Az ifjú hölgy – nevezzük Helennek – a frankfurti repülőtéren gépe indulására várt. Zsebében még csörgött valami aprópénz, és jól tudta, hogy ezt a pár márkát okosabb lesz elkölteni, mivelhogy a bankok sehol sem váltanak be külföldi aprót. Vett tehát néhány vacak kis emlék­tárgyat, azután a büfében megivott egy kávét, és megevett két szendvicset, és még mindig maradt húsz pfennigje.
– Ezen mit kaphatok? – kérdezte a büfésnőtől.
– Ezen már semmit.
– Mégis, mit lehet vele kezdeni?
– Például bemenni a mellékhelyiségbe.
Nem rossz ötlet. Helen belépett a mosdóba, de meglepetten látta a felírást: a mellékhelyiség használata húsz pfennig, kézmosás külön húsz pfennig. És mert jó nevelése a kézmosást is elengedhetetlennek tartotta, lemondott erről az élvezetről. De mit lehet csinálni húsz pfenniggel? Valaki végül is felvilágosította: telefonálni lehet. Egy helyi beszélgetés ára.
Helen gondolkozott. Egy árva lelket sem ismert Frankfurtban. Elővette a telefonkönyvet. Azután tárcsázott. És mert őszinte lélek volt, a jelentkező férfinak be is vallotta: két óra múlva indul a gépe Kanadába, csak tréfa az egész, maradt még húsz pfennigje.
– Hol van most?
– A Panam repülőtéri irodája előtt.
– Ne mozduljon, rohanok, várjon.
A férfi – nevezzük Helmutnak – könyvelő volt és agglegény. Élete nagy bánata a pénz volt. Nem tudott vele bánni. Elsején megkapta a fizetését, ötödikén már nyomorgott. Ő a vállalati folyószámlákon százezer márkás tételeket könyvelt – nem tudott mit kezdeni a hatmárkás felvágottak és hárommárkás zoknik világában. És erre jön az égből egy angyal, egy nő, aki úgy tud beosztani, hogy még húsz pfenniget sem hagy kárba veszni.
El is vette feleségül.