Talán egyik országban sem született annyi zseniális, a kommunista rezsim által betiltott film, mint Csehszlovákiában1, így utólag hihetetlen, hogy ezek egyáltalán elkészülhettek és a megsemmisülés helyett egy fiókban csücsültek felszabadításukig. A rendszer nem volt kedves a Cseh Újhullámhoz, ehhez képest a váltás után mindössze 6 évvel készült Kolja egész szépen mesél az ottani átkos végéről.
Frantisek Louka (Zdeněk Svěrák) egy pártbizalomból (és ezáltal a Filharmóniától) kiesett csellista, aki saját család és rendes meló híján nőzéssel, sírfelirat-felújítással és alkalmi temetési (krematóriumi) zenélgetéssel tölti az idejét – de ez nem elég a lukas zoknik befoltozásához és a fűtésszámlák kifizetéséhez, így némi gondolkodás után kapva kap az egyik haverja ajánlatán, és elvesz egy orosz (értsd szovjet) nőt feleségül, hogy az kaphasson cseh útlevelet (és vízumot a németekhez). Nem ez az első ilyen érdekházasság a filmtörténetben, de talán az egyetlen, amely csak ürügyként szolgál ahhoz az egyszerű, de nagyszerű forgatókönyvi csavarhoz, hogy a nő lelépjen és kanos agglegényünknél hagyja a mit sem sejtő, ártatlan porontyát, a kis Kolját. Valljuk be: hallottunk durvább sztorikat is (annak idején és azóta is) arról a korszakról, így az egész tényleg hihetőnek tűnik, s a dolog pikantériája (hogy ti. senki sem szereti igazán az oroszokat/szovjeteket (ott se, nemcsak itt), pláne nőfaló főhősünk édesanyja) csak élvezhetőbbé árnyalja a szüzsét.
A Kolja a lehető legjobb időben és helyzetben érkezett az Oscart osztó bizottsághoz: a hidegháborús helyzet hosszú évtizedekig szkeptikussá tette az amerikaiakat (és ezzel együtt az Akadémiát) mindennel szemben, aminek köze van a szovjetekhez (a klasszikus orosz jelleget azért még tudták értékelni), azonban a csúf vörös felleg ideje leáldozott, új konfliktus kezdődött az Öbölben, s a kilencvenes években hirtelen Oscaréknál is véget ért a hidegháború és elkezdődött a peresztrojka és a glasznoszty. Ráadásul a politikai máz alatt igazi Oscar-alapanyagú történet bújik meg: a két vadidegen, a cseh bácsi és az orosz kisfiú közt szövődő igaz (apai?) szeretet, amit már százszor láttunk Hollywoodban, de ennyire kedvesen és életszagúan, a giccs és a művészet közt ügyesen ingadozva, mint ahogy csak a csehek tudják, még nem.
Jelenetek füzérét kapjuk, életképeket, helyzeteket a döglődő szocializmus végnapjaiból, a korabeli Prága meghasonlottságából, „megcsinált" lakodalmat, „igazi" kihallgatást, falu-város kontrasztot, csupa hihető dolgot, s 20 év távlatából kuncoghatunk a poénokon, utalásokon, amiknek már nem kell szubverzióra támaszkodniuk, szólhatnak eredetiben, őszintén, átiratok nélkül a kommunizmusról. Ezektől erős a film első kétharmada: a vélt vagy valós pánszláv-mítosz-kifigurázásról (a verbális kommunikáció nehézsége a közös nyelvcsalád ellenére), a nemzeti zászlók egymás mellé helyezésétől, a feldolgozott urbánus legendáktól, a szovjet/orosz kultúra Európára tett hatásának finom ábrázolásától.
Aztán egyre hangsúlyosabb lesz a film „igazi", Oscar-várományos tétje, a kialakuló apa-fiú kapcsolat, a kezdetben beszélni sem akaró gyerek kinyílása, amikor ráeszmél, hogy a nagyi meghalt, az anyuka lelépett (a film talán legszebb jelenete a kádban zuhanyzórózsát telefonkagylóként használó, szívszakasztóan bőgő kisgyerek képéhez kapcsolódik), és ebben a hosztilis országban nincs senkije már, csak ez a cseh bácsi, aki éppen az ő orosz fajtája miatt van slamasztikában. A kibékíthetetlennek hitt történelem egybekelése: az elnyomott cseh dajkálja az elnyomó oroszt. Gyönyörű képlet, keresve se lehetne jobbat keresni egy Oscarhoz, ráadásul még a történelem ismerete is az alkotók pártjára állít mindenkit, magabiztosan mesélhetnek erről a furcsa barátságról, megnyugodva, hogy az ábrázolt korszak nem tér vissza többet.
A DVD-n található dokumentumfilm szerint az utolsó pillanatban találták meg a megfelelő fiúcskát Kolja szerepére, de jobbat úgyse találhattak volna: a kisgyerek telitalálat, érzékeny anyai és nagyanyai szívek örök kedvence. Akár olcsó trükknek is felfoghatnánk (mert kisgyerekkel és kutyával mindent el lehet adni), de annyira a dramaturgia részévé tudták tenni ezt a kölket, hogy még a legzordabb kritikusi szívet is meg tudja olvasztani, ráadásul tényleg orosz, még ezt sem csalták el – mint ahogy a befejezést sem, amit viszont pont annyira tompítottak le (zeneileg, képileg stb.) hogy még éppen átcsússzon a szigorúbb giccsszűrőkön is.
A Sverák-féle cseh családi filmvállalkozásnak (az öreg, Zdeněk írja és játssza, a fia, Jan rendezi és produceli) nem ez az egyetlen, hasonló hangvételű és felállású filmje, a másik kettő (Obecná skola / Általános iskola, 1991; Vratné lahve / Csereüvegek, 2007) alig marad el a Koljától, de ez marad a legsikeresebb közülük – mert ez adható el leginkább a pöffeszkedő Nyugatnak, aki azt hiszi, hogy tudja, milyen világ volt itt 1989-ig. Mindettől függetlenül finoman, gördülékenyen, érzékenyen megírt, eljátszott és fényképezett munka, tele cseh empátiával és részletekre való odafigyeléssel.
https://www.filmtett.ro/cikk/1359/jan-sverak-kolya-kolja-1996
Prágában járunk, a vasfüggöny még tartja magát. Louka, a zenész a nőbolond agglegények boldog és felelőtlen életét éli. Anyagi téren azonban már korántsem áll olyan jól, mint nőügyekben. Ezért egyezik bele, hogy pénzért névházasságot kössön egy ismeretlen orosz nővel, akinek csehszlovák útlevélre van szüksége. A házasság megköttetik: csakhogy Louka számításába apróbb hiba csúszik. "Felesége" ugyanis megszökik, s neki csupán egy kis csomagot hagy emlékül: kisfiát, Kolját. A megrögzött cseh szívtipró meg a gondjaira bízott pöttöm orosz mulatságos, megható kalandjaihoz az 1989-as év eseményei meg az örökké csodálatos Prága szolgáltatnak hátteret. 
Itt megnézheted:
https://videa.hu/videok/film-animacio/kolja-drama-DTUIzuCpuhwWCr2G
