A szépség és a mélység meséje

A fiú megszerette a leányt, mert szép volt. A fiú a szépséget szerette meg benne. Azt mondta tehát:

- A lelkét szeretem.

És igaza volt, mert a leányban a Szépség a lélek. A leány szemébe, ajkára, gondolataiba, szeszélyeibe a Szépség adja a lelket. A szépség beszél belőle, és a szépség lát.

A fiú a leányban a szépség után vágyott, de az emberben mást keresett. Az emberben nem a szépséget kereste, hanem a mélységet. A gondolat és az érzés mélységeit. Mert az emberbe a mélységek ágyazzák a lelket.

S voltak a fiúnak pillanatai, amikor a leányban is meg akarta találni az embert. Mikor arra gondolt, hogy megkeresi a leányszívben az emberszívet, a mélységeket. Voltak ilyen pillanatai. De nem volt elég bátorsága hozzá.

Mert attól félt, hogy elveszíti a Szépséget. Találkozik az emberrel, de elveszíti a leányt.

Az el nem küldött levél meséje

Nem tudta tovább tűrni a szeszélyeit. Levelet írt neki, és elbúcsúzott tőle.

Most is szeretlek, és tudom, hogy most is szeretsz. De el kell válnunk, mert betegek vagyunk. A szerelmünk beteg. Nem adtak a szíveink a szerelmünknek olyan egészséget, mint amilyen egészsége van a faggyal dacoló fának.

Ha mernéd szemembe mondani, hogy szeretsz, nem hagynálak el. Ha nem ígérnéd meg, hogy a szívedet mutatod meg nekem, de engednéd, hogy meglássalak közelről, nem

hagynálak el. Ha nagyon szeretnél, úgy, ahogy én sem szeretlek, nem hagynálak el.

De így el kell válnunk. Sírni fogsz utánam?

Én is szeretnék sírni, de nem tudok. Nem tudok sírni, mert attól félek, hogy te már tegnap megírtad nekem ezt a levelet, és mára már azt kérded: vajon sírok-e utánad?

(Meg kellett volna várnom a leveledet. Így nekem nem jut a könnyekből. Mert a dac elfojtja a könnyeim útját. Meg kellett volna várnom a leveledet.)

... Ezt írta a fiú abba a levélbe. De nem küldte el. Várt vele.

(Forrás: Balázs Ferenc: Mesék, amiket neked írtam 1921.)