Devizahiteles tüntetők. Forrás: Nem adom a házamat Facebook-oldal

A devizás győzelem megmutatja, hogy árulta el másfél évtizedig Magyarország a hiteleseket

Az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali határozata fordulópont lehet sok devizahiteles ügyében, és sok mindent megmutat abból, milyen intézményi mulasztások, makacs és téves jogértelmezések vezetettek a devizahitelezés szociális tragédiájához.

A március közepén hozott C-118/17-es döntés alapján semmilyen fogyasztóbarát álarcban hozott magyar törvény, kúriai jogegységi határozat sem vonhatja és vonhatta volna meg az adós azon jogát, hogy a szerződés teljes megsemmisítését, az eredeti állapot helyreállítását kérje a deviza alapú hitelszerződéseknél, ha a megsemmisítés az adós számára kedvezőbb.

S könnyű belátni, hogy a mérgezett kontratusok aláírása előtti pillanat visszaállítása mindig kedvezőbb helyzetet teremt az adós számára, hiszen így a megkapott forintösszeget kamatmentesen, de legalábbis nagyon alacsony kamattal (jegybanki alapkamattal, esetleg forinthitel-kamattal) kell visszafizetnie, az árfolyam-emelkedés figyelembe vétele nélkül.

A C-117/18-as határozat fényében tévedtek tehát a bíróságok, amikor a Kúria Wellmann György kollégiumvezető irányvonalát követő bírái hatására az érintett hitelfelvevőnél „jobban tudták”, hogy mi az adós érdeke, s úgy találták, hogy a szerződés megmentése, részleges érvénytelenségének megállapítása mellett az árfolyamkockázat fenntartása indokolt. De a szociális érzékenységgel nem vádolható jogalkotó is lyukra futott, amikor a devizahiteleket érintő, ún. DH törvényekkel 2014-ben az árfolyamrésből és a tisztességtelen kamatemelésből származó – a kamatos kölcsönök mintegy fél százalékát kitevő – visszatérítéssel üveggyöngyöket dobott az áldozatoknak, majd erre hivatkozással fenntartotta az árfolyamkockázatot. Ezzel közvetett módon – különösen az árfolyamgátas időszak után – végromlásba döntötte devizakárosult polgártársainkat az elviselhetetlen nagyságú törlesztőrészletekkel.

Lehet-e komoly arccal állítani, hogy olyan szerződésekkel, melyek a felvett forintösszeg 3,5-5-szörösének kifizetésére kötelezik az adóst, nincs semmilyen, akár a fentiek szerint feltárttól eltérő jogi probléma? Eddig lehetett…

A határozatnak nagyon fontos eleme az 54. pont, mely az uniós jogot és ítélkezési gyakorlatot betartó tagállamainak (köztük Magyarországnak)  megtiltotta, hogy a hazai jog és bírói iránymutatások diszpozítiv szabályaival pótolja a tisztességtelen szerződéses kikötést, pl. az MNB valuta-középárfolyamával a kiesett tisztességtelen szerződési árfolyamot, kivéve ha ez a pótlás az adós érdekeit szolgálja. Ezen érdekéről azonban az adósnak, nem pedig helyette a bíróságnak vagy az államnak kell döntenie. Így védhetetlen például, hogy olyan esetekben akadályozták meg az eredeti, szerződés előtti állapot helyreállítását a 2014-es törvények (DH2 tv. 37. és 37/A. §-ai), ahol az árfolyamrés tisztességtelensége nem volt vitatott.

A magyar bíróságoknak 2018. március 14-étől a DH2 tv. 37. és 37/A. §-ait nem szabad alkalmazni, mert az Európai Unió Bírósága megtiltotta. A bíráknak az eredeti állapot helyreállítása iránti adósi felperesi érvénytelenség iránti kereseti vagy perújítási (!) kérelmet, adósi alperesi érvénytelenségi kifogást eljárásjogi értelemben be kell fogadnia, azokat érdemben kell vizsgálnia. A bíróságoknak az eredeti állapotot helyre kell állítaniuk, hosszú idejű részletfizetést kell engedélyezniük azoknak az adósoknak, akik a kölcsöntőke forintösszegének egy részével még tartoznak, visszatartó erőt teremtve ezáltal a tisztességtelen szerződéses feltételt alkalmazó bankok számára, akik éppen ezért nem érdemlik meg még a tisztes hasznot sem.

Akkor is így kell tenniük, ha a Kúria 2019. március 18-i sajtóközleménye és az igazságügyi miniszter bagatellizálta a döntést a „jól bevált” elhallgatós, időhúzó, kifárasztó taktika jegyében. Nincsenek illúzióim persze, ahogy arra nézve sem, hogy a 2019. március 26-án megszületett spanyol kezdeményezésű ügy (egyesített C-179/17 és C-70/17), és a friss magyar kezdeményezésű ítélet fenti adósbarát és egyértelmű értelmezését alátámasztó határozat után nyilvános mea culpa következne, s bizonyára Wellmann György lemondására is várhatunk még.

De nem csak hiszem, tudom, hogy a lényegében minden magyarországi banki árfolyamkockázati tájékoztatót tisztességtelenként „kukázó” C-51/17-es határozat  fényében értékelt C-118/17-est, azaz a devizahitelezés Sztálingrádját nem lehet örökké eltagadni, s szégyellni fogja magát minden jogalkotó, jogalkalmazó, bíró, aki akadályozta érvényesülését.

Remélem, hogy a devizahiteles hazugságvár leomlása még időben segít minél több olyan nehéz sorsú honfitársunknak, akinek már ma sem „ád hitelt a fűszeres”, s ráadásul éppen azért nem, mert deviza alapút viszont kapott a banktól.

Rajunk is múlik, hogy mit „érlel a sorsuk”.

A C-118/17-es és egyébként az első tavaly őszi hivatalos reagálásokban még tagadott jelentőségű, ma mégis (zavar az erőben?) kúriai konzultatív testület által vizsgált, az árfolyamkockázati tájékoztatók tisztességtelenségének szempontjait értékelő európai bírósági határozat (C-51/17-es) azonban jóval többet is mutat Magyarországról a torokszorító helyzetben lévő adósok elfogadhatatlan mellőzésénél, a szociális katasztrófánál.

A nem devizahiteles többséget sem csak annyiban sújtja mindez, hogy a szociális válság reparálása adóforintjaikból mennyivel többe kerül majd, mint a probléma legalább jelenbeli, elkésett megoldása, ami devizakárosultak állami kárpótlását, a megnövekedett egészségügyi, lakhatási, s sajnos rendészeti, igazságszolgáltatási kiadásokat illeti: önző módon egyéb minket ért károkon is elmerenghetünk.

Mert milyen ország az, milyen igazságszolgáltatás, ahol a kötelező erejű jogegységi határozatokat egy adott témában meghozó jogegységi tanács bírói tagjait az a bírósági vezető jelöli ki, aki az érintett társadalmi csoport ügyvédeit nem jogászoknak minősítette?

Milyen haza az, melyben a devizahitelt felvett önkormányzatok adóságait átvállalta a Kormány, a tehetősebb devizaadósok tartozása tekintélyes részének elengedésére pedig kötelezte a pénzintézeteket, de a nép egyszerű lányaira  és fiaira más mércét alkalmaz?

Milyen európai uniós tagállam az, ahol bírói bátorság kell a legegyértelműbb fogyasztóvédelmi előírások, jogi következtetések alkalmazására, ha az az adósokat védi, s  a bírósági intraneten elvétve jelenik meg szigorú fogyasztóvédő jogi álláspont? Milyen bírósági szervezet az, ahol egyetlen olyan nyilvános konferenciát, belső szakmai fórumot sem szerveztek, ahol a devizahiteles joggyakorlatot egymástól eltérően megítélő volt kollegáim összemérhették volna érveiket? Ahol egy ítélőtáblai elnök bevallja, hogy nem adóspártiak a DH törvények, majd rádöbbenve, hogy túlzottan őszinte volt, ezen elismerés törlését kéri a sajtó munkatársától?

Beszélhetünk-e ott tisztességes végrehajtási eljárásról, ahol a vállalkozó, nem jogász végzettségű közjegyző elsőfokú bírósági jogkört kap, s ahol – Horváth Rudolfot idézve – igazi hungarikumként, a saját maga által közokiratba foglalt szerződés végrehajtását elrendelő, maga által kiállított közjegyző záradék törlése iránti kérelmet is ő bírálja el? Ahol az új Polgári Perrendtartás  vagy éppen a közjegyzői törvénynek a közjegyző közokirat-kiállítási eljárása szabálytalanságát 5 éves elévülési határidőhöz kötő módosítása (25-27. §) az egyszerű emberek, köztük a devizahitelesek jogérvényesítését, legalább érdemi (akár igazságtalan) döntéshez jutását gátolja?

Ahol a NER vagy éppen az 1990-es, 2000-es évek jólétinek nem mondható neoliberális politikájában alsó középosztálybeliként és onnan „lefele” alig számítasz.

A 2010 előtti berendezkedés a demokrácia és intézményei formális tiszteletére helyezte a hangsúlyt, elhanyagolta a szociális biztonságot, a szolidaritást. A devizahitel csak az egyik közös büntetésünk mindezért. Itt az ideje, hogy az állam végre az áldozatok mellé álljon.

https://merce.hu/2019/04/02/a-devizas-gyozelem-megmutatja-hogy-arulta-el-masfel-evtizedig-magyarorszag-a-hiteleseket/

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám

Devizacsapda: halvány remény az adósoknak az újabb bírósági iránymutatás

Az Európai Bíróság döntései és Kúria megváltozott hozzáállása sokakban kelthet reményt: van esélyük a bankokkal szemben a "jogszerűtlenül" kifizetett millióik visszaszerzésére.

Újabb szalmaszálat nyújtott a devizahiteleseknek az Európai Bíróság után immár a hazai Kúria is. Az uniós testület őszi és idei ítéletei lehetővé tették, hogy a hazai bíróságok vizsgálják a szerződéskori tisztességtelen feltételeket és konkrétan az árfolyamkockázat áthárításának jogszerűségét. Mondhatni megtört a jég. A Kúria sem tehetett mást, mint napirendre tűzte a kérdést, és egy e célra felállított konzultációs testület áttanulmányozva 140 ügyet, iránymutatással felérő összegzést készített. Ebben tisztázzák, mikor nem terheli az adósokat az árfolyamkockázat, ami miatt például a svájci frank alapú hitelek törlesztői és a tőketartozás is többszörösére nőtt.

A legfelsőbb bíróság testülete meglehetősen fogyasztóbarát módon írja le, hogy jogos az adós panasza, ha a bank nem tudja bizonyítani, hogy feltárta a kockázatokat előtte, a tájékoztatás csak több rendelkezésből következtethető ki, de akkor is, ha kapott ugyan írásbeli leírást, de bizonyítani tudja, hogy a szóbeli kiegészítés, vagy más ok miatt joggal gondolta úgy, hogy a kockázat csekély. A Kúria szerint a bank tájékoztatása akkor volt megfelelő, ha abból kitűnik, hogy a fogyasztóra hátrányos árfolyamváltozás fenyegetettsége valós és annak nincs felső határa, vagyis a törlesztőrészlet jelentősen megemelkedhet a hitel futamideje alatt. A Kúria testülete júniusban vizsgálja, hogy a milyen jogkövetkezményekkel járhat, hogyan kell elszámolni, ha egy szerződés érvénytelené válik az árfolyamkockázat jogszerűtlen áthárítása miatt.   

Az, hogy az árfolyamkockázat áthárítása jogszerű volt-e vagy sem, az egyedi perekben dőlhet el, miután újabb jogegységi döntésre nem lehet számítani. A folyamatban levőknél van esély ezzel is indokolni az érvénytelenséget, ám a lezártak újraindítása komoly megfontolást igényel.  Számosan már feladták, mint az egyik dunántúli kisvárosban élő olvasónk is, akinek devizahiteles kálváriája szinte matematikai  bűvészmutatványnak is beillik. Olvasónk kertvárosi, 80 négyzetméteres házára 2006-ban 21 millió forintos, svájci frank alapú jelzáloghitelt vett fel egy külföldi tulajdonban lévő, hazai banktól, rendszeresen törlesztett, ám 2014-ben még mindig 35 millió forintot követelt a pénzintézet rajta. Annak idején olvasónknak egyáltalán nem volt szándékában deviza alapon eladósodni, ám a bank rábeszélte, s fő érvként nemcsak az alacsony kamatot, hanem azt is megemlítette a banki ügyintéző, hogy a svájci frank árfolyama, amelyik a szerződéskötés időpontjában 165 forint volt, egyike a legstabilabb pénzeknek, az árfolyamkockázatot gyakorlatilag el is lehet felejteni. Majd hozzátette, amúgy is hamarosan belép Magyarország az euróövezetbe, akkor majd az egész hitelt átváltják az európai közös pénzre, vagyis ennél kecsegtetőbb ajánlat nem létezik!

Az is megkönnyítette a hitelfelvételt, hogy rábeszélték az akkor már a nyugdíjkorhatárhoz közeledő olvasónkat, hogy ne is ő, hanem egyetemista - vagyis önálló jövedelemmel nem rendelkező - fia legyen a hitelfelvevő, míg olvasónk a kezes. Jövedelemigazolást a főiskolai tanulmányait végző fiatalembertől nem is kértek! Úgy döntöttek, hogy a havi 80 ezer forintos törlesztőrészletet könnyedén ki tudják fizetni. Azonban tévedtek, a svájci frankot az alpesi ország felértékelte, s alig hat év múlva már 180 ezer forintot törlesztettek havonta, amit ha nehezen is, de még mindig ki tudtak fizetni, ugyanis olvasónk fia akkor már önálló keresettel rendelkezett. Azonban korai volt az örömük, mert amikor a 2014. novemberi 7-i kurzusnak megfelelően 265,50 -es árfolyamon forintosították a svájci frank alapú hiteleket, akkor már 370 ezer forintot kért a bank havonta, amit azonban már képtelenek voltak kigazdálkodni. Ezt jelezték is banknak, amely közölte, hogy hajlandó futamidőt hosszabbítani, a törlesztés összegét mérsékelni, de a hátralékuk 35 millió forint, annak ellenére hogy a 21 millió forintot befizettek.

A forintosítás idején tehát már 56 millió forintot követelt a bank. Az adósok felajánlották, hogy egy összegben ötmillió forintot kifizetnek, és ezzel "elsétálnának." A bank erre látszólag hajlandónak is mutatkozott, ám a megállapodásuk aláírását megelőzően hirtelen közölték: átadták az egész tartozást a követeléskezelőnek. Az új partner is tárgyalást ajánlott, ami létre is jött, viszont  futamidő hosszabbításról hallani sem akartak. Az adós immáron 10 millió forintot ajánlott fel, mivel a követeléskezelő végrehajtással fenyegette meg. Az ügy a bíróságra került. A követeléskezelő saját értékbecslője az ingatlant lakatlanul 26, lakottan 18 millió forintra értékelte, ezzel szemben a bíróság által felkért szakértő szerint 46 millió forintot ér. A per évek óta tart, olvasónk még benn lakik, de fel van készülve arra, hogy ingatlanát elveszti, és csak abban reménykedik, hogy további törleszteni valója nem lesz.   

Az unió bíróság ítéletébe kapaszkodók igazolva látják korábbi felvetéseiket, hogy a deviza alapú hitelszerződések megkötésekor a pénzintézetek tisztességtelenül jártak el, ugyanis az ügyfelek nem kaptak egyértelmű felvilágosítást az árfolyamkockázatról. Csak a legritkább esetben készült úgynevezett kockázatfeltáró nyilatkozat. A Kúria Polgári Kollégiumának 2014-es jogegységi döntése egy konkrét ügyben kimondta, hogy "ha a pénzügyi intézménytől kapott nem megfelelő tájékoztatás vagy a tájékoztatás elmaradása folytán a fogyasztó alappal gondolhatta úgy, hogy az árfolyamkockázat nem valós, vagy az őt csak korlátozott mértékben terheli, a szerződésnek az árfolyamkockázatra vonatkozó rendelkezése tisztességtelen, aminek következtében a szerződés részlegesen, vagy teljesen érvénytelen." Ennek ellenére egy olyan per ismert - amelyről lapunk is beszámolt -, amelynek folyamán a bíróság először hiányosnak mondta a kockázatfeltáró nyilatkozatot, majd kiderült, hogy ilyen nem is volt!

Általános tapasztalat volt, hogy a bankokkal szemben a deviza alapú hitelesek teljesen védtelenek voltak, ugyanis minden kockázat rájuk hárult. A hitelszerződések nem tartalmaztak semmilyen fogyasztóvédelmi elemet. Az Európai Bíróság is hibásnak tartotta azt a gyakorlatot, hogy a pénzintézetek számára az ügyfél hitelképességének vizsgálata csak a szerződés megkötésének időpontjára - vagyis az akkori svájci frank árfolyamra - vonatkozott, s nem számolt azzal, hogy a rendszerint hosszú futamidő alatt jelentős változások állhatnak be, mint ahogy az is meg is történt. Zomborszky-Fehér Zsolt, a Devizahitelesek Mentőöve Egyesület jogvédője a Klubrádióban kifejtette: két szerződést kellett volna kötni az igénylőkkel, egyet a hitelre, egyet pedig az árfolyamkockázatra. Ennek elmaradása miatt történhetett meg, hogy a felvett hitel három és félszeresét, de akár ötszörösét is visszafizettették, pedig a svájci frank árfolyama nem változott ennyit.

Az adósság ilyen mértékű elszaladásának az volt az oka, hogy ha az adós késedelembe esett, akkor a büntetőkamatot és különböző, csak a bankok által jogosnak tartott pluszköltségeket tőkésítették, és hozzácsapták az adóssághoz.  Manapság a bankok gyakran hivatkoznak arra, hogy alig van már portfóliójukban rossz hitel. Ez megfelel a valóságnak, ugyanis a fizetésképtelen ügyfelekkel szembeni követeléseket - engedve a jegybank ilyen útmutatásainak - eladták, az eredetihez képest csekély áron, csomagban különböző követeléskezelőknek, olyanoknak, amelyek között szép számmal akadnak off-shore hátterűek is. Az adósok egyébként joggal sérelmezik, hogy miért nem biztosítottak számukra elővásárlási jogot a követeléskezelőkkel szemben.