Én csupán elmondom egy kicsit versben,
Nincs is többre felhatalmazásom,
Bűnben nemzettek engem, úgy, ahogy kell,
Izzadtan, reszketve a nászágyon.

Tudtam, hogyha elszakadunk a földtől,
Fenn minden sokkal kegyetlenebb lesz.
Mint vérszerinti utód és királyfi,
Trónra törtem, a sors rendelte ezt.

Éreztem, minden úgy lesz, ahogy akarom,
Nem buktam el és sohasem vesztettem,
Társaim, mint atyáik a koronát,
A tanulásban, vívásban úgy szolgáltak engem.

Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak,
Könnyen engedtem a szót a szélnek,
Az összes főúri csemeték,
Úgy hittek nekem, mint egy vezérnek.

Az éjjeliőrők rémei voltunk,
Rút himlőhelyek az idő testén,
Bőrökön háltam, kés hegyéről ettem,
Lovamat kínoztam hetykén.

Tudtam, egyszer azt mondják: "Uralkodj!"
Bélyegével megjelölt a végzet,
Megmámorosodtam a vértek között,
És tűrtem a sok tanárt és könyvet.

Mindig csak a szájammal mosolyogtam,
Lapos pillantások rossz titkait,
El tudtam rejteni, hisz' a Bolond nevelt,
Ő halott már.Ámen.Szegény Yorick.

Még a fosztozkodást is megtagadtam,
Rendjelet, birtokot, előjogokat,
Megsajnáltam a halott apródot,
S széttapostam a zöld hajtásokat.

A vadászat örömét elfeledtem,
Meggyűlöltem paripát, kopót,
Sebzett vad nyomáról visszalovagoltam,
Ostorral vertem agarat, hajtót.

Lassan garázdálkodás váltotta fel
A hétköznap kedves játékait,
Éjjelente a folyóban titokban
Mostam le a nappal disznóságait.

Ahogy érettebb lettem, egyre butultam,
nem merültem el az intrikákban,
Nem tetszett a kor és benne az ember,
Magamat inkább a könyvekbe ástam.

Agyam tudásra volt éhes, mint a pók,
Értette azt erőt és a mozgást,
Mire jó a tudomány s a gondolat,
Ha életünk csupa cáfolat, tagadás.

A régi barátokat elvesztettem,
Hálóvá lett lett Ariadné fonala,
Lenni, vagy nem lenni, ezen tűnődtem,
És ez megoldhatatlan probléma.

Örökké hullámzik a baj tengere,
Mintha kölest szitálnánk hiába,
De kirostáljuk az olcsó választ a
Nyakatekert, furcsa dilemmára.

Az ősök szava hívott a halk neszen át,
Mentem, mögöttem kétségek lopóztak,
A súlyos gondok fölfelé emeltek,
Testem szárnyai a sír felé húztak.

Gyenge bronzzá forrasztottak az idők,
Ki sem hűltem, már kezdtem szétmállni.
Vért ontottam, mint akárki, s úgy, mint ők,
A bosszúnak nem tudtam ellenállni.

Vég előtt a siker - maga a bukás.
Ophélia! Nem hiszek az elmúlásban,
De én, a gyilkos most egyenlő vagyok
Kikkel együtt fekszem a halálban.

Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
A dán koronára mindig is köptem,
Szerintük csak a trónért téptem számat,
És érte riválisomat megöltem.

Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
A dán koronára mindig is köptem,
Szerintük csak a trónért téptem a számat,
És riválisaimat mind megöltem.

Lázálom és fellángolás hasonlók,
Sunyi halál lesi a születést,
A fondorlatos választ nem mi adjuk meg,
És nem leljük a megfelelő kérdést.