Ady a zseniális politikai újságíró
Egy ideje olvasom és fordítom Ady Endre újságcikkeit. Különösen a nagyváradi évek termését tanulmányozom, és valósággal megdöbbenek azon, milyen zseniális volt újságírónak is Ady. Mindenkivel szembe mert menni, aki szerinte a maradiságot, a hazugságot, az álhazafiságot és a bigottságot képviselte. És kritikáját olyan bátor, mondhatni vakmerően vehemens hangnemben fogalmazta meg, hogy cikkeit elolvasva azon csodálkozok, hogy csak egyszer, és mindössze három napig ült dutyiban sajtóvétség miatt, meg azon, hogy nem verték meg. Aki nem hiszi, amit mondtam, annak utánajárok. Íme, mit ír például István király országáról 1902-ben:
„De az már széltében tudott dolog, hogy jelentős, gondolkozni alaposan tudó emberek maguk között elborultan, desperáltan beszélgetnek fenyegető nagy veszedelmekről. István király országa, mely majdnem gyarmata egy másik, züllő országnak s mely csenevész, beteg testével egy futásra akart benyargalni a kultúrországok közé – bizony beteg ország. Koldus, mert szipolyozták s szipolyozzák. Magában nem bízó, mert másoktól függ. Ereje nincs, mert részei divergálnak. Hódításra képtelen a nemzetiségekkel szemben s ereje nincs, hogy leszámoljon a megbéklyózó feudalizmus maradványaival. Társadalma kialakulni természetesen nem tud. Itt még felekezeti harcok folynak. Itt még társadalmilag az őskorban élünk. Amit kultúrára áldozhatnánk, elnyeli Ausztria és a hadsereg. Mindezek fölött pedig az ország sorsát kaszinóban intézik.
A magyar politika pár év óta teljesen belemerült a reakcióba s egészen a kiváltságosak osztályát szolgálja. A nép vándorol ki. Az adózás alatt nyög az egész ország. Az antiszemitizmus szításával majdnem egy millió hasznos magyar embert iparkodnak elidegeníteni a magyar fajtától, míg a nemzetiségi politikánk gyávább, mint valaha. Közigazgatásunk, az állami életnek ez az esszenciája, mindene: példátlanul rossz. Szinte kevés reá az ázsiai jelző. Iskoláink nem tudnak embereket faragni, csak félembereket.
…Ime csak úgy odavetve is milyen garmadája az átkoknak. Pedig ezek siralmas valóságok s könnyen növelhetnők ezt a garmadát háromszorossá s a tetejébe oda állíthatnók a reménybeli uralkodót, akit jezsuiták neveltek s aki nem szeret bennünket.
Lehet-e csodálkozni, hogy egy nagyelméjű magyar politikus bizalmas társaságban egyszer így sóhajtott fel:
- Ha csak a jó sors nem segít, ez az ország pár évtized alatt össze fog omlani.”
Ady diagnózisa kegyetlen és pontos. Jelzi ezt az, hogy az idézett politikus jóslata bevált. Ady nagyváradi évei alatt már pontosan megjelölte azokat az okokat, melyek Magyarországot sírba viszik: a klerikalizmus, a nacionalizmus, a feudális erkölcsök és az inkompetens vezetők. Lássunk egy-két szemelvényt Ady Nagyváradi Naplós korszakából:
” A világ demokratizálódik, sőt szociáldemokratizálódik. A kisded babonák, előítéletek foszlanak, oszladoznak. Magyarországon azonban nagyon erős vágy támadt visszasétálni pár száz esztendőt. A reakció egyre erősebb. A porosz junker-szellem inficiálta a feudális, kasztszerető nyavalyára különben is erősen inklináló magyar társadalmat. “
Vagy itt van ez:
“Kijelentjük, hogy intelligens, szabad emberek vagyunk s amennyire ez Magyarországon lehetséges: intelligens és szabad társadalomban óhajtunk élni. Protestálunk. Protestálunk mindenkivel szemben, ki azt hiszi, hogy a nemzeti harc cégére alatt reakciót lehet mérni. Mert már mégiscsak sok, ami sok. Jön a honkanászok gárdája, s jaj annak, aki tagadja, hogy Magyarországnak semmi egyéb baja nem volna, mint a katonaság állapota. Jön a mágnáscsorda, s össze akar gázolni egy népképviselőt, aki elszólja magát, de aztán meg is bánja a nagy bátorságát mindjárt. Jön a kamarilla, s röviden kihirdetteti, hogy elkövetkezhetik az abszolutizmus. Mintha egy nép alkotmánya annyi volna, mint egy szépségflastrom. Leveszem s elejtem, amikor akarom. Jön Nagyváradra Barabás Béla, s akik nincsenek vele egy véleményen, azoknak egyszerűen betörik a fejét. Jönnek a kir. ügyész urak, s a sajtópörök egymást érik. Egy jámbor oláh vagy tót meg meri kockáztatni a kérdést, hogy vajon csak magyarok laknak-e ebben az országban, rázúdul mindenki. Jön egy-két korlátolt osztrák tiszt, s butáskodik, a vívómesterek rögtön fenik a kardjukat. És jön, jön egymás után mindenféle táborból a vakmerőségek egész sora. A nemzeti harcnak annyi eredménye van már, hogy elöntötte az országot a reakció szennyes árja. Már meg se ütközik nagyon nagy dolgokon sem senki. A katonai, az udvari, a klerikális, a nemzeti s az isten tudja hányféle reakció hozzászoktatta az embereket a brutális butaságokhoz. A szabadelvűséget elvitte az ördög.
Az emberi jogokat, a kultúrtársadalom után vágyódást is elviheti. Ma az embereknek Magyarországon fokos kell, nemzeti rojt és bojt, hely, hova az ember a legújabb parlamentáris módon küldheti az ellenfelét, s fej, amelyet be lehet verni. Ennek a mámoros, lényegében nemes, de szörnyen kártékony nemzeti harcnak voltaképpen örvendenie kellene a trónnak is, a militarizmusnak is. Na, meg a papoknak, mágnásoknak s minden fajtájú ultramontánoknak.“
Hadd idézzek az egyik legkegyetlenebb Magyarország ostorozó cikkéből is egy passzust. Megéri elolvasni. Többször is.
“Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.
Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.
Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…”
Ugye megszeppent ez az önmagunkkal való szembesítés? És még az sem nyújt vigasztalást, hogy a körülöttünk élő népek sem biztos, hogy különbek voltak nálunk, elvégre a magyarság vindikálta magának a vezetés jogát a Kárpát-medencében. De végül belebukott a nagy vállalkozásba. A kudarc egyik oka Ady szerint ez:
“A nacionalizmusnál nagyobb hazugság nem állott még ki a harci porondra. A nacionalizmus maga ezer arc. Megzavarja a legbiztosabb szemű embert. Lefoglal magának minden emberi gyöngeséget. Utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyéririgységre, minden erényre és bűnre.
Mi a célja vele? A célja, hogy akit meghódít a szittya arc, kuruc haj és magyar bajusz, azt kezére játssza a másiknak, a sima arcnak, a Loyola-félének.
Szólott már erről sok beszéd. Mi is abbahagyjuk a képletes beszédet. Kiírjuk magyarul: a hazafisággal szédelgő és lármázó klerikalizmus veszedelmesebb a nyílt klerikalizmusnál.“
Ez utóbbi figyelmeztetés, mely egykor Magyarországra vonatkozott, lehet hogy megbecsülendő felhívás lehet abban az országban is, amelyikben most élek, mert a múlt csapdái ma is riogatnak bennünket. Sőt, most még inkább mert ha értelmiségünkben meg is lenne az Adyéhoz hasonló merészség, ellenben nincs meg hozzá az őszinte akarat a tisztánlátáshoz, és nincs már egyszerre szenvedélyes és intelligens magyarságszeretet, csak Ázsiába való hőzöngések és primitív politikai acsarkodások. Meg aztán néhány zseni is elkelne ezen a mai magyar és félmagyar glóbuszon.
https://papolok.blog.hu/2011/05/24/ady_a_zsenialis_politikai_ujsagiro
