Konok Péter: Elünneptelenülés
Orbánnak, meglehet, idén is sürgős külföldi dolga akad október huszonharmadikán.
Pesten a karizmatikus Palkovics László, a felsőoktatás alacsonyításáért megfelelős államtitkár tart majd előző nap megemlékezést, mert Mészáros Lőrinc nem ér rá, elromlott a nappaliban a konvektor, azt szereli, Áder kókadt bajuszát pedig Boross Péter málló delíriuma helyettesíti majd az obligát koszorúzásnál.
A Fidesz-szindikátus nemrégen még teljes terebélyes, pállott ülepét rápasszírozta ilyenkor Budapestre és az országra; cicáztak a csendőrtollak, nemzeti eksztázisban affektáltak a szónokok, puffogtak a dobtáras frázisok, vérért rikoltottak a békemenetelők. Most lényegében semmi. (Boross és Palkovics, mint fő megemlékezők: mondom, semmi.)
Persze, ha éppen úgy hozza a miniszterelnök úr miniszterelnökúri kedve, és mégis beszédet röffent (röffentést beszél) valahol, az is csak semmi lesz. Nulla. Sőt: dupla nulla. („Ave, Caesar!” – zúg a tömeg. „Megjött a vécézár-szerelő” – dekódolja Obelix.)
Látszik, hogy kényelmetlen már nekik ’56. Sőt. Tartanak tőle. Az utcákon rendőrök lesznek jócskán, talán eső és hideg is, talán napsütés. Tiszta nyolcvanas évek. Bár még ez sem igaz: akkor energia volt a levegőben a hatalom zavart, pofozkodós aggodalma mellett. Most a rezsim – miként hű örökös – cidrizik. Még a sikeresen felszított menekülthisztéria védelmében sem biztos magában. Hogy hátha elül. Hogy hátha körülnéznek az emberek, és ha körülnéznek, meglátnak ezt-azt. És ha meglátják, netán elégedetlenkedni kezdenek. A rezsim nem szereti a lázadásokat, na. (Egyik rezsim sem szereti. A belenyugvó rendet szeretik.) A rezsim nem szereti, ha emlékeztetik bármiféle lázadásra. Frászt kap a „forradalom” szótól.
1848 még úgy-ahogy tartja magát az államünnepi naptárban, hiszen az már régóta bejáratott, rutinná koptatott távoli emlék, a szokásos közhelyekkel. Alkalmas terepe a verbunkos vérbunkóknak, a macsóhímzett, dagályos forradalmiaskodásnak – bár ott is kilóg már a kínos távolságtartás lólába. Olyan kicsit a pártkormány, mint a magát mellőzöttnek érző Haynau, aki az osztrák udvar bosszantására öregkorára magyar birtokot vásárolt, zsinóros mentét öltött, és tajtékpipáját szuttyogatva német akcentusos kurafizással ordibált a „magyar érdekekért”.
1956 viszont végleg kínossá vált Orbán és vazallusai számára. Lesütik a szemüket, hümmögnek. Mert valamit persze mondaniuk kell. Csak amit mondani szeretnének, azt nem mondhatják.
Hogy most már megértik. Igazából ők is visszahívták volna az oroszokat. Sőt. Vissza is hívták. Ezt az egész október huszonharmadikát szívesen lecserélnék már valami egyházi ünnepre. Vagy Gábriel napjára. Próbálták a saját Lángszavú Pártjuk narancsszín emblémájával befoltozni a lyukas zászlót. Hát, nem sikerült. Mint annak idején is, a lángszavúból ismét lábszagú lett. Lyukas zászló helyett lyukas zokni. Mert hát igazából mindig az volt.
Talán majd november negyedikén csendben, egymás között koccintanak is. Meglehet, maradnak még egy darabig. A nyamvadt, szervilis, kapzsi ostobaságra, az emberek félelemeire, a rosszindulatra és a kiszolgáltatottságra alapozó „fülkeforradalmárok”.
A kormány még a helyén van. Csapataik harcban állnak a szegények és hajléktalanok, a nyugatiak, a menekültek, a Felvilágosodás szelleme, a fák és parkok, a parasztok, a munkások, az értelmiségiek, a diákok, a munkanélküliek, a fácánok és szalonkák és földikutyák, a dzsihadista veszélyt jelentő cigányok, az utakat elcsúfító középkori romok, a kitalált terroristák, és úgy általában magukon és rokonaikon, barátaikon, focistáikon, politikai játékostársaikon és üzletfeleiken kívül minden és mindenki ellen.
De 1956-ot elbukták. És ezt tudják is magukról.
http://www.zonaporkolt.com/jegyzet/konok-peter-elunneptelenules/