Nincs olyan, hogy jó búcsú. Csak búcsú van. Fájdalom és remény. Az elengedésnek nem az a lényege, hogy még utoljára átadjunk valamit, hanem az, hogy megőrizzünk valamit az eljövendő időkre.
Az igazság nem mindenkinek jelenti ugyanazt. Általában a többség akarata szerinti igazság szokott dominálni. A jog a jó és a méltányos közötti művészet.
Az ember furcsa lény. Hogy ki milyen értékrendet képvisel, hogyan él, abban szerepe van a gyarlóságának, a műveltségének, meghatározó lehet a környezete, a tapasztalás, a minta. Ezek mind befolyásolják azt, milyen értékrendet képvisel. Továbbá hat a társadalom is, hiszen nem mindegy, ott mi az érték, és mi nem.
Indulni kell, megint, és az álom búcsút int,
De őrizd tovább a csodát egy életen át.
Indulni kell, megint, újra menetrend szerint,
Még egy forint a világ, nem lóghat a láb.
Az egész élet egy kötéltánc. Mert mindenki zsonglőrködik.
Csupa nyavalygás. Miféle búcsú az ilyen? Búcsúzni vidáman kell.
Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, nehezebb feladnia. Azok, akik későn találkoznak ezzel a szörnnyel, ördögi választás előtt állnak. Mondjanak búcsút az ismert világnak, és vitorlázzanak ki az ismeretlen óceánra úgy, hogy abban sem lehetnek biztosak, látnak-e még szárazföldet valaha? Adják fel a mindennapi élet apró örömeit, melyek elviselhetővé tették addig az életet, söpörjék félre a régi barátok, sőt netán még egy szerető érzéseit is? Röviden, viselkedjenek úgy, mintha húsz évvel fiatalabbak volnának, és ott állnának a Kánaán kapujában?
Általában nem teszik.
Úgy képzelem, hogy a Múlt kezében van egy varázsecset, amivel életed minden szépségét feketére festi. Minden szerelmet keserűséggé, minden boldogságot csalódássá, minden sikert kudarccá változtat. Azt hazudja, hogy akkor könnyebb lesz a búcsú attól, ami elmúlt, végül talán még az élettől is... Ne herdáld el önkíméletből, gyávaságból sorsod ajándékait!
Annyira élesben megy minden, mintha egy utolsó roham lenne, most még gyorsan, gyorsan, teljes gőzzel égetve az üzemanyagot, éljünk és élvezzük, hogy élünk, mert ez már a búcsú. Ami rendben is van, nehogy már ne vegyünk tudomást arról, hogy egyszer vége lesz, és ezúttal nem a szerelemről beszélek, hanem az életről.
Az igazság az, hogy minden egyes kapcsolat, bármilyen mesésnek tetsszen is, egy kompromisszum. Amikor elkötelezzük magunkat, akkor búcsút mondunk annak az álomképnek, amelyet a Szőke Herceg szállítana le, mikor végre feltűnne a színen, és egy csókkal felébresztene minket mély álmunkból.
Az emberek nem távoznak örökre. A viszontlátás reményében járják útjukat. De ez a búcsú csupán átmeneti.
Búcsút mondtál
de nem hagytál többé egyedül lennem
álmomban sem s az ébrenlét óráiban sem.
A befejezés lett a kezdet.
Ruhám zsákban. Fölösleges
Majd hálás lesz a Vöröskereszt
A hegytetőről búcsút intek
Penészszagod most is itt leng
Mért hívlak, ha semmi válasz,
hangom kiknek énekel
"A hívott számon... " és a többi.
Csak egy nyamvadt gép felel.
Az élet megy tovább, csak annak nem, akinek búcsút intettünk. Az emberek jönnek és mennek, és mindannyian tudjuk jól, hogy ez így megy, mégis annyira kétségbeesünk, amikor megtörténik. (...) Az életben az egyetlen bizonyosság a halál. Ez az egy biztos; az életnek ez az egy feltétele az, amivel kapcsolatban nem tévedhetünk; mégis, gyakran összetörünk tőle.
A virágnak két kedvese van: a levegő meg a fény, de a fény az igazi kedves. Afelé fordul, tárulkozik, s ha a fény búcsút vesz tőle, becsukódik, és elszunnyad a levegő ölelésében.
Nézd, egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának? A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra.
A währingi temetőben húszezredmagammal búcsút vettem attól az embertől, aki megtanított különbséget tenni fontos és jelentéktelen dolgok között. Nagy tudomány, alig ismerek embert, aki idejében felismerte volna. A legtöbben csak a halálos ágyukon döbbennek rá, mit kellett volna komolyan venni, s mily kár volt időt, egészséget, lelket pusztítani kicsinyes, mulandó értelmetlenségek miatt.
Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így volt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka.
Pajtásaim! értetek a bú;
Elhagyni, fiúk, titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít el,
Ez ver kebelembe sebet...
De nem! mi vigadtunk minden időben,
Igy hát szomorú a búcsu se légyen.
