Esti Kornél életei(retró)
A piskóta-élet
Esti Kornél elhatározta, hogy átírja magát. Átírom magam. S noha konkrét szövegekre gondolt csupán, a füle, mert úgynevezett mindenhalló füle volt, hallotta az átvitt értelmet is, így eszébe jutott az a fiatalkori, romantikus elképzelése, amelyet ugyan az élete nem cáfolt meg, de amelynek emlegetésétől – megítélésem szerint helyesen – lassacskán eltekintett, hogy tudniillik ő azonos volna az általa írtakkal, és ha így, akkor egy efféle átírás igazán nem volna gyerekjáték. Vagy inkább piskóta. Hogy nem piskóta. Mikor óvatosan rápillantott a szövegekre, azok semmit nem idéztek föl a számára. De hát miért is kéne? Az írás nem emlékeztetés a világra, hanem maga a világ. Szerintem már ezt se kéne forcérozni.
A baronesz szakácsnői minőségében – olyan farizma van, mint a futballistáknak – egy mosolygós kedd reggelen egyszercsak rábukott a Wellington-bélszínre, mint gyöngytyúk a meleg takonyra. Ezen tűnődött aztán Esti a maradék életében, hogy most akkor a Wellington vagy a takony, mi az ő élete, végül is, tulajdonképpen, a hét- meg a nyolcszázát.
A kávéfőzőnő-élet
Ifjúságunkról beszélgettünk. Esti Kornél így szólt: Akkoriban sokat ittam. Nem nevezném vedelésnek, mert már az első korty sok volt. Akkor meg már mire erőlködni. Sötét haja volt, nyers, szabályos arcán gyermekkori bárányhimlő nyomai látszottak; a szeme szelíd volt, nagy, barna, az alakja feszes. Magasszárú kék vászoncipőben dolgozott. Sokat várt ott rá a pultra támaszkodva egy vállas, egybefaragott arcú, göndörszőke hajú férfi. Még a bádogszerű zöld műbőrkabáton át is sejteni lehetett ruganyos, nem mindennapi erejű testalkatát. Állandóan sötét szemüveget viselt; volt a mozgásában valami gyámoltalanság, s mindig csöndes volt, szerény és udvarias. Órákat töltött el a pult fölé hajolva, néha átsétált a pénztárhoz, egy csomag cigarettát vásárolt az ott ülő nénitől, visszament a kávégép mellé, váltottak egypár szót; de többnyire csak nézett, nézte a nőt, úgy várta be, amíg végez, hogy azután egymásba karolva menjenek el.Én őt is néztem, a nőt is néztem, úgy vártam be – nem vártam semmit, csak hogy múljék az idő. Múlt is. Amikor letartóztattak, és megláttam, rögtön tudtam, hogy ő a verőember. De nem ő volt. Nem ő volt a verőember, ő csak oda-odaütött. Odasózott. Nem vette le ott se a szemüvegét, csöndes volt, szerény és udvarias, volt a mozgásában valami gyámoltalanság. Akkor ott nem múlt az idő, de azután újra múlni kezdett. Manapság már nincsenek ilyen letartóztatások. És ilyen kávéfőzőnők se. Nem iszom, pedig jó lenne. Nem iszom, pedig kéne. Nem iszom, hiba. De ha innék, az se tenne semmit jóvá. Ez a semmi az életem.
Az egymásba karolva-élet
Esti Kornél késő este becsönget hozzám. Sápadt, ideges. Leül íróasztalomra. Ezt mondja: A fiamnak sötét haja volt, nyers, szabályos arcán gyermekkori bárányhimlő nyomai látszottak; a szeme szelíd volt, nagy, barna, az alakja feszes. Magasszárú kék vászoncipőben dolgozott. Sokat vártam ott rá a pultra támaszkodva. Vállas, egybefaragott arcú, göndörszőke hajú férfi, akinek még a bádogszerű zöld műbőrkabátján át is sejteni lehetett ruganyos, nem mindennapi erejű testalkatát – kérésre vagy fenyegetésre így jellemezném magamat. Állandóan sötét szemüveget viseltem; van a mozgásomban valami gyámoltalanság, mindig csöndes vagyok, ami szerény-ségnek és udvariasságnak látszik. Órákat töltöttem el a pult fölé hajolva, néha átsétáltam a pénztárhoz, egy cso-mag cigarettát vásároltam az ott ülő nénitől, visszamentem a kávégép mellé, váltottunk egypár szót; de többnyire csak néztem, néztem a fiam, úgy vártam be, amíg végez, hogy azután egymásba karolva menjünk el. Azt hittem, minden rendben van. Ez a minden az életem.
A szerencsétlen-élet
Esti Kornéllal múltkor arról beszélgettünk, hogy mi volt a legszomorúbb, amit életünk során láttunk. Nem nézett rám, úgy mesélte: Egy ízben, amikor a fiam a fölső soron dolgozott, fokossal majdnem a kezemre csúsztatott egy rönköt, és én odakiabáltam neki, hogy mit csinálsz, te szerencsétlen. A szerencsétlent ő úgy értelmezte, hogy nyomorék. A továbbiakban e szerint is élt, míg véget nem vetett mérhetetlen szenvedéseinek. Sajnálom, de akkor még nem ismertem az embereknek azt a tulajdonságát, hogy szeretnek mindent a saját nyelvükre lefordí-tani. Ez a még lett az életem.
A dolgok rendje-élet
Esti: Ittam kicsit, tényleg keveset, lengyel vodka, de korán, még mielőtt a kakas megszólalt volna, mert a szomszédban van egy kakas. Villamossal jöttem be a városba. Szürkült már, ez volt az a pillanat, amikor a tárgyak szinte elvesznek a világosság és a sötétség között. Az ajtóban álltam, és néztem kifelé. Mögöttem, a félig üres, kivilágított kocsiban valaki bádoghangon mesélt valakinek. Kint egy kertmozi nagy táblája az utolsó előadásokat hirdette a park sarkán; lehullott falevelek feküdtek a járda földcsíkján, és ez az elfutó rozsdabarna, a fatörzsek szürkéje meg a föld feketéje mintha ugyanazt a képet adta volna később, más-más kivágásban. Tiszta kép volt, tiszta gondolatokat keltő. A fiamra gondoltam, a sikereire, a kudarcaira, az életére és a halálára, és arra, hogy ez a nyár elmúlt, nem lesz többször, de hát ez a dolgok rendje. Ez a rend az életem.
Nyár-élet
Reggel lett időközben, folytatta Esti. Éppen annyi voltam akkor, mint most a fiam. Illetve nem most, hanem kicsivel előbb. A gazos udvarból, a disznóól mellől, kékruhás, lenszőke kislány bámult kifelé; aztán hívták a ház mögül, és beszaladt. Egy negyedóra múlva megjött a vonatom. Egyedül voltam egy sárga fapados kocsiban. Né-hány perc, és Tállyánál lassított a szerelvény. Kinéztem. Engem nem lehetett látni. Viki a rokonokkal két kocsival előrébb várakozott. Amikorra a két néptelen vagonon át előreértem, ő már, a karcsú, drága alakjával, a világosra fakult vászonruhájában, szőkén, mint a nyár, az ablaknál állt a folyosón, és kihajolt. Újra elindult a vonat. Elölről jött a kalauz – vékony, derűs fiatalember a fekete egyenruhában –, és a jegyet kérte.Aztán volt egy pillanat: a kalauz elmenőben megállt, visszanézett: ez a kocsi párnás volt. A nyitott fülke-ajtónak dőltem, a tarkómon éreztem a kalauz tekintetét, s tudatom hátulsó rétegeiben erőtlen figyelmeztetés figyelmeztetett: talán nem is szabad ide átjönnöm. De az egészre nem tudtam figyelni, a lányt néztem a barna csíkos, kopott bársonyülés keretében, egy szó nélkül. Viki nem tudta még, hogy ott vagyok. Ha a fiam lett volna a helyemben, még mindig élne. De akkor meg lett volna neki az a problémája az anyjával, mint a bűnös-bűntelen Oidiposznak. Hol apa vagyok, hol fiú, nem gondoltam volna, hogy ez lesz az életem.
Csinos félvér-élet
Esti egy nyár végén Olaszországból jött haza, fejében kilométerek zengő dallamával, szívében napfényes piacok, lármás utcagyerekek, Tizianók emlékével. Mesélt: Félórája repültünk talán. A gép elérte a hétezer méteres repülési magasságát, s a csinos félvér légikisasszony bemutatót tartott az ülések hátában megtalálható sárga mentőmellény felöltéséből. Sokáig küszködött vele, nem akart rámenni a telt felsőtestére. A mikrofon erősen recsegett, így a kísérőszövegből csak az elejét lehetett érteni, mely szerint nemzetközi légügyi egyezmény írja elő minden járatnak a tenger feletti útvonalat, hogy lezuhanás esetén... Puhára essünk, egészítettem ki magamban. A bonyolult szíjazatú mentőmellényt a jelek szerint esés közben kellett felölteni, majd felfújni, miközben az ember fegyelmezetten kúszik a gép ajtaja felé. Hogy hogyan, azt nem értettük, de amúgy sem tudta senki, vajon az előtte lévő mentőmellény illeti-e meg, vagy az, amelyik a saját ülése hátában van. Megnéztem az előttem ülő nagy tömegű, barna dél-amerikait, s úgy határoztam, hogy nem fogok összekapni vele azon a mellényen, vigye.Ekkor, félórai repülés után – a tenger fölött jártunk, az előírásnak megfelelően –, meglazult a szárnyon egy lemez, s nemsokára már nagyokat csattogva verdesett. Egy úr figyelmeztette a légikisasszonyt, ám az megnyugtatóan közölte, hogy minden a legnagyobb rendben van. Keble föl-le járt, mint a kovácsfújtató. Ezt nevezi ő rendbennek? És valóban, levált a lemez, lehullott. Kiderült, hogy mégis mindent megértettünk a mentőmellényt illetően. Mellettünk egy férfi imádkozni kezdett, izzadt és imádkozott. Ültem a fiam mellett. Upgradeoltam magam mellé. Akarsz nekem valamit mondani, ezt nem akartam neki mondani. Mire gondolsz, kérdeztem végül is tőle, mintha egy szerelmespár volnánk. Válaszolt, de semmi olyat, amely följegyzésre méltó volna. Ek-kor fordult szabadesésbe a repülés. Szabadesünk, szólt a fiam. A szomszéd férfi már csak zokogott. Örökélet, mondtam én magam elé. Őrizzék meg nyugalmukat, mondta a csinos félvér. Végig azt őriztük, ketten, egyedül, a végsőnek nevezett utolsó pillanatig. Volt-nincs az a csók, ez az élet. Bocs, vigyorgott jó szokása szerint Esti, még a végén azt is meg kellene tudnod, mi az élet. Ne haragudj, többet ez nem fog előfordulni...
A sírásó avagy ősz-élet
Nem akart velem beszélni a fiam. Szívesen vagyok veled, öreg, szívesen vacsorázom veled, föltéve, hogy te állod a cechet, de ezt csak tréfából említem, mert mindig te állod a cechet, szereted állni a cechet, anélkül, hogy evvel megúszni akarnál valamit, tudod, hogy a cechállással nem lehet megúszni semmit, bár attól tartok, erre nem magadtól, hanem az olvasmányaidból jöttél rá, meg népszerű filmekből, gazdag, figyelmetlen szülők versus magányos, érzékeny ifjú, és mindenki jót akar, de mégis tragédiába torkollnak a dolgok, pontosabban az események, a cechet pedig leffegteti a keserű tengerparti szél, miközben a címlista könnyeket csal a szemünkbe, de nem szívesen beszélgetek veled, mert nem tudsz ellenállni annak a magasztos kísértésnek, hogy egyszer csak ne akarnád a javamra fordítani a beszélgetést, a beszélgetés menetét, így aztán ha beszélgetünk, én csak erre a pillanatra várok, másra nem is figyelek, csak hogy mikor, mikor térsz rá, mikor fogod fordítani ezt a menetet, mikor jön a javam. Szegény öreg, nem tehetsz róla, apa vagy.Nem beszélgettünk, de rendszeresen írt maileket, többnyire Internet-helyeket küldött, rövid, szellemes kommentárokkal. Nagy boldogságot okozott mindig. Tilos volt válaszolnom, de ez nem fájt, elfogadtam mint játékszabályt. A játékszabály olyan, mint a természeti törvény, ostobaság felhánytorgatni, hogy mért esik le a fel-feldobott kő. Az utolsó előtti mail-je hosszan azt taglalta, hogy vajon miképp volna elérhető, hogy a természetes számok sorrendjében a kettő után a négy következzék, ez most a legnagyobb problémája. Igyekszik utánanézni a szakirodalomban, bár meglehet, inkább a fizika felől kéne közelítenie és nem a matematika felől, minthogy, most nekem leegyszerűsíti a problémát, minthogy nem minden kettő után kéne négynek következnie, neki elegendő lenne, ha a második emelet után jönne a negyedik emelet. Talán ha a másodikon kimászna az ablakon, és pókember módjára fölmászna a külső falon, és úgy be a negyedikre, szóval lehet, hogy ez volna a megoldás.Még most is úgy kezd dobogni a szívem ezekre a mondatokra, mintha szerelmes volnék, vagy egy popkon-certen túl közel állnék az erősítőkhöz.A legutolsó mail így szólt: A harmadikon lakik egy színész, ő a Hamletben a sírásó.
Tavasz-élet
Az asszony arcán van egy apró, fekete szemölcs, arcbőrét világos, túl erős pihék lepik el, a hangja rekedt, érdekes (vagy érdes?), szokatlan, a haja sötétes, nem mondaná róla, hogy barna, nem mondaná róla, hogy vörös. Vártam magát, mondja. Leülök. A szomszédos asztalnál nő és férfi ül, a férfi a fiam, a nő malomkőnyi kalapban van, és hosszú szalmaszálon citromszörpöt szívogat. Én tudom, ki ez a nő, ismerem a fehérmájú ordast, nevet az asszony, tudok 15 éves kora óta minden palijáról és minden ábéjáról, ő is tud az enyémekről. Lefektette az öcsémet; az a fő élvezete, megfigyelni, hogyan gabalyodnak bele a fölgerjedt palik a jéger alsógatyájukba.A fiamék hevesen beszélgetnek, hallgatózz, mondom az asszonynak, előrébb hajolok, hogy jobban halljak, az asszony félreérti, bizalmasan nevetgélve mondja, állati dolgokat találnak ki a spinék, kerek luk van a melltartójukon elöl, ott húzzák ki a gombot, hogy úgy látsszon, mintha nem volna rajtuk semmi a pulcsi alatt. Fúj. Ha nekem lógni fog a mellem, fölveszek egy rendes melltartót, és kész, hangosan beszél, néhányan odafordulnak. A fiam mintha azt mondaná, akkor is tudjuk, ha törvénybe iktatták az ellenkezőjét. Mit mond?, kérdem suttogva az asszonytól. Hogy akkor is törvénybe iktatják, ha tudtuk az ellenkezőjét. Nem fordítva?, kérdem. Hogyhogy fordítva, nem értem.Az asszony arcán nincs festék, a haja kurtára vágva, a nyakát bevonalkázzák a szőke pihék, erősen, az arca éles, hegyes háromszögekből áll össze, keményen húzódnak lefelé a szája körül a vésetek, hirtelen ráhajol a kezemre, csókolja az ujjaim, a kéztőt, a csontokat tapintja ki a nyelvével, az ujjközöket, felolvadás egy tenyérben, menjünk, mondja. Felállunk, a fiam nem ismert föl, nem hullt le szeméről a hályog, ha volt rajta egyáltalán, épp azt mondja a szívószálas nőnek, hogy már nem köti vissza a világ eleven szövetébe.
Tél-élet
A baka keze vöröslik a hidegtől, mi piroslik a síkon, kiáltja. Részeg, mondja a fiam törleszkedve. Az útkereszteződésben lovak trappolnak, a fiam látja, hogy nem rá figyelnek, hogy a kedvébe járjak, azt mondom, de miért vakarjuk a beforrott sebeknek a túrját? Büszke örömmel fedezem fel a homályos csillogást a lovak csatakolt szügyén, a lovak lekanyarodnak a mellékutcába rögtön az eszpresszó mellett. Az eszpresszóval szemben virágot áruló lengyel cigányasszony van, mellékszereplő. Nehéz kivenni a finomságot a hajnalban. A cigányasszony kesztyűjének ujjai le vannak vágva. A fiam közelebb topog, én tudom, ki ez a nő, lengyel, mellékszereplő! Ismerem a fehérmájú ordast. Fogjad be a szád, fordulok a fiam felé, megijed, apám, nem úgy értem én, régi vagyok én, régi, együgyű és alázatos idejű. Visszalépek, érzem a fiam szagát, nesze, fémpénzt rántok ki a zsebemből, a mozgás nagyon rosszulesik, pamutkesztyűm ujjain olajfoltok, tudom, hogy gázolajszagú. A fiam sikítva rámront, mit képzeltek ti, kik vagytok ti, mit képzeltek, ti szarháziak, szamár kurva fia! Rühös, alávaló moslék ember, mi! Ellököm magamtól a fiam, undorító a kabátjának érintése. A virágárus felől feltűnnek a lovasok. A szélben só-hajszerű hurrá!-k foszlányai jutnak el hozzánk. A lovasok harsány üvöltözősekkel zúdulnak át rajtunk, zúgnak át rajtunk, mint a zivatar. Az első lovas a fiam torkába döfi a kardját. A fiam lába megvonaglik, torkából tajtékos, korallszínű patakocska ömlik, szája szétszaggatva, akár a ló ajka. Nem tudom fölemelni a tekintetemet, az asz-falt mintáit nézem, az elhasznált villamosjegyeken cipők cikkcakkos nyomai vannak. Szonetteket akarok írni, mondta bejezésül Esti Kornél, szonetteket. Tizennégy, öregem, tizennégy! Ez a tizennégy volna az életünk?, kérdezte még óvatosan.
Ellenállás-élet
Esti Kornél picit megvonta a vállát, alig, csak mintha Rózsa Sándor a szemöldökét össze
http://www.barkaonline.hu/archivum/barka_201002.pdf
