Faludyék a munkatábor szögesdróttal övezett barakkjaiban, poloskás pokrócokban, egész napos kőtörés után, a brutális, az államhatalom által osztályidegeneknek bélyegzett fogva tartottakkal szembeni gyűlölet légkörében voltak képesek Platónról, Stendhalról, Montaigne-ről beszélgetni.

Faludy György: Pokolbéli víg napjaim (részlet)

– Gyurkám – mondta Borostóbi –, elhatároztam, hogy beszélgetéseitekben nem veszek többé részt. Tegnap este rádöbbentem, amiközben Platónról magyaráztál, hogy elvesztettem érdeklődésemet szellemi dolgok iránt. Ne az én számlámra írd, hanem a körülményekére… Azt gondolom: inkább többet alszom, és kevesebbet gondolkozom. Áttérek az algák életére. Addig, míg a dolgok nem javulnak – tette hozzá kényszeredett mosollyal. – Igen – folytatta bizonytalanul. – Áttérek a víz alatti algák életére.

Még egy pillantást vetettem rá. Az volt az impresszióm, hogy ennek az embernek meg kell halnia. Nem testi okokból, mint ahogy Ács jövendölte, hanem azért, mert megadta magát a halál gondolatának. Gyáva módon – gondoltam bosszúsan. Aztán magam elé néztem, és elfeledkeztem Borostóbiról, aki még mindig ott állt előttem: nyilván várta, hogy elhatározása megmásítására biztassam. Ez eszembe se jutott: azon töprengtem, hogy öt perccel ezelőtt Egrit akartam lehordani transzcendentális álláspontjáért, holott titkon én is ezt az álláspontot vallom. Aki nem beszél Platónról, annak meg kell halnia. Keats verseinek szavalása immunizál a tífuszbaktériumok ellen. Borostóbi eltűnt; a barakk felett az Esthajnalcsillag ragyogott. Kész őrültség – jutott eszembe, és bementem a lavórért.

Egy ideig révedezve hevertem a szalmazsákon. A villanykörte gyatra fénye elé a gerendákon lógó köpenyek árnyat vetettek, mint a napfogyatkozás árnykúpjai; ahogy félig hunyt szemmel feküdtem, úgy tűnt, mintha a szemközti ágysor felett boltozatos, kopasz csecsemőfejjel és Buddha módjára keresztbe font lábbal maga a megszemélyesített Éhhalál gubbasztana. Le kéne szállnom az ágyról, hogy Borostóbihoz menjek, és elhatározása megmásítására bírjam, ez a kötelességem. Aztán Rilke három sora jutott eszembe: „az elveszőt a föld magára hagyja / elűzi őt önnön házától atyja / s nem nyílik néki soha anyaöl”, s hagytam az egészet. Az éhséget ezúttal gyomromban és nyelőcsövemben is éreztem. A lógó, szakadt és piszkos köpenyekről a Grande Armée oroszországi visszavonulását asszociáltam. Napóleon katonáinak uniformisa kék és piros volt, nem khakiszínű, mint a miénk; de talán a berezinai átkelés után az ő köpenyeik is kifakultak. Risotto à la Milanese, és Henri Stendhal Milanese – ismételgettem. Miért íratta a Grenobleban született Stendhal ezt a hazugságot sírjára? És miért gondolok Stendhalra? Azért, mert ugyanilyen köpenyegben járt a napóleoni hadak nyomán, amikor Moszkvából visszavonultak. Mit csinált? A katonákat vigasztalta? Eszébe sem volt! Hideg vízben mosakodott naponta, akárcsak én, és jegyzeteket készített. Nem törődött vele, ki mikor hull el, még azzal sem, hogy vele mi lesz; a fő a készülő mű; a többi nem érdekes.

[...]

Barátaim a nyugati intellektuelekről társalogtak. Sztáray Zoltán, egy fiatal szociológus a francia és olasz intellektuelek frusztrációjára és tudatlanságára, majd a nyugati kultúra öngyilkossági komplexusára terelte a szót. Aztán Jean-Paul Sartre-ról beszélt, aki mint filozófus annyi új gondolatot pendített meg vagy mondott ki végül, míg írónak hazug, nyakatekert és megvásárolható. Vér Zoltán, a hetyke bajszú újságíró, 406aki Cyrano de Bergerac XVII. századi legénybajtársaihoz hasonlított, és már öt esztendeje ült különböző börtönökben semmiért, felszólított: védjem meg a Nyugatot e rágalmak ellen. Nem reagáltam.

Jónás Pali, az egyetemi ifjúság volt vezetője bevallotta, hogy nemrég még ő is a baloldali intellektuelek e kategóriájához tartozott, akik azzal az altruista elgondolással szolgálnak egy eszmét, hogy az őket ugyan kiirtja, de az emberek többségét majd boldoggá teszi. Jónás vigasztalására Sztáray megjegyezte, hogy a messiási pretencióval politizáló baloldali intellektuel és az amatőr öngyilkos korunk jellegzetes típusa. Erre Garamvölgyi Janika lakonikus előadásban ismertette Égalité Fülöp orleans-i herceg történetét, aki már a francia forradalom idején is ezt a típust képviselte. Csak akkor ébredt fel, amikor kordélyon vitték a nyaktiló alá.A beszélgetés az enciklopedistákra, Rousseau-ra és de la Mettrie mechanikus materializmusára terelődött. Berzsenyi, aki könyökére támaszkodva hevert Gábori mögött, megjegyezte: az utóbbinak köszönhetjük az államilag kötelező vulgármaterializmust. Jónás Pali hevesen tiltakozott. A rendszer ugyan a dialektikus és történelmi materializmust írta zászlajára, de praktikusan a legszélsőségesebb idealizmust képviseli. Az államideál még a felvilágosodott abszolutizmus állameszméjével sem hasonlítható össze, minthogy transzcendentális, és híján van minden utilitarianizmusnak.

Az állam nem törődik alattvalói anyagi jólétével és boldogulásával, egyedül az ideológiát kívánja terjeszteni, mint az ortodox kalifák a mohamedanizmust. A parasztbirtok többet termel, mint a kolhoz, de az idealista állam inkább örökös böjtre adja polgárai testét, semhogy a parasztok lelkéről lemondjon. Az állami adminisztrációból, a minisztériumokból, a gyárakból és a kereskedelemből sorra kergették ki a szakembereket, akik csak a mesterségüket értették, és a gyárigazgató helyére susztereket, a nagykereskedő helyére takarítónőket, a kórházigazgató főorvos helyére kereskedősegédeket ültettek. Nem bánják, ha a gyár selejtet termel, az áru megrohad a raktárban, és a betegek hullnak, mint a legyek; csak a funkcionáriusok éljenek misztikus lelki közösségben az ideológiával.Rangli, aki előzetesen fél csajka krumpliját zubbonya alatt vitte ki az árnyékszékre, hogy ott fogyassza el, most Egri túloldalán feküdt, hunyt szemmel és sápadtan. Alulról a kissé nagyothalló Rigó bíró szólt fel olykor, hogy beszéljünk hangosabban. Egrin és Gáborin kívül, tömött gyűrűben, még nyolcan ültek körben, míg bokámnál ketten térdeltek mozdulatlanul. Valamennyien összebújtunk és egymáshoz simultunk; leginkább pincében kuporgó kupaktanácshoz hasonlítottunk, mely éppen zendülést tervez. Ezek ketten viszont egyenes derékkal, térdeplő őrangyalokként strázsáltak a sötétben. Akkor sem rezzentek meg, ha valamelyik őrtorony reflektorfénye befordult az ablakon, és szikrázó fehéren végigvilágított rajtuk.

Az egyik: Földváry Elemér, fiatal bölcsészhallgató. Homlokának és orrának egybefolyó vonalával, apró szájával és madárszemével szebb volt, mint a legszebb görög Antinoosz- vagy Apolló-szobor. Napközben a sziklafal andezitoszlopait csákányozta: ilyenkor húszméteres kötélen lógott alá a hegytetőről, és azt a harminc-negyven ógörög szót tanulta, amit előző este egy darab cementpapírra felírtam. Rendszerint hallgatott, minthogy a témákat szellemileg üdítőnek, de triviálisnak tartotta. Csak négyszemközt szeretett társalogni velem – misztikáról, a gnózisról, Plotinoszról vagy a perzsa irodalomról.

A másik, Sipos Domonkos, mészároslegényként dolgozott a pesti vágóhídon. Földváry kamaszos karcsúsága mellett valóságos díjbirkózónak tűnt. Atlétatestén apró, gyönyörű fej ült, száz göndör fekete fürttel krétafehér homlokán. A szakácsok közül, kik az ÁVO besúgóiként működtek, egyedül őt tekintettük tisztességes embernek. A konyhán aligha tűrik meg, ha testi erejétől nem borzonganak maguk az ávósok is. Ha teherautót rakodtunk, két, egyenként hatvan-hetvenkilós zsákkal a vállán sétált a lucskos lejtőn; sárba ragadt, tizenkét-tizenöt méteres rönköket puszta kézzel dobált a teherautóra. Szimpozionjainkat ő is némán hallgatta, de aztán – ha minden második vagy harmadik este beleegyezésemet adtam – felkapott és átvitt szalmazsákjára, hogy elmagyaráztassa magának, amit nem értett, de főként azért, hogy egy-két verset hallhasson; aztán újra visszavitt.

Egri és Gábori mellett kettejüket favorizáltam a leginkább; mindenekelőtt a szép mészároslegényt. Elsősorban azért, mert amíg másoknál az intellektuális érdeklődés rutinból s a mostoha körülmények elleni védekezésből tevődött össze, Domi szellemi kíváncsisága spontán volt és elementáris. Mindig nagyra becsültem Shaw könyvét, elismerésemet nem csökkentette, hogy a könyv hősét valószerűtlen, lombikban készült figurának tartottam, míg Sipos Domival össze nem kerültem.– Az államideál – folytatta Jónás – éteri magasságban lebeg az etatizmus idejét múlta kísérletei fölött. A modern hatalom úgy tekint alá a jóléti államra, mint ahogy az üdvözült tekint alá a mennyország kertjéből az utcasarki koldusra és a kalapjába hulló rézfillérekre. Az állameszmét megtestesítő minisztertanács avagy prezídium a bölcsesség eszményképe, már-már maga a csalhatatlan istenség, mely az abszolút igazságot képviseli relatív viszonyok közt, és saját méhéből inkarnálja az új Dalai Lámát. Állampolgárai elé további, bár jóval korlátoltabb célokat tűz ki, csakúgy, ahogy a mindennapi élet, a tudomány és a művészet terén is megvannak a maga pontosan kijelölt, kötelező eszményképei.– Nem értem – mordult fel Rigó bíró az alagsorból, és nyomaték kedvéért belerúgott a szalmazsákomba.– Például – magyarázta Jónás nyájasan – a sírásó elé az állam a sírásó eszményképét állította. Az ilyen sírásó munkaversenyben dolgozik. Nem jut ideje viccelődésre, mint a Hamletben, és Yorick koponyáját rég eladta egy pakli dohányért. Legfőbb ambíciója, hogy „a köztársaság legjobb sírásója” címmel tüntessék ki. Szabad idejét nem kocsmákban tölti, nem nők után koslat, hanem azon töpreng, mint lehetne a temetéseket gyorsabbá és olcsóbbá tenni. Miközben a sírt ássa, Sztálinra gondol.

[...]

Fáradtak voltunk, és szívesen tértünk volna aludni. Mégse akadt senki, aki erre célzást tett volna. Valamit vártunk. Talán két rabtársunkat, akiket este kihallgatásra vittek fel a törzsbe, és akik még nem tértek vissza; talán valami váratlan eseményt. Barátaim többsége kétségbe vonta a platóni ideák létezését; Gábori szerint a gőzgép előbb volt, mint a gőzgép platóni ideája; legfeljebb James Watt fejében előzte meg az egyik néhány pillanattal a másikat. A szék is előbb volt, mint a szék platóni ideája. Ugyanígy a szépség. Knosszoszban más szépségideát fogadtak el, mint Athénben, csakúgy, ahogy a mi szépségideálunk is merően különbözik a zulukafferekétől.– Ez – szóltam közbe – nem bizonyíték a szépség platóni ideája ellen. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy koronként és országonként változik.

Gábori azt fejtegette, hogy a szépségideál pusztán társadalmi konvenció. A társadalmi szerződés módjára az emberek abban is megállapodnak, mit tartanak szépnek. Van egy-két tucat női klisénk, alaptípusok, melyeket filmsztárok vonásaiból, divatos festők női portréiból állítottak össze. Film és színpad, képeslap és könyv, ismerőseink és barátaink, a reklámok és a kirakatok bábui mind ezeket a korszerű szépségkliséket propagálják, mi pedig alávetjük magunkat a tömegszuggesztiónak, és nagyjában azokat a nőket tartjuk szépeknek, akik a klisékhez hasonlítanak.– Még szerencse, hogy ez nem mindig áll módunkban – jegyeztem meg. – Tegyük fel, hogy kétszáz magányos férfi ül a vendéglőben, s hirtelen nagyon szép nő lép be az ajtón. Nem klisészépség, hanem mondjuk, Botticelli Primaverája. Válla hegyes; ajkának kontúrja kellemetlenül szögletes; orra túlságosan hosszú: homloka magasabb a kelleténél. Szinte minden egyes testrésze, külön-külön véve csúnya: de az egész együtt gyönyörű. Egyszóval: szabálytalan, kigondolhatatlan, előre nem látott, de mindennél izgalmasabb szépség – mondtam, és végignéztem Sipos Domin, akit éppen megvilágított a fényszóró.– Mind a kétszáz férfi – folytattam – egyszerre fog felsóhajtani: milyen gyönyörű nő! Pedig ebben a nőben nem egyeztek meg. És minél különlegesebb, váratlanabb nő jön, annál jobban fog tetszeni. Úgy látszik, hogy a szépségeszmény nem merőben társadalmi konvenció, melyet kívülről kapunk, hanem platóni idea, mely bennünk lakik.– Szóval hiszel a priori ideákban? – kérdezte Gábori, kissé megrökönyödve.– Kezdettől fogva hiszek, de évek óta nem mertem kimondani, még a börtönben sem – folytattam diadalmasan, és hirtelen olyan könnyűnek éreztem magamat, mintha éppen most szúrtam volna le a sárkányt, és vére megszáradt, vörös keramitszőnyegén ülnék, miközben szép szüzek szolgálnak ki, akiket én mentettem meg, és a sárkány hét fejével labdáznék, mint a bűvész. – Édesanyámat két hölgy szokta látogatni. Az egyik dróthajú volt, négyszögletes arcú, kiálló pofacsontú és csúnya, mint egy abesszin hercegnő. A másik csacska szájú volt, szimatoló orrú, rózsás arcú és fehér bőrű; olyan szép, mint a legszebb rokokó dáma a burnótos szelencén. Ha a csúnya nagynéni belépett a szobámba, rugdalózni kezdtem, és addig sírtam, amíg ki nem ment; ha anyám szép barátnője jött be, mosolyogni kezdtem, és akkor fakadtam sírva, ha kiment. Anyám tanúsága szerint ebben az időben hathónapos lehettem, s így semmiféle társadalmi konvenciót nem ismertem, sőt a beszéd konvencióját sem. Úgy látszik, hogy a szépség platóni ideája bennem élt, még mielőtt azt a szót, hogy „szépség” hallottam volna.

– Valakit hoznak – szólalt meg Janika, aki beszélgetésünk alatt fél szemmel az ablakot nézte.

http://www.litera.hu/hirek/a-het-prozaja-faludy-gyorgy-pokolbeli-vig-napjaim

A fenti részletet, Jánossy Lajos választotta.

Amióta elolvastam Faludy páratlan memoárját, az alábbi sor bekerült az életembe. Ahogyan lenni szokott, jóllehet nem halványult, nem fakult, szó szerinti voltában mégis roncsolódott. „Aki nem beszél Platónról, annak meg kell halnia", ezt kerestem.

Legutóbb, az Előhívás videóreklámjának felvételekor, a sorozathoz kedvet szerettem volna kelteni, ezt a mondatot akartam idézni, mármint, hogy bennünket ez a hit vezérel; az írásba, a könyvekbe vetett bizalom nélkül elvesztünk. Nem oly nagy baj, hogy akkor még nem tudtam fejből a kamerába mondani Faludynak a recski táborban megfogalmazott felismerését; túlságosan patetikus és drámai lett volna, öntetszelgő magunkat ekképp jellemezni.

Holott egyre mélyebb meggyőződésem azt diktálja, hogy noha helyzetünket Faludy hányattatásaihoz nem mérhetem, hitvallása mai életünk közepette is érvényes. Mind honi, mind szélesebben vett tapasztalataink, a szellem vereségével fenyegető korszakváltás érzete arra hív, hogy Platónt tartsunk a kezünk ügyében. Meg mást, nem kezdek névsorolvasásba.

Faludyék a munkatábor szögesdróttal övezett barakkjaiban, poloskás pokrócokban, egész napos kőtörés után, a brutális, az államhatalom által osztályidegennek bélyegzett fogva tartottakkal szembeni gyűlölet légkörében voltak képesek Platónról, Stendhalról, Montaigne-ről beszélgetni. Regények történetét folytatásokban elmesélni. Művészetről vitatkozni. Életben maradni.

A ma ugyanez a feladat, igaz, hangsúlyozom, nem a fizikai erőszak közvetlen árnyékában. De legalább annyira, dacosan, makacsul, széllel szemben beszélni; amíg van ki odafordul a szóra, nem halhatunk meg.

Jánossy Lajos