Váncsa István: Belőlem nem lett se Kant, se Schopenhauer, csak egy firkász

Pedig „arra predesztináltattam, hogy az összes panorámafotón ott álljak Orbán Viktor mögött”. Váncsa hetven. Nagyinterjú születésnapra.

Kit támogat az EU versus Németh Szilárd gasztroháborúban?

Természetesen Németh Szilárdot.

Azon a híren robban ki a felek között a konfliktus, hogy „felére csökkentené a hús-, a hal- és a tojásfogyasztást az Európai Unió állatjóléttel foglalkozó csoportja”. Mire Németh Szilárd ekképpen reagált a Facebookon: „Én maradok a nyúljás-csülkös pacalnál, a gyufatésztás (8 tojásos) halászlénél és a hagymás-szalonnás tojásrántottánál.”

Csodás poszt, ráadásul a szerző mellékelt hozzá egy csodás fotót is, melyen a hős rezsibiztos rövidnadrágosan, kötényben keveri a bográcsot. Sugárzik róla, hogy amíg ő áll a bogrács mellett, addig a magyar ember pacalját, csülkét veszély nem fenyegeti, rezsije viszont a béka segge alatt marad. Rezsibiztos nyilván azért lett Németh Szilárd, mert

ha a nép azt látja, hogy ily hatalmas, döngő léptű, lebírhatatlan férfiú küzd a rezsivel, akkor a rezsinek esélye sincs.

Igaz ugyan, hogy a KSH adatai szerint 2001 óta a rezsi masszívan és a fogyasztói kosár többi eleménél jóval meredekebben emelkedik, no de gondoljuk meg, akkor hogyan emelkedne, ha nem volna Németh Szilárd. Aki nem mellékesen azért is van, mert a haza atyja szerint minden igaz magyar embernek ő a példa, valamennyien olyanok szeretnénk lenni, mint ő, csupa szépség, jóság, sziklaszilárd konzervativizmus és nem utolsósorban mélyen megélt keresztény hit.

Az a hit pár héttel korábban, virágvasárnapon is megnyilvánult, amikor Németh Szilárd a nagyböjt finisében is zsírosat posztolt: „Egy késői, szombat estéről maradt kiadós reggelivel jól indult a mai nap. Nyúljás pacal vecsési savival, serclivel, mélytányérból, kanállal.”

Németh Szilárd pacalimádatát nemcsak megértem, osztom is. Mostanában adtam le a Librinek legfrissebb szakácskönyvemet, konkrétan a Lakoma harmadik, a francia konyháról szóló, fölöttébb testes kötetét. A világ, különösen Magyarország úgy képzeli, hogy a francia ember hajnali harmaton és virágillaton él, nos, ez nem egészen van így. A gall konyha erősen tagolt, amennyiben regionális konyhák sokaságából áll össze, másfelől pedig hierarchikus, s bizony a hajnali harmaton kívül igen emberes fogásokat is tartalmaz. Az általam most leadott francia szakácskönyvben van caeni pacal, granville-i pacal, korzikai pacal, languedoci pacal, lyoni pacal, marseille-i pacal, nizzai pacal, sőt olyan is, hogy pacal Toulouse-Lautrec módra. Ezek mind roppant komoly ételek. Nagyon-nagyon komolyak. Például a caeni pacalban nem disznóköröm van, mint a mienkben, hanem marhaláb, nem vízzel készül, hanem almapálinkával, azaz calvadossal, nem a tűzhelyen, hanem a kemencében, és ráadásul tizenkét óráig. A korzikai pacal első blikkre határozottan magyarosnak látszik. A pacal felcsíkozva, éppúgy, ahogy mifelénk, az étel színe piros, íze erősen csípős, értsd, nem jelzésszerűen szórják bele az erős paprikát, hanem bőkezűen, ahogy azt szerintünk is kell, viszont az íze jóval komplexebb annál, amit a magyar pacalbarát megszokott. Fehérborral készül, ízében egyebek között csombor, kakukkfű, majoránna, rozmaring, zsálya.

Cserna-Szabó András, a magyar pacalkirály is megirigyelné tán.

Biztos vagyok benne, hogy Bandinak is újat fognak mondani a pacalreceptjeim, melyeket a népi gasztronómia mélyrétegeiből bányásztam elő. Mellesleg a disznólábról is bőven van szó a könyvben, ugyanis a disznóláb a valódi ínyenc első számú csemegéi közé tartozik, maga Esterházy Péter is imádta. A francia konyha nem siklik el a disznóláb fölött, mint gondolnánk, hanem inkább elmélyül a problematika számos szegmensében, végtelenül és indokoltan nagyra értékelve e végtagot.

Ön mit gondol a nyúljás pacalról?

Azt, hogy a nyúlja, ha ad is ízt a pacalhoz, a textúráján nem sokat emel.

Tudja, mi az a nyúlja?

Ma már ezt a kifejezést a hentesek közül is csak néhányan ismerik.

S ön?

Optikailag megvan előttem, anatómiailag bizonytalan vagyok. A néprajzi lexikon szerint a hasaszalonnán, a háj alatti részen fekvő hús, az értelmező szótár szerint a disznó hasa két oldalán elnyúló és két első lába között egybefutó hosszú, vékony hús. Én hajdú-bihari vagyok, azon a vidéken nem ismerték, és úgy tudom, a disznóhús mai szabványos bontásában sem szerepel.

Helyes irány a pacalos politikusi imidzs?

Németh Szilárd imidzsét nem Németh Szilárd építette fel. Őt a legfőbb akarat formálta meg valamennyiünk örömére, ugyanis kellett a legszűkebb elitbe egy ilyen impozáns, igazi magyar ember, aki a maga választékos stílusával, disztingvált megjelenésével pontosan tükrözi azt az ideált, amelyet a Fidesz-szavazók a legfőbb akarat hite szerint ellenállás nélkül követnek és amivé válni szeretnének maguk is. Németh Szilárd kívül-belül a tökéletesen Fidesz-kompatibilis, tántoríthatatlanul Orbán-hű, legyőzhetetlen turáni vitéz. A leendő magyar anyáknak a megfelelő pillanatban őrá kell gondolniuk, hogy gyerekük már a bölcsőben is olyan legyen, amilyen ő.

Egészségügyi szempontból hogyan értékeli Németh Szilárd pacalozását? A politikus mégiscsak a közösségének kiemelt tagja, kinek tán étkezési szokásaiban is példaként kéne magasodnia koleszterin sújtotta kis hazánk népe előtt. Telített zsírsavat reklámozni merénylet, hát nem?

Kormányunk kilenc esztendeje a közpénznek magánvagyonná konvertálása tárgyában serénykedik, így hát, könyörgöm, ne azért korholjuk, mert az állampárt alelnöke táplálkozástudományi szempontból kifogásolható nézeteket vall. Amit ez a rezsim az egészségügyi ellátás béka segge alá nyomorítása révén művel, az egy hadosztálynyi Németh Szilárd népbetegítő hatását is messze túlhaladja.

Eddig ugyan nem derült ki, de ez itt egy szülinapi interjú. A pacalt elhagyva skiccelhetünk egy Váncsa-nacionálét?

Skicceljünk.

Biharnagybajomi.

Az vagyok.

Munkásszülők.

Ők úgy mondták, iparosok. Apám asztalos, a családja Erdélyből települt ki a húszas évek elején, nagyapám böcsületes székely ember, egy-két fényképem van róla, a pillantása olyan szúrós, hogy kilyukasztja a fotópapírt. Hivatásos katona volt, akkora bajusszal, hogy Vilmos császár őmellette labdába se rúghatott volna. Anyám női szabó, famíliájában törökverő vitéz is akad, sárréti paraszt, aki szecskavágóval kergette meg az ellent, ebből fakadóan családja a biharnagybajomi templomban jogosult örökkön örökké az első padban ülni, s ezt még az én gyerekkoromban is számon tartották az öregasszonyok. Táltossal is büszkélkedhetett az anyai ág, igazival, aki hat ujjal született, gyógyított, szóval ellátta mindazon funkciókat, melyeket egy táltosnak el kell látnia, s tudását nem hat hónapos OKJ-s képzésen sajátította el.

Az isten is fideszesnek teremtette önt.

Igen, származásomból fakadóan arra predesztináltattam, hogy az összes panorámafotón ott álljak Orbán Viktor mögött. Az ízlésemmel lehet a baj. A kelleténél finnyásabb vagyok.

Nyilatkozta, kedves emlékképe, ahogy az idős édesapja ül a konyhában a maga faragta hokedlin s Babitsot olvas.

Ez a kép teljesen atípusos, magyarázat nincs rá, mindenesetre mutatja, hogy a gólya nem teljesen normális családba pottyantott.

Hogyan került Babits-kötet a biharnagybajomi parasztházba?

Anyám révén. Aki egyébként női szabó létére verseket írt.

Kvalitásos verseket?

Nem. Ezzel együtt néhány antológiafélében, lapban megjelentek művei. Láposi Erzsébet, így hívták. A könyvtárában olyan kötetek fordultak elő, hogy amikor már fel tudtam fogni, mit látok, nem akartam hinni a szememnek, például Alexander Bernát filozófiai tanulmányai, vagy Will Durantnak A gondolat hősei című népszerű filozófiatörténeti összefoglalója.

Hogyan jutott ilyenekhez?

Rejtély.

Ön mikor olvasta bele magát ezekbe a művekbe?

Tizenöt évesen. Lenyűgöztek. Tegyem hozzá, hogy a nagyanyámtól már ötévesen megtanultam olvasni, első osztályos koromban nemcsak abszolút folyékonyan olvastam, de már bizonyos mérvű olvasottságom és ennek megfelelő szókincsem is volt. Nem sokkal később könyvtári tag lettem, s onnantól kezdve hetenként két-három kötetet vittem haza és olvastam el. Heti két-három könyv, kihagyás nélkül, folyamatosan, és egy idő után már nem összevissza, hanem tudatosan válogatva. A biharnagybajomi könyvtárosnak hála, akiről rebesgették, hogy valami nagyon nagy ember volt, politikai okból deponálták ebbe a világvégi faluba. Rengeteget köszönhetek neki, például Szerb Antal világirodalom-történetét. Azt hetedikesen olvastam el oda-vissza, aztán olvastam tovább még évtizedekig. Néha még most is olvasgatom. A következő lépcsőfok Schopenhauer volt, rá a püspökladányi járási könyvtárban leltem, s két hétig le se tettem, órákig ültem vele a kollégium előtti padon. Hogy közben iskolában lenne a helyem, rohadtul nem érdekelt. Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Mivel fogta meg Schopenhauer?

Nem konkrét gondolattal, hanem egy érzettel: a soraiból sugárzó keleti szellem, az ind filozófia aurája ragadott meg, és ez a világlátásomat évtizedekig áthatotta. Sokáig foglalkoztam a buddhizmussal, követője vagy pláne hívője nem lettem ugyan, de továbbra is érdekel. Viszont ennél is fontosabb volt számomra Schopenhauernek a Kantról szóló esszéje. Az elemzésnek az a mélysége, alapossága, precizitása, amely ebben a műben mutatkozik, egyszerűen bámulatra méltó. Schopenhauer értelmiségi volt, filozófus, profi gondolkodó, és gondolkodói kötelességét teljesítette, éppúgy, ahogy Kant is a magáét. Utóbbi úgy tett, mint nyereggyártó elei, csak éppen a maga területén. Königsberg mércéje: a becsületes teljesítmény. Mindenki számára éppen ott, ahol tevékenykedett. A jó nyergesmester és a jó filozófus egyenlő rangú polgára volt a városnak. Ezt amúgy Bretter György állapította meg Kantról, de passzol Schopenhauerre is. Engem ez az egész azért fog meg, mert az én szüleim is mesteremberek voltak, méghozzá abból a régi fajtából. Belőlem ugyan nem lett se Kant, se Schopenhauer, csak egy firkász, evvel együtt a mesterségbeli éthosz fogalma számomra is jelent valamit.

Kollégista volt a gimnáziumban?

Bejáró voltam, busszal közlekedtem Biharnagybajomból Püspökladányba és vissza, de egy időben száj- és körömfájás miatt lezárták az utakat, s kénytelen voltam bent lakni a kollégiumban. Szerencsémre Schopenhauer pont a körömfájásra esett. A humán mellett már általános iskola alatt erős műszaki érdeklődés dolgozott bennem, ami onnan eredeztethető, hogy apám egyebek mellett a Rádiótechnika című folyóiratot is járatta, én pedig minden kezem ügyébe akadó papírt elolvastam, így azt is, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy rádiókészüléket építek, majd a szomszédság rádióit és televízióit javítgatom. És ekkor még nem fejeztem be a nyolc általánost.

Csöves?

Kolléga?

Híradástechnikai szakközepet végeztem.

Üdvözlöm! Igen, az elektronikában ekkor járunk a csöves és a tranzisztoros korszak határán, a személyi használatban lévő készülékek még gyakorlatilag egytől egyig csövesek. Utóbb természetesen építettem tranzisztoros készüléket is, de mire a tranzisztor általánossá vált, az egésszel felhagytam.

Miért?

Mert akkor már nem rádiószerelő akartam lenni, hanem kocsmazenész, konkrétan dobos. A biharnagybajomi kultúrház minden szombat este bálnak adott otthont,

ennek apropóján anyám tizennégy éves koromban azt mondta, fiam: te most elmégy tánciskolába, ott illemet tanulsz, táncolni tanulsz, ennek köszönhetően nem maradsz barom.

Így hangzott el, hogy „nem maradsz barom”?

Nem. De ez volt az értelme. A barom alatt a bunkót értjük. Élő zene kísérte a rendezvényt, s a hangszerek közül engem leginkább a dob ragadott meg.

Minden fiú gitáros akar lenni.

Én meg dobos. Választásomban szerepet játszhatott, hogy a csekély konkurenciának és az alapok viszonylag egyszerű elsajátításának köszönhetően pár héttel később már föl is léphettem egy, utóbb további számos popzenekarban. Egynek a nevére sem emlékszem, alkalomszerű, munkahelyekhez köthető bandák, a zenetanárom révén találtam rájuk. Tizennyolc évesen vonultam vissza a zenéléstől, ugyanis találkoztam a dzsesszel, az ötvenes-hatvanas évek legnagyobbjaival, őket hallgatva világossá lett, hogy nagyon nem kéne keresgélnem ebben a szakmában. Hallgatni igen, belekontárkodni semmiképpen.

Közben Hajdú-Biharból Érdre költöztek. Miért?

Mert anyám úgy ítélte, én előbb-utóbb amúgy is eljövök Biharnagybajomból, s ha a közelemben akarnak maradni, helyes, ha mindannyian a főváros közelében keresünk új otthont. Érdet választották.

Egyke?

Az vagyok.

Elég bátor tett, különösen a hatvanas években, hogy a fél életét egy községben töltő család szedi a sátorfáját.

Az. Mégsem okozott törést. Hokedlimegrendelés Érden is akadt, olvasni Érden is lehetett, varrni is, apámnak és anyámnak is hihetetlenül gyorsan kialakult az új klientúrája.

Az édesapja kizárólag hokedlizett?

Dehogy, mindenféle asztalosmunkát vállalt.

Olvasom, betegesen precíz ember volt.

Az.

„Neki már jó, fiam, de nekem még nem.”

Pontosan ezt felelte, amikor szóvá tettem, mit pepecsel egy láthatóan rég kész hokedlivel, hiszen a megrendelő már így sem találna kivetnivalót a munkadarabon. Ilyen volt az apám, nyolcvannyolc évet élt.

Önnek is van olyan alapdumája, mint az édesapjának ez a „neki már jó, de nekem még nem”?

Nem tudnék ilyet mondani.

Én ismerek Váncsa-klasszikust.

Mi lenne az?

„Öt szép szűzlány őrült írót nyúz.”

Az mondjuk tényleg klasszikus. Tizenöt éven keresztül írtam szoftverekről a Computerworld-Számítástechnika című hetilapba, az elején, 1991-ben még egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a Magyarországon forgalmazott számítógépeken leírható a magyar nyelv összes karaktere. Ellenőrizni kellett, képesek-e billentyűzeten, monitoron és nyomtatón is megjeleníteni az ö, é, ű, á, ő, ü, í, ó és ú betűket. És hát ezek a betűk az idézett mondatot adják ki. Minden tesztnél begépeltem, és ha stimmelt, azt jelentette, működik a magyarra hangolt rendszer.

Menjünk vissza a hatvanas évekbe. Érdről Pestre járt be tanulni.

A Kölcseyben, illetve a Kölcsey épületében működő Asztalos János Dolgozók Gimnáziumában érettségiztem, estin, kitűnővel.

Miért estin?

Egy évet kihagytam a költözéskor, munkába álltam, s nem mentem vissza nappalira. Dolgoztam a Csepeli Szabadkikötőben, a Fővárosi Gázkészülékgyártó Vállalatnál, a Színházak Központi Műtermeiben, majd a Gamma Művek Nukleáris Vevőszolgálatánál.

Nukleáris vevőszolgálat a hatvanas évek Magyarországán?

Raktárosnak vettek fel, de amint fény derült igen kiterjedt elektronikai alkatrészismeretemre, tizennyolc évesen egy részecskeszámláló elé ültettek azzal az utasítással, hogy javítsam már meg.

Hol számolták a részecskéket?

Kórházakban. A páciens lenyeli az izotópot, a sugárzó anyag a beteg szervben koncentrálódik, mérőfejjel letapogatható, segíti a diagnosztikát. Nem a leghumánusabb módszer, de használták, az ehhez szükséges műszerpark pedig akkoriban elképesztően bonyolult technológiának számított.

Miért hagyta ott a Gammát?

Miután megszereztem az érettségit, a főnököm rábeszélt, jelentkezzem a Műegyetemre. Jelentkeztem is, de akkoriban a felvételi eredménybe a gimnázium harmadik évének féléves eredménye is beleszámított,

én pedig akkor még nem részecskeszámláló akartam lenni, hanem kocsmazenész.

Nem vettek fel. Viszont két hét múltán levelet kaptam arról, hogy mehetnék bányamérnöki felsőfokú technikumba, visszaírtam, hogy nem érdekel, majd Miskolc hívott kohómérnöknek, abból sem kértem, de amikor a pesti Nagyszombat utcába invitáltak a villamosmérnöki kar műszer és automatika szakára, beadtam a derekamat, igaz, emlékeim szerint mindössze három napot bírtam az intézmény falai között.

Mitől hőkölt vissza?

Isten bocsássa meg nekem, de alig voltak lányok, s aki volt, hát… Szóval el kellett jönni onnan. De a Gammába már nem mentem vissza, behívtak katonának.

Huszonnégy évesen, 1973-ban az Új Íráshoz keveredett, könyvkritikákat kezdett írni. Bölcsész végzettség, sőt, egyáltalán diploma nélkül hogyan jutott a műfaj közelébe?

Nem az én ötletem volt. A történet a Magyar Néphadsereg kebelén belül, Nagytarcsán, légvédelmi rakétaezredtörzsnél kezdődött.

Híradós?

Nem. Tervtáblakezelő.

Az micsoda?

A tervtáblakezelő az az ember, aki ugyanazt műveli, mint a ma már nemigen létező képcsőben a katódsugár. Az az ember, aki a fején lévő fülhallgatón keresztül a géptávíró-helyiségből megkapja a légi célok koordinátáit, s mindezt realtime üzemmódban tükörírással felviszi egy átlátszó kijelző hátuljára. Vagyis átadja, hová köll lőni. A táblát egy parancsnok nézi, ő utasítja a légvédelmi rakétaegységeket. Ez a légi célok elfogásának, illetve megsemmisítésének algoritmusa. Elvileg. Mert ugye már akkor minden józan gondolkodású ember számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha hazánk bármikor is a NATO légierejének támadásával nézne szembe, percek leforgása alatt vernének minket szarrá.

Hogyan lett a tervtábla-kezelőségből könyvkritika az Új Írásnál?

Úgy, hogy a tervtáblakezelés mellett másra is jutott időm, olyannyira, hogy másodéves koromra a laktanya könyvtárának teljes állományát kiolvastam, benne Lukács György komplett életművét, élén Az esztétikum sajátosságával, két meglehetősen vastag kötet. A művelődés részeként beültem az ebédlőnkben egy TIT-előadásra, amelyről előzetesen semmit se lehetett tudni, csak azt, hogy kortárs magyar irodalomról lesz benne szó, az előadó pedig az írószövetség tagja. Nyári nap, augusztus eleje lehetett, álmosító, vidéki délután, odakint hatalmas park, óriási fák, csöndes, méla környezet, szinte idilli…

Bukolikus?

Mondhatnám. Szóval döngicséltek a legyek, ilyesmi. Nos, hosszú és zavaros beszédét követően az írószövetség tagja azt mondta, hogy most akkor szóljanak hozzá az elvtársak. Az elvtársak persze nem szóltak hozzá.

Elpilledhettek, megpihenhettek a döngicsélésben.

Úgy lehetett.

De azért ugye Váncsa elvtárs hozzászólt?

Mondtam néhány dolgot. Hadd örüljön. Gondoltam, kínos, ha mindenki kussol.

Miről beszélt az előadó, s miről ön?

Hogy ő miről, azt csakugyan nem lehetett megérteni. Én pedig arról, hogy nem lehetett megérteni, hogy miről beszél, ugyanis a mondandójának nem volt se füle, se farka.

Mire az íróelvtárs?

Nem is íróelvtárs volt, hanem költő, kenyérkereső foglalkozását tekintve pedig újságíró, egyébként pedig finom ember. A felszólamlásomat követően hosszan nézett a levegőbe, majd úgy foglalta össze a mögöttünk hagyott másfél órát, hogy őt itt most megszégyenítették, mert hát, vallotta, kurvául nem volt felkészülve, amire némi mentség, hogy ő már rengeteg előadást tartott a néphadseregben, és mivel soha, senkit nem érdekelte semmi az ő gondolataiból, most csak úgy eljött hozzánk, s azt mondta, ami épp eszébe jutott, de ígéri, a következő alkalomra felkészül, s kérdezte, miről szóljon majd az az előadás. Örkényt és Mészölyt javasoltam neki. Két hónap múlva jött ismét, leadta Örkényt, leadta Mészölyt, nem szóltam hozzá, mégis megvárt a kijáratnál, azt mondta, van neki egy barátja, a Farkas Laci, aki az Új Írás olvasószerkesztője, és amikor leszerelek, összehozna vele, mert úgy érzi, lehetne belőlem kritikus. Egy év múlva leszereltem, felhívtam, összehozott Farkas Lacival, akitől rögvest kaptam egy könyvet.

Melyiket?

Kenessei András: Történetek és kitalálások, a szerző első kötete. Megírtam, bevittem, leadták. Bementem korrigálni, találkoztam Jovánovics Miklós főszerkesztővel, bemutatkoztam, ő pedig azt mondta, hogy „Kritikus vagy, fiú!”

Kapásból állást kapott?

Fenét. Viszont ezt követően rendszeresen írtam nekik.

Miből élt?

Üzemi újságíró lettem a Malév üzemi lapjánál, a Légiközlekedésnél.

Miket írt?

Minden szart.

Azért vállalható dolgozatokat?

Részben. Mondjuk úgy: kisebb részben. Akadt benne vállalható.

Jó iskola az üzemi lap?

Olyan értelemben igen, hogy az összes műfajt művelni kellett, a lapcsinálás minden rétegét megismerte az ember. Ráadásul adott némi életismeretet, lévén az üzemi lap egy üzemben működött, így az újságírónak rálátása nyílt az üzem, szélesebb értelemben a szocializmus működésére.

1975 januárjától már az Élet és Irodalomban jelentek meg a könyvkritikái.

Mert Jovánovics lett az ÉS főszerkesztője, s vitt magával, majd augusztusban bejelentette, hogy mostantól tévékritikus vagyok.

Mit lehetett írni tévéről 1975-ben?

Ez számomra is problémát okozott, már csak azért is, mert addig én nem néztem tévét, készülékem sem volt. De ekkor bementem a Majakovszkij utcai műszaki bizományiba, és vettem egy használtat, hazavittem, bekapcsoltam, s onnantól néztem, néha.

Orion?

Videoton.

A feleségem segített, ő korábban már nézett tévét, haladónak számított, így amikor megjelent egy fej a képernyőn, s kérdeztem, hogy „ez ki?”, megválaszolta, hogy „ez a Kudlik Júlia”, én pedig megjegyeztem.

Szóval mit lehetett írni a tévéműsorról hetvenötben?

Bármily meglepő, akkor még lehetett írni róla, akár még műkritikát is, más kérdés, hogy az én feladatom nem az volt. Jován azt mondta, hogy a tévékritika ne elsősorban a műsorról szóljon, hanem a világról, ahogy az a tévében megjelenik.

Vagyis?

Írtam mindenféle hülyeséget. Evvel nem volt problémám.

De miről dobbantott? Nem volt mindig táncdalfesztivál meg Ki mit tud?.

Viszont születtek alkotások, hiszen a Magyar Televízió kulturális műhelyként is létezett, drámai főosztálya évente hetven tévéjátékot állított elő, melyek zöme magyar írók műveiből készült, magyar rendezők rendezték, magyar színészek játszottak benne. Mindez ugyan változó színvonalon zajlott, alacsony, még alacsonyabb, olykor közepes, néha jó közepes, de legalább volt. És születtek tévéfilmek is, melyek annyiban különböztek a tévéjátékoktól, hogy nem videóra, hanem filmkamerával rögzítették őket. Mi több, voltak színházi-, zenei- és operaközvetítések is. Mindazonáltal én ezt a tévét nem találtam elég igényesnek és kifinomultnak és magasrendűnek és differenciáltnak és a többi, válogatatlan kifejezésekkel gyaláztam. Nem teljesen alaptalanul, hiszen mondjuk a BBC színvonalával össze se lehetett hasonlítani. Ezzel együtt a rendszerváltozást követően beláttam, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek idehaza a televíziózás szellemi aranykora volt ahhoz képest, ami manapság a kereskedelmi tévékben működik, a királyi tévéről pedig szó se essék.

Szabadon kritizálhatott?

A tévé a pártpropaganda legfontosabb eszközei egyikének számított, magát a pártot testesítette meg, ebből fakadóan bármi, ami a tévé bírálataként leíródott, indirekt módon ellenzéki megnyilvánulásnak minősült. S ha Aczél György esetleg elbóbiskolt, s nem vette észre valamely kritikámat, önérzetes tévések bizton felhívták figyelmét a skandalumra. Lényegében félhavi gyakorisággal jelentettek fel nála, amiből fakadóan a Jovánt az Aczél szinte heti gyakorisággal lebaszta.

Önt nem?

Abba a mélységbe, ahol én egzisztáltam, Aczél le nem süllyedhetett. Jovánt baszta le. Jován ezt teljesen helyénvalónak találta, úgy gondolva, azért főszerkesztő, hogy lebasszák. Nekem ezeket nem adta tovább, negyedéves bontásban közölte velem, hogy adott etapban hozzávetőleg hányszor, de azt már nem, hogy miért. Nem volt lényeges. Tette ezt minden hangsúly nélkül, tárgyszerűen, mintha beszámolt volna, hogy a múlt hónapban sok eső esett és néha még a szél is fújt.

Négy évig tartott a tévékritikus időszak.

Addigra úgy éreztem, hogy ami a magyar tévéről megírható, megírtam. Az Esti mesétől a tévétornán át az óráig, volt ilyen, meg a szünetjelig mindent.

A tévémacit is lehúzta?

Azt nem. Kevés kivétel egyike. A lényeg, hogy abbahagytam. Nyolcvanban jártunk, akkor már négy éve dolgoztam az ÉS-nél, előbb a Visszhang rovatot gondoztam, később én lettem a tördelőszerkesztő. Az ÉS-ben mindenki szerkesztő, az írásért külön honor jár. Hogy ki és mit szerkeszt, tök mindegy, én a tördelőszerkesztést választottam, leginkább azért, mert tudtam tördelni, rendelkeztem a szükséges nyomdai ismeretekkel, plusz érdekelt, hiszen kreatív munka. Ráadásul felelősségteljes is, hiszen a létező szocializmusban a tördelőszerkesztő a lap politika karakterére ráhatással bíró munkatársnak számított, ugyanis, ha sátáni szándékok vezették, úgy helyezett el elemeket az oldalon, hogy címek egybeolvashatóak, képek címekkel egybeláthatóak lettek, ily módon lazító, mi több, lázító propagandát csempészhetett az olvasó tudatába, akár anélkül, hogy az észrevenné.

Ön csinált ilyet?

Egyszer. Véletlenül. Erről azt kell tudni, hogy a nyolcvanas évek elején jelent meg Duray Miklós Kutyaszorító című önéletírása Csoóri Sándor előszavával. Az előszó ledorongolása volt a feladat. Ehhez Aczél György választotta ki a szerzőt, Hajdú János televíziós újságírót, a Nemzetközi Stúdió és A Hét műsorvezetőjét, s ő választotta ki a fórumot is, mármint az ÉS-t. Vagyis a lap úgy került bele ebbe az egészbe, mint Pilátus a krédóba. A szöveget a megjelenés előtt át kellett küldeni Aczélnak, ő három napig dolgozott rajta. Csütörtök délután piszmogtam a lappal a Szikra Lapnyomdában, ami a párt nyomdája volt, igazából minden nyomda a párté volt, de a Szikra még inkább a párté, a gépek indulásra készen, de még nem érkezett vissza Aczéltól a kézirat, így a nyomdász elvtársak várták, hogy Aczél elvtárs végezzen a Hajdú elvtársnak a Csoóri elvtárs esszéjéről írt kritikájával. Az utolsó pillanatban szerencsésen megérkezett a szöveg, hagytunk rá két teljes oldalt, berakattam, maradt valamennyi hely, elővettem egy klisét, meg se néztem, mutattam a mettőrnek, hogy ezt oda. Odarakta. Megjelenés után vettük észre, hogy a kép egy emberi hasat ábrázol, mely hasba valaki kést döf. Akkor már Bata Imre főszerkesztette a lapot, s egyfelől teljesen be volt szarva, másfelől pedig azt hitte, hogy direkt, hátsó megfontolással csináltam ezt, tán pont azért, hogy őt kirúgassam. Rém dühös lett. Utána meg, amikor túlélte, sőt, nyugtázta a felettébb pozitív visszhangokat, büszkeség töltötte el, hogy ez az ő lapjában jelent meg. Holott részemről semmiféle szándékosság nem történt, csupán méretét tekintve pont az a klisé fért oda.

Volt saját lázítása: az 1979-ben megjelent Dűljön össze ez a vendégfogadó című cikke. A honi vendéglátás helyzetét ostorozta ilyes sorokkal: „Létezett Atlantisz, volt Magyarországon vendéglátás. Volt egy kor, amelyben érdemes volt vonatra ülni, csakis azért, hogy valamely vidéki vasúti resti főztjét megkóstoljuk… Az ántivilágban a vendéglősök és a kocsmárosok tudtak főzni, és nem kiszipolyozni akarták a vendéget, hanem kiszolgálni. Pedig akkortájt, ha jól tudom, nem volt népi ellenőrzés, nem lógott a falon egy tábla ezzel a felirattal: Felügyeleti szerveink, s alatta hosszú lista, nem volt panaszkönyv és nem volt panaszlevelezőlap. Szakmai erkölcs volt. Tudom, ez most roppant idealisztikusnak hangzik, mert a mai fogalmaink szerint elképzelhetetlen, hogy egy iparág színvonalát morális tényezők határozzák meg. Ez még nem idealizmus. Az az idealista, aki elhiszi, hogy a szakmai erkölcsöt ki lehet alakítani szónoklatokkal, a dolgozók öntudatára való hivatkozással és jogi szankciókkal. Ezt sokan hiszik, noha egy alapfokú szemináriumon szerzett ismeretek birtokában öt perc gondolkodás árán belátható, hogy sohasem fog menni, ráadásul a gyakorlat, mely tudvalevőleg az elmélet próbaköve, évek óta bizonyítja, hogy a helyzet egyáltalán nem javul, hanem romlik. A morál ugyanis nem olyan, mint az áremelés, azt nem lehet központilag elrendelni, hanem csak úgy keletkezik, éspedig hosszú távú érdekviszonyokból.” Ezt a sok kétfenekű mondatod hogyan sikerült túlélnie?

A megjelenés után napokkal hallottam, hogy valaki egy kultúrpolitikai tanácskozáson megjegyezte, tudjuk, mit gondol a szerző, amikor azt írja már a címben, hogy dűljön össze ez a vendégfogadó. Megdöbbentem, mert én kizárólag a magyar vendéglátóipar kritikájának szántam a cikket, melyben közöltem elképzeléseimet a vendéglátásnak az általam optimálisnak ítélt formájáról. Aztán, ahogy teltek az évek, egyre több dicséretet kaptam e szöveg miatt, egyesek odáig mentek, hogy a nyolcvanas évek fellazulási tendenciáját én indítottam el. S amikor a rendszerváltás után is rengetegen emlegették a cikket, mint forradalmi jelentőségű publicisztikát, az ÉS történetének kiemelkedő darabját, szép lassan beleszoktam, hogy ha szóba kerül, micsoda forradalmár vagyok, úgy reagálok, hogy peeerszeee!

Az mikor jutott eszébe először, hogy valaha összedűlhet a működő szocializmusnak nevezett vendégfogadó?

Amikor összedűlt.

Volt hatása a cikknek a magyar vendéglátásra?

Semmi. Illetve annyi igen, hogy a cikkben nevesített Nimród étterem szintén nevesített fasírtja egyik napról a másikra ehetővé vált.

Ebédnél odalépett önhöz a főúr, hogy „Váncsa elvtárs, köszönjük az építő kritikát, a fasírozott immár nem csupán nyomokban tartalmaz húst, egészségére”?

Ezzel kapcsolatban egyetlen szó sem hangzott el. Csupán időbeli egymásutániságot naplózhattam:

rossz volt a fasírt, aztán megjelent a cikk, majd jobb lett a fasírt.

Könnyen lehet, hogy alaptalanul látok bele kauzális kapcsolatot az időbeni egymásutániságba, de ennyit megengedhettem magamnak, bízva abban, hogy addigi életművem betetőzéseként, harmincévesen végre sikerült elérnem valami konkrétumot, ami megkóstolható, bizonyítva, hogy az ember írásművészetének lehet materiális következménye.

Az ÉS Kovács-Megyesi-Váncsa-triója stílust, iskolát teremtett. Hogyan találtak egymásra?

Én ugye 1976-ban érkeztem a laphoz, Guszti tán 1984-ben jelentkezett egészen döbbenetes hatású riportokkal, és pár évvel később ő terelte hozzánk Zolit, akivel korábban is kollégák voltak.

Barátok lettek így hárman?

Nagyon közel álltunk egymáshoz, ők ketten Guszti haláláig sülve-főve együtt voltak, én amolyan kültagként csatlakoztam.

A publicisztikák mellett legendás riportok születtek, ezekből állt össze a Megyesi Gusztáv és Kovács Zoltán írásaiból válogató Azok a nyolcvanas évek. Ön miért maradt ki a kötetből?

Mert a riporthoz nincs affinitásom. A riport mozgékonyságot igényel, jövés-menés, sok emberrel találkozni, beszélgetni, én ehhez képest kőoroszlán vagyok, ülök egy helyben, nem keresek kapcsolatot, csak nézek magam elé.

Mekkora hatása volt, s ma mekkora hatása van az ÉS-nek?

A hetvenes-nyolcvanas években, akinek bármi problémája volt a rendszerrel, olvasta az ÉS-t, akár publikált is benne, az úgynevezett népi értelmiség éppúgy, mint az úgynevezett urbánus értelmiség. Az úgynevezett rendszerváltás után a népi oldal levált rólunk, szerzőink és olvasóink hatvan százaléka maradt meg. De ez is továbbforgácsolódott, hiszen a kilencvenes évek elején sorra alakuló, eleinte ígéretesnek mutatkozó lapok sokakat magukhoz szippantottak.

Mai bázisunk a liberális értelmiségből áll, mely közel sincs annyira kihalóban, mint némelyek gondolják, tudniillik bármilyen világban élünk, vannak, akik nyitottak a világra, s igyekeznek megőrizni a józan eszüket.

Stabil olvasottságunk alappillére a jelenlegi hatalom, pusztán azzal, hogy olyan, amilyen: témát szolgáltat, valamint igényt, hogy a róla szóló beszámolókat keressék az emberek. Ott van például a migránsozás, ami arról szól, hogy Orbán megragadott egy létező jelenséget, s utána azt a leggyalázatosabb módon állította a gátlástalan néphülyítés szolgálatába. De semmi sem tart örökké, elkövetkezik az a pillanat, amikor ezt az eszközt a használói ejteni fogják. Elfárad a dolog, s találnak helyette jobbat, aktuálisabbat, praktikusabbat.

A néphülyítés fontos oka, hogy utálják egymást a népiek és az urbánusok utódai, a mai politikai versenytársak, s így a háborújukban bármely eszközt megengedhetőnek tartanak. Ön érti, 1990 után miért esett egymásnak ez a két brigád?

Végtelenül abszurd. Nem eltemetett, hanem szőnyeg alá söpört ellentétek kerültek elő, de elég vastag szőnyeg kellett hozzá, hiszen a hetvenes, nyolcvanas évek folyamán még egy asztalnál üldögéltek a Hungáriában meg a Nemzeti éttermében olyanok, akik a kilencvenes években már egymás köszönését sem fogadták.

A konfliktuscsírák korábban is léteztek. Hogy Aczélt idézzem: „Csurka, maga mindig jobbra rúg be, rúgjon egyszer már be balra is.” Persze a fröccsös antiszemitizmustól pár év alatt a kacagányokon át eljutni a nagygyűlések nyílt zsidózásáig, hatalmas ugrás.

Nem olyan hatalmas. Csurka jó példa, ő a hetvenes évektől zsidózott, csakhogy akkoriban ennek nem volt jelentősége, tényleg mindenki elintézte azzal, hogy a Pista részegen hülyeségeket beszél. Ám a rendszerváltást követően bármi, amit a leittasodott íróegyed hangoztatott, komorabban, vészjóslóbban hangzott, hiszen felvetődött a politikai cselekvés lehetősége is. S nemcsak Csurka miatt, aki maga is parlamenti képviselő lett előbb az MDF, majd a MIÉP színeiben, hanem számos hasonló gondolkodású társa okán. És mire felnéztünk, mély emberi kapcsolatok szakadtak meg, szétdarabolódott az irodalom, publikációs fórumok rúgattak szét, és így tovább.

A rendszerváltás után ön az ÉS-en kívül még két sajtótermékben mutatta meg magát: a Hócipőben és a Heti Hetesben.

A Hócipőbe azért írok, mert kedvelem a Teddyt. A tévé pedig csak úgy jött 1999-ben, el sem akartam vállalni, hiszen mi a francot keresnék én egy show-műsorban?! Törzstagnak hívtak, mondtam, semmiképpen, jó, akkor legalább visszatérő vendégnek, mondtam, talán, aztán gondolkodtam, visszautasítottam. Amikor kitűzték a nulladik adás felvételének időpontját, hívott a gyártásvezető, hogy jönni kéne, csodálkoztam, hogy „ééén? hát én nem megyek!”. Erre mondott egy számot, így aztán mégis elmentem.

Hatjegyű volt az a szám?

Frászkarikát!

Hanem?

Öt.

Hanyassal kezdődött?

Nyolcassal. Nyolcvanezer, na. Azért gázsinak nem volt rossz, pláne abban az időben.

Élvezte a műsort?

Ellenkezőleg, elég hosszú időn keresztül rendkívül kényelmetlenül éreztem magam.

Miért?

Nem éreztem jónak a produktumot, benne magamat pláne nem. Bizonyos szövegek miatt kifejezetten röstelltem magam.

A saját dumákért vagy a többiek szövegeiért?

Néha a sajátomért is.

Úgy ítéltem meg, nem elég frappáns, nem elég lényegre törő, nem elég humoros, vagyis szar.

Sokat pironkodtam. De pár év alatt beleszoktam, beletörődtem, mi több, megszerettem. Pech, hogy ez akkor jött el, amikor a nézők szép lassan kezdtek tőlünk elpártolni. Értsd: a műsor hanyatlása az én felívelésemmel egybeesett.

Mitől hanyatlott a műsor?

Attól, hogy minden hanyatlik. Egy tévéműsor pár évet bír ki, s lehet bármilyen kiváló, mérséklődik iránta az érdeklődés. A Heti Hetes eredetije hat évet élt meg Németországban, a miénk tizennyolc évig húzta, ami komoly teljesítmény.

Egy magafajta kőoroszlán hogyan viselte, hogy egyszeriben lépten-nyomon megállítják az utcán?

Meglepően jól.

Gyakran lekomcsizták?

Megmagyarázhatatlanul kevesen, tán egyszer vagy kétszer mindösszesen. A többi kedves barátkozás.

Ön nem beszólogatott, poénkodott a műsorban, mint mondjuk Bajor Imre, hanem minipublicisztikákat adott elő, olyan precíz szövegeket, mintha előre megírta volna őket.

Mindig átgondoltam, mit akarok mondani. És amikor a beszélgetés olyan helyzetbe jutott, hogy azt éreztem, na, ideje rendet vágni az aljnövényzetben, akkor előadtam a badarságaimat.

  Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Lényegében sztendapolt.

Nevezhetjük annak is.

Ma miért nem lép föl Litkai Gergely dumaszínházában?

Nem kerestek, de ha keresnének is, nem vállalnám.

Mint a Heti Hetest?

Ezt tényleg nem.

A színpad nem nekem való, nem működnék. Nem érzem magam rögtönző típusnak.

Másfelől, s ez lehet, furcsán hangzik, a legkevésbé sem vagyok kommunikatív személyiség. Székely nagyapámra ütöttem, és a székely csak akkor beszél, amikor nagyon muszáj neki.

A Heti Hetesben muszáj volt?

Ha pont azért fizetnek, hogy beszéljek, az nem normális beszédaktus, hanem munka, s a munkát az ember elvégzi. De társaságban, magánéletben abszolút szófukar, háttérbe húzódó vagyok.

A fővárosból is háttérbe húzódott, pár hónapja feleségestül vidéken lakik.

Ötven évig éltem a fővárosban, előbb Budán, aztán a nyolcadik, majd a hetedik kerületben. Odaköltözésünkkor csendes, békés környék volt, majdhogynem vidékies, aztán odaért a bulinegyed a maga érdekes vonzataival. Idén februárban egész pontosan a mi bérházunkból lépett ki az a két bedrogozott pofa, aki szarrá verte a Vittula nevű vendéglátóipari egység előtt szórakozó közönséget. El kellett jönni. Rengeteget keresgéltünk, mire megtaláltuk a mostani házunkat, nyugalom, kert, hatalmas garázs.

Nem is autózik.

Nekünk a garázs nem autónak kell, hanem a könyvtárunknak.

Az utóbbi két évtizedben is hónapokra eltűnt Budapestről.

Portugáliába. Húsz éve egyszer csak úgy éreztük a feleségemmel, hogy el kell menjünk Madeirára. És elmentünk Madeirára. És beleszerettünk Madeirába.

Semmi előzmény?

Annyi csak, hogy egy évvel korábban megállapítottuk, hogy mindketten vágyunk Portugáliába, és hát sort kéne keríteni az útra, de elébb tanuljunk meg portugálul. És akkor tizenkét hónapon át nyelvtanfolyamra jártunk, majd repülőgépre ültünk, s irány Madeira. És aztán minden évben mentünk.

Hasznát vették a portugál nyelvtudásnak?

Az első napon igen. Csakhogy bárkit szólítottunk meg portugálul, angolul válaszolt. Akkor meg minek erőlködjön az ember? Jómagam teljesen leszoktam erről, a feleségem viszont mindmáig szívesen karattyol a helyiek nyelvén. Végül Abufeirában vertünk gyökeret, volt, hogy három hónapot töltöttünk kint egyhuzamban. Tagok vagyunk egy timeshare hálózatban, így kedvező áron jutunk jó minőségű apartmanhoz. Amikor ott teleltünk, az idehaza megspórolt rezsiköltség javarészt fedezte a portugáliai lakhatást. Sajnos az utóbbi időben jelentősen emelkedett az árszínvonal, ráadásul a költözés felemésztette a tartalékunkat, így most egy darabig nem utazunk Portugáliába.

Meddig lesz jó Portugáliában, meg úgy általában Nyugaton?

Miért kérdi?

Jó pár éve azt nyilatkozta, hogy „a nyugati kultúra felbomlott, alakulóban van valami más, amiről nem tudni, micsoda”. Ma már többet sejt?

Áh. Egyetlen dologban vagyok biztos: ami lesz, az mindentől különböző lesz, amit csak elképzelni tudunk. Annyira végtelenül soktényezős folyamattal állunk szemben, hogy jóslásokba bocsátkozni értelmetlen, sőt, nevetséges, ezért ezt a feladatot hagyjuk is a politikusokra.

https://24.hu/belfold/2019/06/25/vancsa-istvan-interju/

Váncsa István

Váncsa István újságíró. Írásaira jellemző a fanyar humor, az ironikus, egyéni stílus. Általában az egyszerű emberhez, vagy annak nevében szól. Nem ismeretlen témák számára a buddhizmus, az okkult és az igazi tudományok, az informatika és a konyhaművészet. Wikipédia

Váncsa István

Házi feladat

Sajnálom, ez tiszta hülyeség (Sorry, this is a complete nonsense), írja Orbán abban a levélben, amelyben az Európai Néppárt által felállított vizsgálóbizottság kérdéseire válaszol. A bizottság, amely a sajtóban három bölcsek néven vált ismertté, a Fidesztől, illetve annak vezetőjétől egy tizenhárom plusz egy pontos tesztlap kitöltését várta. A dolgozat elkészült, a neten teljes egészében föllelhető.

Nem érdektelen olvasmány.

A konkrét kérdés, amelyre ez a frappáns válasz született, az a bizonyos plusz egy pont, amely valójában nem is kérdés, hanem megállapítás. „Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a [magyarországi] párt- és állami épületekről az európai jelképek szembeszökő módon hiányoznak, ez pedig arra utal, hogy a Fidesz, ellentétben az EPP más tagpártjaival, nem vallja magát európainak. Viszont az Európai Néppárt alapja éppen az európaiság.” Erre írja a magyarok vezetője, hogy tiszta hülyeség, és valószínű, hogy szerinte ez a válasz egzakt és tárgyszerű. Ezt abból gondoljuk, hogy egy ponttal följebb, tehát a 13. kérdésre adott válaszában arra buzdítja a három bölcseket, hogy „az értelmes párbeszéd megkönnyítése érdekében ne használjanak olyan homályos és meghatározatlan fogalmakat, mint »az értékek szelleme« vagy »átfogó kontextus« azokban az esetekben, amikor objektív, jogi érveik nincsenek.”

folytatás: https://www.es.hu/cikk/2019-06-21/vancsa-istvan/hazi-feladat.html

Habár nincs receháj - Váncsa István: Lakoma. A görög, török, ciprusi, libanoni, marokkói, tunéziai és máltai konyhák legfinomabb ételeiből

A mediterrán térség keleti és déli részében járunk tehát, ami ebben a rettenetes, taknyos őszi időben már önmagában is kellemes élmény, jobbkor nem is érkezhetett volna a kötet. Idillinek persze túlzás volna nevezni a környezetet, hacsak nem a címlapkép teraszáról bámuljuk a békés messzeséget. Alapvetően kopár a táj, az évezredek során erősen meggyérült növényzet világosan utal az egymást váltó, házat, harci és teherszállító kocsit, hajót építő, kemencében és faparázs fölött egyre kifinomultabb fogásokat előállító civilizációk folyamatos jelenlétére. A szikkadt növényzetet, amelybe fűszernövények is bőven keverednek, birkák legelik. A kék elképesztő árnyalatait produkáló Földközi-tenger és melléktengerei pedig a halat, rákot, egyebeket kínálják, bennük a mindenféle szennyeződés hatására szaporodó higannyal, egyebekkel, már amenynyiben nem eleve mesterséges körülmények között nevelkedett a kényeztetésünkre mandulamártással, citrommal, olívaolajban, datolyával vagy szőlőlevélben, vörös- vagy fehérborban elkészített kopoltyús avagy páncélos jószág.

A mediterrán térség keleti és déli részében járunk tehát, ami ebben a rettenetes, taknyos őszi időben már önmagában is kellemes élmény, jobbkor nem is érkezhetett volna a kötet. Idillinek persze túlzás volna nevezni a környezetet, hacsak nem a címlapkép teraszáról bámuljuk a békés messzeséget. Alapvetően kopár a táj, az évezredek során erősen meggyérült növényzet világosan utal az egymást váltó, házat, harci és teherszállító kocsit, hajót építő, kemencében és faparázs fölött egyre kifinomultabb fogásokat előállító civilizációk folyamatos jelenlétére. A szikkadt növényzetet, amelybe fűszernövények is bőven keverednek, birkák legelik. A kék elképesztő árnyalatait produkáló Földközi-tenger és melléktengerei pedig a halat, rákot, egyebeket kínálják, bennük a mindenféle szennyeződés hatására szaporodó higannyal, egyebekkel, már amenynyiben nem eleve mesterséges körülmények között nevelkedett a kényeztetésünkre mandulamártással, citrommal, olívaolajban, datolyával vagy szőlőlevélben, vörös- vagy fehérborban elkészített kopoltyús avagy páncélos jószág.

Miközben könnyed tisztelettel beszél a szerző a sumer és akkád ősgasztronómusokról, akik már évezredekkel ezelőtt tésztaburokba helyeztek mindenféle sütni való húsdarabokat - amely eljárást szégyenletes tudatlanságunkban eddig inkább a francia konyha/konyhák találmányának hittük -, belátja, és beláttatja velünk, hogy az ősi szokások merev követése olykor irreális anyagi terheket róna ránk. Itt van például az argánolaj, amit cseppenként és aranyárban kínálnak az egészségvédő honlapok. Marokkóban termesztik, és mielőtt az olajos magvak eljutnak a préselésig, megjárják a kecskék emésztőrendszerét is, viszont ami ezután keletkezik, az valami mennyei elixír, ami helyett mi megelégszünk az olívaolajjal. Váncsa túlzott őszinteségében beismeri, hogy miközben ennek különféle fajtái között próbál válogatni (a legtöbbjük galád átverés), titokban a libazsírra gondol vágyakozva. Mindhiába, mert lám, a receptek között libaétel nem szerepel, miközben a kacsákra, galambokra, szalonkákra és persze a tyúkfélékre borzalmas vég leselkedik az oldalakon.

Aztán itt van a sertés hashártyája, szép nevén a sertésháló, közönségesen receháj, ami valószínűleg nem ugyanaz, mint a cseplesz, bár e tárgyú kutatásaimnak még nem értem a végére. Szóval sertésháló az mindig kell, mert ha nincs, mibe bugyolálnánk bele mindenféle apróra vágott, fűszerezett húsokat - ez az eljárás nyilván a térség nem muszlim lakóinál honos. Csak az a baj - ismeri be a szerző egy korábbi, sertésháló tárgyú írásában -, hogy a vágyott ízfokozó csomagolóanyagot kizárólag közeli hentes rokonunktól szerezhetjük be, mert nagy a disznó, de kicsi a receháj.

A szakácskönyv - a néhány oldalas, hol személyesebb, hol ismeretterjesztő betoldások között több mint hatszáz recept tölti meg az oldalakat, miközben örvendetesen hiányoznak a nagy tömegű és alakú, az amatőr szakács számára végtelenül frusztráló ételfotók - ügyesen egyensúlyoz az epikureus élvezethabzsolás és a gyakorlatias gasztropedagógia szélső pontjai között. Nem kedvetleníti el az olvasót sznobériába hajló perfekcionizmussal, a hagyományos mód- és fűszerek rigorózus megkövetelésével, mert gyakran még a receptek egy-egy megjegyzésében is ott van az irónia, a görcstelen derű. Legfeljebb akkor szalad el vele a ló, amikor a különféle alapanyagokat nevezi meg számtalan nyelven és dialektusban - bár még ennek is van értelme, hiszen hiába látjuk egy görög (stb.) halpiacon a neveket, ha fogalmunk sincs róla, hogy mit tud az állat, mire való.

Vince Kiadó, 2010, 519 oldal, 3995 Ft

https://magyarnarancs.hu/konyv/habar_nincs_recehaj_-_vancsa_istvan_lakoma_a_gorog_torok_ciprusi_libanoni_marokkoi_tuneziai_es_maltai_konyhak_legfinomabb_eteleibol-75045