nem! Mi nem. Csak az idő. Az átkozott idő. Az folyton meghal, napról napra. De mi élünk. Mi mindig élünk. Amikor felébredsz, tavasz van, és amikor elalszol, ősz van, és közben ezerféle pillanat, melyben a nyár váltakozik a téllel. Ha nagyon szeretjük egymást, akkor halhatatlanok vagyunk, örök életűek, mint a szívverés, mint a szél meg az eső, mint a Természet maga. A szerelemben egy-egy órára legyőzzük a halált. Végül persze vereséget szenvedünk, de ki gondol erre, és ki törődik vele? Egy óra maga az élet. A pillanat közelebb áll az örökkévalósághoz, mint a hosszú évek. Egy pillanat – a szemed szikrázik, és a csillagok csak porszemek a végtelenben… Az istenek megöregednek, de a te szád fiatal marad, amíg át tudjuk érezni ezt a misztériumot. Te meg én, a kérdés és a válasz, szerelmesek eksztázisa, mely a brutális vágyat a csillagok magasságába emeli – a végtelen úton, mely az egysejtű lénytől Ruthig és Eszterig vezet, Helénáig és Aspasiáig, a falusi kápolnában mosolygó kék Madonnákig. Én is az őserdőből indultam el, hogy a vadak közül eljussak hozzád, hozzád…
Joan mozdulatlanul, sápadtan feküdt a karjai között. Úgy átengedte magát a pillanatnak, hogy szinte eszméletlennek látszott.
Ravic föléje hajolt, és beszélt. Eleinte úgy érezte, mintha valaki állna a háta mögött, egy árnyék, egy szomorú, kissé gúnyos árnyék. Még közelebb hajolt Joanhoz, és érezte, hogy az árnyék eltűnt…
ne csodálkozz! néhány napja felelőtlenül beleolvastam egyik régi kedvencembe, aztán hajnalig tartott, míg befejeztem a könyvet.
még mindig a hatása alatt vagyok. :)
"Néhány percig némán ültek egymás mellett. – Néha azt kell hinnem, hogy a régi világ elsüllyedt, a régi élet már nem is létezik – mondta aztán Kate.
– Az a könnyelműség, az a gondtalanság, a nagy várakozások, mindez eltűnt végleg.
Ravic mosolygott.
– Nem tűnt el, Kate. Az élet olyan nagy, hogy nem szürkül el soha. Örökké izgalmas marad, amíg csak lélegzünk.
– Mert a félelem is izgalmas – felelte Kate. – Újabban mindig félek. Valami megmagyarázhatatlan félelem fog el hirtelen. Valami szorongás, mintha a világ minden pillanatban összedőlhetne. Nem ismeri ezt?
– Ismerem, Kate. Mindenki ismeri. Ez az európai betegség. Már húsz éve tart, és mindig rosszabb lesz.
..............
– Mi nem halunk meg – suttogta Ravic karjai közt.
– Nem! Mi nem. Csak az idő. Az átkozott idő. Az folyton meghal, napról napra. De mi élünk. Mi mindig élünk. Amikor felébredsz, tavasz van, és amikor elalszol, ősz van, és közben ezerféle pillanat, melyben a nyár váltakozik a téllel. Ha nagyon szeretjük egymást, akkor halhatatlanok vagyunk, örök életűek, mint a szívverés, mint a szél meg az eső, mint a Természet maga. A szerelemben egy-egy órára legyőzzük a halált. Végül persze vereséget szenvedünk, de ki gondol erre, és ki törődik vele? Egy óra maga az élet. A pillanat közelebb áll az örökkévalósághoz, mint a hosszú évek. Egy pillanat – a szemed szikrázik, és a csillagok csak porszemek a végtelenben… Az istenek megöregednek, de a te szád fiatal marad, amíg át tudjuk érezni ezt a misztériumot. Te meg én, a kérdés és a válasz, szerelmesek eksztázisa, mely a brutális vágyat a csillagok magasságába emeli – a végtelen úton, mely az egysejtű lénytől Ruthig és Eszterig vezet, Helénáig és Aspasiáig, a falusi kápolnában mosolygó kék Madonnákig. Én is az őserdőből indultam el, hogy a vadak közül eljussak hozzád, hozzád…
Joan mozdulatlanul, sápadtan feküdt a karjai között. Úgy átengedte magát a pillanatnak, hogy szinte eszméletlennek látszott.
Ravic föléje hajolt, és beszélt. Eleinte úgy érezte, mintha valaki állna a háta mögött, egy árnyék, egy szomorú, kissé gúnyos árnyék. Még közelebb hajolt Joanhoz, és érezte, hogy az árnyék eltűnt…
