Beer Miklós (Fotó: Balogh Viktória)
– Az igazi nyomor abban nyilvánul meg, ha már valaki akarni sem tud. Ezeket az embereket talpra állítani hihetetlenül nagy feladat – vallja Beer Miklós. Az idén felmentését kérő, ám hivatásában megtartott váci püspök számára az idei karácsony fő üzenete a szegénység, kiszolgáltatottság problémájának átérzése. A katolikus főpásztor beszélt a cölibátus felülvizsgálatának időszerűségéről, az elvált hívek újraházasodásáról, a pártpolitikától való távolságtartás szükségességéről, de szóba került az állampárti parancsra elárult és bebörtönzött Bulányi György piarista szerzetes máig késő rehabilitációja, illetve az egyház által a pártállami időkben elkövetett hibákkal, bűnökkel való szembenézés elmaradása is. Részlet ünnepi nagyinterjúnkból.
– Ritkán fordul elő, hogy egyházi vezető olyan aktuálpolitikai ügyek kapcsán nyilvánuljon meg, mint a „rabszolgatörvény”, amely miatt az év végét sok ezer ember tölti demonstrációval. Ön ugyanakkor nekik is üzent, levelét Lukácsi Katalin olvasta fel a december 16-ai tüntetésen. Miért tartotta fontosnak, hogy megszólítsa a tüntetőket?
– Mindenkinek joga van tüntetni, ám fontos, hogy az események megőrizzék békés jellegüket. A demonstrációk alkalmával a karácsonyhoz méltatlan megnyilvánulásoknak is tanúi lehettünk, hiszen voltak, akik haragjukban a Kossuth téri karácsonyfára, a betlehemre akartak támadni. Fontos, hogy elégedetlenségünknek a törvényes keretek között, önbecsülésünket megőrizve adjunk hangot. A karácsony méltó megünneplésére készülünk. Véleményem szerint a tüntetések mögött nem csupán ennek a két törvénynek a bírálatáról van szó. A kormánypártok kétharmados többsége eleve lehetetlenné teszi a bírálatot.
Nincs más eszköze az ellenzéknek, hogy megszólaljon, hogy meghallgassák, mint a tüntetés. Ugyanakkor ebben ugyanúgy önfegyelmet kell tanúsítani, mint ahogy kellene, hogy a kormánypártok is a fölényük birtokában önmérsékletet tanúsítsanak a törvényalkotásban. A legfőbb probléma a kontroll hiányában van. Van még mit fejlődni a demokráciában.
– Már tavaly karácsonykor elbúcsúzott a hívektől, ám úgy fest, idén is püspökként készülhet az éjféli misére. Mit helyez ünnepi üzenete középpontjába ezen a karácsonyon?
– Az advent számomra a karácsonyi prédikációra, az éjféli misére való készülést jelenti. Felteszem magamnak a kérdést: a mögöttünk hagyott esztendő lezárásakor milyen konkrét megfogalmazást igényel a karácsony üzenete, vagyis az, hogy a teremtő Isten belép a mi emberi történelmünkbe Jézus megszületésével? Mi az, amit meg tudok fogalmazni, ami tényleg a híveknek és a tágabb hallgatóságnak szól? Ferenc pápa azt mondja: arról beszéljetek, ami az embereket foglalkoztatja és amit megértenek. Az idei év fő üzenete a szegénység problémája lesz. Ez mindig benne van a karácsonyi ünnepkörben, hiszen a szent család is végtelenül kiszolgáltatott volt.
A pápa november utolsó előtti vasárnapjára hirdette meg a szegények világnapját. Amikor erre tavalyi találkozónkkor személyesen is felhívta a figyelmet, felelősségre vont, hogy értjük-e, felfogjuk-e mekkora szakadék van a gazdagok és szegények között. Ezt próbálom megfogalmazni. Ez saját magamnak is komoly feladat. Annál is inkább, mert tudom, nemcsak a hívek, a nem hívők számára is fontosak ezek az üzenetek. A szegénységnek, a kiszolgáltatott élethelyzetnek a problémája mindenkit érdekel, mindenkit érint.
– Ahogy utalt is rá, tavaly ősszel fogadta a magyar püspöki kart Ferenc pápa. Milyen emlékei vannak a találkozóról? Milyen hangulatú volt a tanácskozás?
– „De jó, hogy itt vagytok! Gyertek, üljetek le, ott találjátok a kávét és a vizet, érezzétek otthon magatokat”– ezekkel a szavakkal fogadott minket a pápa, akinek közvetlensége mindannyiunkat meglepett. Ebben a tekintetben még II. János Pálon is túltett. A beszélgetés jó másfél órás volt, mindenkit meghallgatott, és nagyon figyelt. Konkrét politikai kérdésről nem volt szó, ám a mi keresztény életünk aktuális kérdései szóba kerültek: szociális problémák, a cigányság helyzete, a papok lelki állapota, paphiány, ezek voltak a témák.
– Lapunknak adott korábbi interjújában püspöktársa, Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök a „Soros-terv” kapcsán említette meg, hogy ezen a találkozón Ferenc pápa felszólította önöket arra, küzdjenek a brüsszeli elit gyarmatosító politikája ellen. Valóban elhangzott ilyen mondat? A migráció szóba került?
– A migráció kérdését kikerülte. Úgy éreztem, nem akar kellemetlen helyzetbe hozni bennünket. Ugyanakkor a találkozónkkor már meg volt írva az újévi beszéde, amelyben a hívek előtt nyilvánította ki, hogy a migráció nem Európa, hanem az egész világ ügye. Látszik, hogy ezt a témát közvetlenül a hívekkel akarja megbeszélni. Egyébként számukra is nyilvánvaló, hogy a migráció és a túlnépesedés súlyos problémák, nem dughatjuk homokba a fejünket. Az én életem alatt a háromszorosára nőtt a világ lakossága, és ökológiai válság is fenyeget, elég csak az elsivatagosodásra, a klímaváltozásra gondolni. Keresztény emberként nem mondhatjuk azt, hogy ez bennünket nem érdekel.
A teljes interjút a Magyar Hang 2018. december 21-én megjelent karácsonyi, dupla számában olvashatja el.
https://magyarhang.org/belfold/2018/12/21/beer-miklos-nem-dughatjuk-homokba-a-fejunket/
Egyetlen éjszaka alatt összeomolhat a rendszer
„A rabszolgatörvénnyel például a brutalitásnak és az erkölcstelenségnek olyan szintjére érkeztünk, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat az egész Fidesz-féle építmény. Én magam pedig azt gondolom, hogy a szabadság és az igazság olyan hihetetlenül isteni, csodálatos dolgok, hogy egyetlen egy órára is elérni őket, már megérte – ezt nyilatkozta a hírklklikk.hu-nak Iványi Gábor lelkész, akinek egyházát immár nyolc éve üldözi az Orbán-kormány. Azt is mondja, hogy a rendszerváltás lobogó hajú fiataljaiból bűnözők lettek.
- Fidesz, vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: Orbán Viktor ellenséglistáján te hol helyezkedsz el?
- Nem tudom, nem pályázom a legelőkelőbb helyre, valószínűleg Soros Györgytől kezdve van egy vonal, ahol egy ponton én is ott vagyok.
- Az első tízben benne vagy, nem?
- Gyanítom, hogy igen.
- Harmadszor találkozunk egy éven belül, és a helyzet semmit nem javult, sőt romlott. Legutóbb, amikor beszélgettünk, már voltak benned feladási gondolatok, utód kijelölésének gondolatai. Olyan időket élünk, amikor fel kell adni, vagy olyan időket, amikor meg kell keményedni?
- Feladni nem gondolnám, hogy feladnám; csak az idő kényszeríti az embert. A nikkelszamovár felettem is elrepült és bölcs dolog ilyenkor azon tűnődni, hogy valaki vigye tovább. Fel nem adnám, de tudomásul kell venni az embernek azt, hogy eljárt felette az idő.
- De nem azt éreznéd ilyenkor, hogy vesztesen vonulsz le a pályáról?
- Az is bennem van, persze. Természetesen úgy szeretném átadni a feladataimat, hogy a dolgok rendben mennek. Vonatkozik ez az egyházra, a főiskolára és az Oltalom egyesületre egyaránt. Ezek a főbb állomásai az életemnek. 1981-ig küzdöttem különböző módszerekkel, utcán is prédikáltam, börtönbe is zártak, aztán végre elismerte a metodista egyházat a magyar állam. Ezt harminc, viszonylag békés időszak követte, az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnéséig azért gyötörtek bennünket, de a rendszerváltás környékén már komoly lendületet kaptunk. 1987-ben megalakítottuk a Wesley főiskolát, az Oltalom 1989 óta bejegyzett szervezet; azóta ez nagyon sokat fejlődött, hiszen a szervezet a hajléktalan ellátásban, a beteg- és idős ellátásban, a családgondozásban jelentős munkát végez. Az egyházi intézményeink a hitélet mellett komoly munkát végeznek az oktatásban is. Összességélben nagyjából ezer ember kap nálunk fizetést, dolgozik hivatás-szerűen. Ebben a helyzetben ért bennünket az a döbbenetes tapasztalat, hogy közellenséggé váltunk.
- Amikor a feladásról beszéltél, a saját területeidet említetted. De mi van az országgal?
- Az országnak egy pici élő sejtje az, ahol nekem elsősorban helyt kell állnom, ez pedig azért illeszkedik az ország lüktetésébe. De igazad van: engem nagyon foglalkoztat a homo politicus, vagy a homo ethicus; mindenki köteles hozzászólni az ország egészét érintő kérdésekhez, és megtenni azt, ami tőle függ. Nekem ez jelenti a politizálást, a pártpolitikától igyekszem távoltartani magamat. Én magamat a balliberális oldalra helyezem, de ha létezne ilyen, fontosnak tartanám a kulturált jobboldallal való párbeszédet. Magyarországon egyébként a bal és jobboldal manapság nem megfogható fogalmak, éppen ezért a klasszikus baloldali gondolatok, a szolidaritás, a mások gondjaival való törődés, a nehéz körülmények közé született gyerekek támogatása nem nagyon érvényesülnek, valószínűleg ezért akasztotta a Jóisten a nyakamba azt a feladatot, hogy én ezen a területen tevékenykedjek. Ami az országot illeti: mélyen meg vagyok rendülve, időnként pedig megbotránkozva azon, ami itt történik. Gyászolom a rendszerváltás nagy örömét, és meg vagyok azon ütközve, hogy rendszerváltó, lobogó sörényű fiatalokból gazemberek lettek. Olyanok, akik gátlástalanul lopnak, szemébe nevetnek a világnak, az ország szellemi és anyagi lerombolásában érdekeltek. Minden bűnöző értékeket tesz tönkre annak érdekében, hogy saját magát hozza jobb helyzetbe anyagilag és más módon is. Ami történik a demokrácia leépítése, a demokratikus értékek megcsúfolása, nincs tisztességes törvényalkotás, megsértik a különböző alapvető szabadságjogokat. Nem gondoltam volna, hogy mindez bekövetkezik, pedig a történelem pont arra tanított meg bennünket, hogy az ilyen mentalitásnak a kísértése mindig jelen van. Pedig a rendszerváltás idején nagyon bíztam ezekben a fiatalokban, s noha még csak negyven körül jártam, úgy éreztem már öreg vagyok, és itt vannak ezek a fiatalok. Végre valaki nulláról kezdi majd, semmilyen korábbi ütközetben nem piszkolódott új emberek, és ez eufórikus örömmel töltött el engem. Ezrét is érzem magam olyan rosszul most.
- Nos, ma ezek a lobogó hajú ifjak büntetik a te tevékenységedet, bár ugyanakkor hagyják, hogy beszélj, amit akarsz, úgyis csak egy zárvány vagy a társadalomban, nem hatsz az emberek többségére. Te nem érzed ezt? Nem érzed azt, hogy beszél, beszélsz, de a szavaid nem jutnak el csak az olyanokhoz, akik hasonlóan gondolkodnak, mint te vagy én…
- Van a bibliában egy olyan mondat, hogy a szél fúj, ahová akar, és nem csak az avart viszi el, hanem a hangokat is. Nekem magamnak is fel kell idéznem gyakran magamban, hogy a világ teremtése is az igével kezdődött. Tehát azzal, hogy Isten szólt. Ezt azoknak szoktam idézni, akik azt mondják: csak beszélni tudunk. Nem, mert előbb van a gondolat, a kijelentés, az ige. Hogy abból évmilliók alatt lesz hús és vér, lüktető szív, meg hullámzó haj, az egy külön ügy. De szólni kell. És a szólás nem csak a szándék, az akarat kifejezése, a vélemény képviselete, hanem az elköteleződés az ügy iránt. Most volt az év legsötétebb napja. Ilyenkor az ember úgy érzi, a természet is megadja magát, és a sötétség fog uralkodni, pedig aztán egyre jobban kivilágosodik. És ahogy a Nap megvilágítja a Holdat, és üzeni nekünk, hogy az éjszakában is a fény uralkodik, úgy az embernek is valahogy ez a feladata. Amikor beborul a történelem világa, és olyan időket élünk, mint most, akkor Jézus szavaira kell magamat is emlékeztetnem: ti vagytok a világ világossága, nem lehet véka alá rejteni a fényt; ilyenkor azt éreznünk, hogy eljött a mi időnk. Ha minden lámpa kialszik, a gyertya meg a zseblámpa nem érezheti azt, hogy tragédia van, sőt azt kell gondolnia, hogy most jött el az ő ideje, neki kell világítania, és reményt adnia.
- Úgy érzed, hogy eljött a zseblámpák ideje?
- Igen eljött. És zseblámpát nem akkor kezdünk keresni, amikor már beborult, annak mindig kéznél kell lenni. Reményt adni, és arról beszélni, hogy nem lesz mindig éjszaka ott ahol most sötét van – ezek Ézsaiás próféta szavai – ez a feladat, és így is lesz biztosan, mert legyenek ezek bármilyen gazemberek, a sötétségnek elkötelezett hívei, mert tudják , hogy az alattomos dolgokat ilyenkor lehet véghez vinni, nem tudják megakadályozni, hogy a Nap fel ne keljen.
- Amikor arról beszélsz, hogy sokszor magadat is figyelmeztetned kell, ezt azért teszed, mert elveszíted a türelmedet, hogy kivárd, amíg a sok elemlámpa fénye össze nem áll egy fénycsóvává?
- Azért is, meg a hit miatt. Sodró erejű volt, amikor a tüntetők egyszerre világítottak az okostelefonjaikkal; rávilágított arra, hogy világosság legyen. Miben? Hogy a törvényekből ne űzzenek olyan gyalázatosan gúnyt, ahogyan ez most történik. Most például az egyházi törvényből, amely most még gonoszabb, mint bármikor volt. Hét évig dolgoztak azon, hogy végre egy olyan törvényt alkothassanak, amit nagyon nehéz pusztán a jogi oldaláról kikezdeni. Törvényes és erkölcstelen, amit megalkottak. Arról szól továbbra is, hogy csakis az állam mondja meg, hogy kit tekint egyháznak, a többiek, ha megfeszülnek, akkor sem tudják elérni, hogy egyenrangúak legyenek más egyházakkal. Kizárták az esélyegyenlőséget.
- Mi az, ami a leggonoszabb benne?
- Az, hogy egy szerzett jogot elvesznek. Nyolc éve nem gyűjthetünk egyszázalékos felajánlásokat, pedig nekünk bőven elég lenne ez, meg a perselypénz, hogy tudjunk egyházként működni. Nekünk hitvallási kérdés, hogy megadjuk az esélyt a szegényeknek az oktatásban is a felzárkózásra, vagy biztosítsuk a hajléktalanoknak a méltó emberi élethez való jogot. A világon nincs még egy ilyen gyalázatos törvény, mint amilyet a hajléktalanokkal szemben megalkottak. Nem találsz még egy ilyen országot a Földön, ahol az alaptörvény büntethetővé teszi azt, aki fedél nélkül maradt, és nem tud önmagáról gondoskodni. Hogy ezért valakit is börtönbe lehet zárni, ez olyan fertelem, amire nem találok szavakat. Nem ezért kezdtünk a hajléktalanokkal foglalkozni, de innen kezdve még inkább ki kell állni mellettük. De küzdeni kell a tájékoztatás szabadságáért is; Hitler csinálta utoljára, amikor beszedette az egyéni rádiókat, és csak az általa engedélyezett néprádiót lehetett használni. Most a médiumokat gyűjtik be és a hazugságokat terjesztik. A propaganda minisztériumon keresztül is a dezinformáció, a félrevezetés működik. Legyen végre világosság. Nem tudom ebben a mai zűrzavarban minek kellene először a helyére kerülnie, de talán a vélemények és a tények szabad áramlásának, megjelenésének. Hogy legyen végre az embereknek tiszta képük arról például, hogy mitől olyan rettenetesen rossz a rabszolgatörvény. A megtévesztésnek olyan ördögi gyára indult el, hogy akik ezt csinálják még méltatlanul röhögnek is rajtunk.
- Ami most történik, azt te reményteljesnek látod? Vagy még nincs itt az ideje a világosságnak?
- Világosság van, és nincs előzménye annak, hogy mikortól vegye át az uralmat. De az biztos, hogy nem lehet ezt megállítani. Nem lehet olyan világot teremteni, amelyben egyesek felállítják a maguk sötét sátrait, hogy a Nap ne szűrődjön be. Bármelyik pillanat alkalmas lehet. Azt biztos, hogy a Fidesz mindent el fog követni annak érdekében, hogy ezt megakadályozza, és ezt mindenkinél jobban tudja csinálni; manipulálni, megosztani, a gyalázatos karaktergyilkosságokkal hazugságokat hirdetni; vajon meddig lehet ezt a húrt feszíteni? Egyszer elpattan. El fog pattanni, és akkor elölről kell kezdeni felépíteni. A Fidesz tényleg mindent megtesz majd azért, hogy ne jöjjön fel a Nap, de a szabadság ígéretében akkor is benne van, ha vannak hosszú háborúk, hogy a béke eljön, és azok fognak győzni, akik azt hagyományozzák fiaikra, hogy soha nem szabad feladni. Soha nem szabad beletörődni abba, hogy fegyvereke diktáljanak.
- Nem tudom eldönteni a beszélgetésünk alapjáén, hogy optimista, vagy inkább pesszimista vagy?
- Inkább realista. Azt ugye nem remélhetjük, hogy soha többé nem fog embereknek eszükbe jutni, hogy bűnözőkké váljanak, nem lehet, de abban is biztos vagyok, hogy mindig lesznek olyanok, akik áldozatok árán is hajlandóak ezzel szembefordulni. Churchillt hozom példaként: a megnyert világháború utáni választáson nem őt választották miniszterelnöknek. De volt ereje örülni a demokráciának, hogy tudniillik le lehet őt váltani. Az emberek többsége arra vágyik igen, hogy működjön a demokrácia, hogy senkinek ne lehessen büntetlenül lopni. De annak a szegényembernek, aki összeszed az erdőben egy öl fát, annak ne törjék össze a biciklijét, és dobják az árokba. Olyan világot szeretnénk, ahol nem kell tétlenül néznünk, hogy a hatalmasok hogyan vágják ki a fáinkat, hogyan veszik el a kis juhász nyáját, még a juhok ganéjét is elrabolják, hogy hogyan pöffeszkednek…
- Éppen túl vagyunk az év legsötétebb napján, elindultunk, ha csak másodpercekkel is, a világos felé. Ez a mostani mozgalom, mozgolódás elhozhatja a világosságot?
- Igen. A nagy része embereken múlik, de hadd idézzem Göncz Árpádot: ő mondta, hogy nem mi csináltuk ’56-ot, hanem ’56 csinált meg bennünket. Az embernek mindig száma kell vetnie azt, hogy, amit cselekszik, abból mekkora az ő része. A történelemben az igaz ember mindig készen áll, és éles az ekéje, hogy hozzálásson a szántáshoz, vetéshez. De tudnia kell, hogy a magot nem ő gyártotta, a Napot nem ő írja fel az égre, az esőt nem ő hozza el. A szabadság is ilyen: van is meg nincs is. El lehet venni, de valahol létezik, és minden azon múlik, hogy te magad abban az állapotban vagy-e, hogy ha a lehetőségek adottá válnak, akkor cselekedni tudj. Lehet, hogy valaki csak szól, mások pedig felkapják erre a fejüket és cselekedni kezdenek. Van, aki szól és cselekeszik is, de nem tudja hol és mennyi ideig kell tennie a dolgát. Aztán van akinek kiváló a szervezőképessége, de hiányzik a bátorsága, hogy belekezdjen. Ez tehát egy többszereplős játék, és bármelyik pillanat alkalmas lehet. Ezt a túloldalon is tudják: egyetlen éjszaka alatt összeomolhat az egész rendszer. És ekkor derül ki, hogy ott belül is vannak olyanok, akiknek elegük van, hogy kezd körülöttük is szorulni a hurok. A rabszolgatörvénnyel például a brutalitásnak és az erkölcstelenségnek olyan szintjére érkeztünk, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat az egész Fidesz-féle építmény. Én magam pedig azt gondolom, hogy a szabadság és az igazság olyan hihetetlenül isteni, csodálatos dolgok, hogy egyetlen egy órára is elérni őket, már megérte.
Mérő László: Tisztelet Lovász Lászlónak
Ha valaki, ő aztán a saját bőrén érezhette, hogy a nagy világon e kívül is van számára hely.
Nem vagyok a CEU oktatója, bíró sem vagyok és a Magyar Tudományos Akadémia tagja sem. Korábban mindhárom intézményt gyakran kritizáltam – és a legnagyobb bánatomra ezzel egy ideje felhagytam.
Ami napjainkban folyik az országban, abban a legutálatosabb számomra az, hogy a kormány által aljasul megtámadott intézményekkel szemben tisztességes ember nem fogalmaz meg kritikát. Amivel akaratlanul is a kormány céljait szolgálja, mivel a független kritika hiánya is gyengíti ezeket az intézményeket (egyébként a kormányt is, de ez őket nem zavarja – hát, a lelkük rajta).
Most azonban alkalmam nyílt arra, hogy őszinte lelkesedéssel szóljak az egyik megtámadott intézményről. Lovász László mindössze hatperces elnöki zárszava az Akadémia 190., rendkívüli közgyűlésén kétszer is nyíltszíni tapsot kapott. Aki látott már akadémiai ülést, az tudja, mennyire rendkívüli az ilyesmi arrafelé. Lássuk, mit tapsoltak meg az érdemes testület fiatalnak egyáltalán nem mondható tagjai, egyébként némi fáziskéséssel, amiből önmagában is látszik, mennyire nem voltak felkészülve arra, hogy tapsolniuk fog akaródzni.
Lovász az őt ért támadások hangnemére mindössze ennyit reagált: „A stílus, az nem azt minősíti, akivel szemben használják.” Majdnem két másodperc telt el, mire kirobbant a taps. A második ilyen mondata, alig másfél perccel később ez volt: „Én nem azért lettem az Akadémia elnöke, hogy asszisztáljak annak szétdarabolásához, akár a lemondásommal is.” Itt még lassabban tört ki a taps, az elnöknek a következő mondatát újra is kellett kezdenie miatta.
Amikor Lovász Lászlót az Akadémia elnökévé választották, sikerült leírnom számos nagy tévedésem egyik legfájóbb darabját. Ezt írtam akkor: „Az a tény, hogy ezt az embert választotta meg az Akadémia az elnökének és ezt a választást a politika sem akadályozta meg, számomra arra utal, hogy történhet valami hasonló az egész országban is.” A „hasonló” ott arról szólt, hogy a hagyományos magyar ellentségeskedések, „törzsi” ellentétek először a matematikusok között, majd az Akadémián belül is elcsitultak. Az akkor éppen másodjára kétharmados kormánynak megvolt a lehetősége arra, hogy ezt az egész országban elősegítse, ehelyett láttuk, mit tett ez ügyben: durva migránsozás, majd Sorosozás következett.
Attól tartok, kormányzatnak fogalma sincs, micsoda nemzeti kincset kezd ki a maga alpári módján. A CEU-ról sajnos nem írhattam le, hogy a világ egyik legjobb egyeteme, legfeljebb annyit, hogy a magyar egyetemi struktúrának egy fontos és értékes eleme. Lovászról viszont nyugodtan leírhatom, hogy a világ egyik legjobb matematikusa. Háromszoros diákolimpiai aranyérmes, a világ legkiválóbb egyetemein tanított, a Microsoft kiemelt kutatója volt, a legjelentősebb matematikai díjakat nyerte el.
Lovászt mostanában támadják amiatt is, hogy amerikai állampolgársága is van. Ahelyett, hogy azt értékelnék, hogy ezzel együtt itthon él, itthon alkot, és még közéleti tevékenységet is hajlandó vállalni, nem is akármilyen szinten. Nem csoda, hogy egy ilyen ember után két kézzzel kap az amerikai állam, tálcán kínálva neki az állampolgárságot. Ha valaki, ő aztán a saját bőrén érezhette, hogy a nagy világon e kívül is van számára hely. Ő nem azért él Magyarországon, mert „itt élned, halnod kell”.
Hanem miért? Idézzünk még egy kicsit ebből az alig hat perces elnöki zárszóból, bár erre pont nem kapott nyíltszíni tapsot: „Kérem, gondolják meg, hogy mi csábítóbb egy tudósnak. Otthagyni a politikával való ütközést, kutatni, tanítani, könyvet írni, eleget tenni esetleg egy régen esedékes külföldi meghívásnak, vagy feláldozni nyári szabadságát és hétvégéit, miközben a sajtóban támadják, kiszerkesztik a fizetését, satöbbi.” Lovász emberi nagyságára jellemző, hogy minderre több szót nem vesztegetett. Az akadémikusokra pedig jellemző, hogy nem egy ilyen mélyen emberi megnyilvánulástól törnek ki nyíltszíni tapsban, de egy ilyen embert megválasztanak elnöküknek.
Az Akadémia tagjainak kiállása az elnökük mellett példaértékű. Különösen hálás vagyok nekik azért, mert lehetővé tették számomra egy ilyen cikk megírását. És remélem, eljön még az idő, amikor újra nyugodt lélekkel kritizálhatom a CEU-t, a bíróságokat vagy a Magyar Tudományos Akadémiát úgy, hogy közben, József Attila Ars poeticájának szavaival, „sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat”.
https://hvg.hu/tudomany/20181220_Mero_Laszlo_Tisztelet_Lovasz_Laszlonak
