A témát a mai különleges hold hozta, ami állítólag nagyon kedvez a szerelemnek :-)
Annyi változat van a férfi-női kapcsolatra, és ma mindegyiket úgy hívják, hogy szerelem. Ez nem igaz, a szerelem sokkal ritkább és mélyebb jelenség, és borzasztó nagy ajándéka az életnek.
Házasságon azt kellene értenünk, hogy két ember annyira szereti egymást, hogy együtt akarnak élni. Ez akkor is házasság, ha nem írják alá azt a bizonyos papírt - a bizalom és a tisztelet megszentelt szerződése. Számomra ez az egyetlen oka a házasságkötésnek és a házasságban maradásnak... Tehát, ha valamiképpen nem tudom neki azt adni, amire egy nőben szüksége van (...), és úgy érzi, hogy más nőt szeretne maga mellett tudni, akkor én elmegyek. Nem vagyok az a fajta, aki mindenáron marad, és jeleneteket rendez.
A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nőben, ami kiváltja, vagy nem. Vagy ott vibrált már az első tekintetben, vagy sohase létezett.
Az arany a legveszedelmesebb csábító.
A férj hűtlenségét a férfiak társadalmi rangra emelték, a nő hűtlensége megbocsáthatatlan. Elméletet is gyártottunk erre. Azt mondjuk, megbocsáthatatlan a házaséletben a nő hűtlensége, mert ti minden szerelemben ott hagytok a lelketekből egy darabkát.
Rá kell jönnünk, hogy mind csak egerek vagyunk egy macska karmai közt. Minden egyes mozdulatunk ebben a kurta földi létben, hogy megállunk a pirosban vagy nem (...), a repülőgép, amire felszállunk, vagy amiről leszállunk, csak a halál szadista táncának részei, ami a sírhoz vezet.
Öt évvel ezelőtt csak reménykedtem, hogy találhatok magam mellé egy olyan lányt, akivel az összes sejtünkben tökéletesen passzolunk. Aki rendes, értékes és mégis ott lobog benne a csintalan, fékezhetetlen tűz. (...) Akinek törékenysége törődésre ösztönöz, aki mellett ébredni nem teher, akinek a csókjába minden porcikám belebizsereg (...). Aki kézen fog és kirángat a sötétségből. Akivel amellett, hogy egymásból táplálkozunk, szabadnak érezhetem magam. Aki miatt meghalnék, ha elveszíteném.
Nem számít a nemi identitás, ha szeretet van benne.
Elhervasztottam. Mert nekem ő csak az a valaki volt, akire mindig számítani lehet. Akit elő lehet venni. Aki kéznél van. Aki fölveszi a telefont. Vigyáz a gyerekekre. Aki főz. Mint egy vesztapapnő, aki az általam keresett pénzből gazdálkodik, aki szépen elrendezi a körülöttünk lévő dolgokat, hogy minden rendben menjen, és közben sose panaszkodik. Sose láttam tovább az orromnál. Hogy meg akartam-e tudni valaha bármilyen titkát is? Soha semmit. Sose faggattam önmagáról, a gyerekkoráról, az emlékeiről, a bánatáról, fáradtságról (...), a reményeiről, a csalódásairól, az álmairól, semmiről. Érted? Soha. Egyszer sem. Nem faggattam semmiről. Nem is érdekelt semmi.
Olyasmit csinálni, amit azelőtt még senki, intellektuálisan csábító, akkor is, ha épp nem praktikus.
Nem tudom, hogy most miután éltem és meghaltam, írhatok-e a kisfiús szerelemről, de visszagondolva a legtisztább fájdalomnak látom. Vágy, határ és feltétel nélküli szerelem... a szív tiszta, ragyogó sugárzása, amitől egyszerre voltam kába, szomorú és hősies. Hová tűnik el? Hogyhogy a bölcsek, akik annyi mindennel kísérleteztek, ezt a tisztaságot sosem próbálták üvegbe zárva megőrizni? Talán nem tudták?
Ha szeretjük egymást, elfogadjuk egymás korlátait is.
Abban az időben, amikor a regényíró és költő rajongó, ábrándozó nőket teremtett (...), maguk a nők is keresték, és úgy vélték, meg is találták az életben a mását annak, amit szívük olvasmányaikban megsejtett. Manapság maguk azon vannak, hogy minél gondosabban elkerüljék a csábító, költői külsőségeket, és csak a díszefosztott valót mutassák. Mert, barátom, ha több a szerelem a könyvekben, több a szerelem az életben. Régen eszményeket alkottak, és a nők hittek a kitalálásaikban. Ma már csak a szigorú valót idézik, s a maguk példájára a nők csak a földön járó hétköznapiságban hisznek.
