Hét éve annak, hogy Schilling Árpád a magyar színházművészet zászlóshajójának számító független társulat üzemeltetése helyett a színház intézményességének és társadalmi hatásának kritikai vizsgálata felé fordult. A párt című, nemzetközi koprodukcióban készült előadás a Krétakör ebben az időszakban készült munkáinak szintéziseként értelmezhető.

Talán tényleg itt az ideje megvizsgálni, hogy hogyan sikerült színházi gyakorlatra váltani az Egy szabadulóművész feljegyzéseit. A korai Bertolt Brechtet idéző hévvel és szigorúsággal megírt reformtervezet legsúlyosabb konzekvenciákkal bíró belátása az volt, hogy a saját intézményességéhez és üzemszerű működéséhez esztétikailag és politikailag is többnyire kritikátlanul viszonyuló polgári illúziószínház csak igen korlátozott mértékben képes olyan társadalmi változások előidézőjévé válni, amelyre a Magyarország kulturális és mentális állapotát számba vevő Schilling szerint egyre égetőbb szükség mutatkozna. A társulat feloszlatását követő útkeresés tétje tehát egy minél szélesebb társadalmi rétegek számára hozzáférést biztosító politikus színház működési lehetőségeinek feltérképezése volt egy olyan országban, ahol egyrészt az elitista színházművészet még mindig büszkén húzódik vissza elefántcsont-tornyába korának társadalmi problémái elől, másrészt a politikai hatalom egyre nagyobb befolyást igyekszik szerezni a hűbérbirtokká váló színházi intézményrendszer fölött.

Társadalmi valóság és színházi fikció korántsem egyszerű viszonya csak egy politikus esztétika felől nézve tűnik még problémásabbnak különösen akkor, ha a magát politikusként értelmező színház a politika reprezentációja helyett valóban a reprezentáció politikájára kíván összpontosítani. Nem véletlen, hogy A párt is ennek a kapcsolatrendszernek ha nem is a tisztázásával, de a bonyolításával kezdődik. A többszörös keretezéssel dolgozó előadás a The Party nevű zenekar dalával nyit, amelyből egyebek mellett értesülünk arról, hogy a világ egy színpad, az élet egy sztori, ám fel kell ébrednünk, mert valami nagyon elromlott. Az énekesnőtől (Juliette Navis) megtudjuk, hogy az unió BRAVE programjának támogatásával megvalósuló „Megszoksz vagy megszöksz” turné egyik állomásán vagyunk, amelynek vendégeként bejelenti a Krétakört. A Nobel-díjas Harold Pinter Művészet, igazság és politika című beszédének kezdő sorai – mely szerint nem lehet egyértelmű különbséget tenni valós és nem valós, igaz és hamis között – vezetik be azokat az etűdöket (a szülőnőből a gyereket kitaposó hímnemű nőgyógyásztól kezdve a bunkó jegyellenőrön és a vallási fanatikus anyán keresztül a munkaidőben csak az ügyféllel nem foglalkozó hivatalnokig), amelyek napjaink Magyarországát hivatottak jellemezni. És valóban: a magyarul nem beszélő turistával agresszívan üvöltöző BKV-ellenőrt (Nagy Zsolt) akkor is a mai magyar valóság darabjaként ismerjük fel, ha a jelenet történetesen a Kontroll című filmből vett idézet.

Majd zeneszámok, akrobatikus mutatványok, megdöbbentő adatokat közlő profi infógrafikák és filmes bejátszások által megszakítva nézhetjük végig annak a két baráti családnak a történetét, akik tragikusan buknak bele abba a feladatba, amit a BRAVE-program koordinátora (Marc Vittecoq) szerint Európa jelent. Az ebédlőasztalnál kedélyesen románozó-cigányozó iskolaigazgató (Terhes Sándor) és építési vállalkozó (Nagy Zsolt) életében sztereotip jelentetek láncolataként sűrűsödik össze a magyar társadalom minden baja: a politikai apátia, az önkormányzatok pénztelensége, az iskolák államosítása, a fogyatékosok kirekesztése, a nők elleni erőszak, a korrupció, a családok szétesése, a bűnözés, a stadionépítések és a mezőgazdaság visszásságai. Megismétlődik a közéletet tematizáló összes ismert szólam (a dicső múltban élő nemzeti-konzervatívtól a balliberálison keresztül a pragmatikusan cinikus populizmusig), és a szemünk előtt épül ki a rendszer, amely tévedhetetlenül tesz különbséget jó és rossz között, kitüntető figyelmet szentel a fiatalok erkölcsös életre nevelésének, és amelyben az erőszak kultúrája és a többség akarata érvényesül mindenek felett. A színre vitt világnál csak az a riasztóbb, ahogy a nézőkben aktiválódnak a Kádár-kori kettős beszéden és nyíltan odamondogató politikai kabarén iskolázódott befogadói reflexek, és mintegy a gőzt kieresztve nagyot kacagnak, amikor Sándor és Zsolt az iskola problémáit taglaló beszélgetésében ráismernek az államosítás logikájára.

Az előadás koncepciója olyannyira brechtiánus, hogy ugyanaz az alapvető esztétikai feszültség uralja, ami már Brecht teoretikus szövegeiben, valamint az elméletét csak korlátozottan megvalósító színházi praxisában is tetten érhető. Arról az ellentmondásról van szó, amely a fabula és az annak totalitását megszakító elidegenítő effektusok, a fiktív történet és a színházi pillanat valósága, a tanítás és a szórakoztatás céljai között feszül. Schilling rendezésében a kortárs színház két egymástól radikálisan különböző játékmódja vívódik egymással: az alapvetően dramatikus meghatározottságú alkalmazott színházi formák, amelyek a közélet problémáit többnyire egy családi történetbe ágyazottan jelenítik meg és ez által teremtik meg az egyén érintettségét, másrészt a jellemzően nem-dramatikus, elsősorban önmaga ábrázolási és befogadási konvencióit, működésének gazdasági és társadalmi feltételeit kritikusan reflektáló és felforgató, nem tematikusan, hanem sokkal inkább esztétikai értelemben politikus színház.