Mikor elkezdték felülről visszabontani az országot, mert túl sok napsütés éri a tetejét, még nem volt világos, hogy meddig is tart a nagy visszabontás, az egyrelejjebb-egyremélyebb kampány.

A Kékestető leborotválásakor, ahol az ünnepélyes első kapavágások történtek, még tiltakoztak a környezetvédők, a természetjárók, valamint - tévedésből - a kiskundorozsmai női sakkegylet igazolt versenyzői, petíciókat írtak jeles értelmiségiek, humán- és természettudósok, sőt a Magyar Tudományos Akadémia Hegy- és Vízrajzi Osztályának portása, Ede bácsi is nagyon mérges lett, és csúnyán káromkodott. A budapesti utcákon hangos fiatalok vonultak, és azt kiabálták, "Fel a hegyekkel, le a kormánnyal!".

Ám a Kékestető lebontása a tervek szerint haladt. A közmédia közölte, hogy "fel kell számolni a vertikális különbségeket, és horizontálisan kiterjeszteni a nemzetet", a Vertikalizálásért Felelős Helyettes Kormánybiztos Helyettese kifejtette a Petőfi-tervet ("Mit Nekem, Te Zordon!!!" - hirdették az óriásplakátok), amelynek vezetésére felkért egy neves esztétát.

A neves esztéta homlokát ráncolva (ez afféle védjegye volt, ami elismertté tette őt mind a mérsékelten baloldali, mind a mérsékelten jobboldali körökben) rámutatott, hogy alapvetően síkvidéki kultúrájú nép vagyunk, a múzeumoknak pedig sík alapokra van szükségük, márpedig új múzeumok kellenek a hegyek helyén, mert egy múzeumban mindig be lehet mutatni, hogy milyenek voltak a hegyek, és az embert még a zápor sem kapja el, meg kaptatni sem kell neki nagy izzadva felfelé, és van büfé is, na, kérem, hát ez a kultúra, mondta a neves esztéta.

Egy remek tollú publicista azt fejtegette, hogy nem szabad engednünk a hegypárti csábításoknak (melyeknek bohó fiatalkorában ő is engedett, de hát ezt hívjuk szellemi fejlődésnek). A kérdésről kiadott nemzeti konzultáció eredményeképpen a megkérdezettek száztizenhárom százaléka úgy válaszolt, hogy "mérsékelni kell a szintkülönbségeket".

A környezetvédőket közben leidegenbérencezték, a természetjárókat kopasz verőemberek agitálták meg a fogyatkozó erdőszéleken, a kiskundorozsmai sakkegylet összesített internetes eredménylistáján váratlanul csúnya bemattolások jelentek meg (érdekes módon cirill betűkkel), a jeles értelmiségieket eljeltelenítették, Ede bácsit pedig leszarták, mert csúnya a szája, és köztudomásúlag iszik. Lassan a fiatalok is hazamentek az utcákról, mert az utcákon szar volt a wi-fi.

Az ország visszabontása ezután már zavartalanul folytatódott. A Kékest követte a Csóványos és a Nagy-Milic, utána a kisebb csúcsok. Mikor a János-hegynél Budát kezdték visszabontani, a pestiek röhögtek, mikor Kőbányánál Pestet, a vecsésiek, és így tovább, szintvonalról szintvonalra, emeletről emeletre haladva bontották vissza az országot, nem is hallatszott más, csak az exkavátorok brummogása, a csákányok duhogása, és az egyre gyérülő röhögés.

Akkor sem álltak meg, mikor elérték a legmélyebb pontot a Szeged melletti Gyálaréten (75,8 méter a tengerszint felett), bár arról, hogy hol is az ország legmélyebb pontja, röpke, ám heves sajtóvita alakult ki, mikor Tiszasziget (76,7 méter a tengerszint felett) polgármestere azt írta a Facebookon, hogy a mérések svindlik, és Gyálarét "közel sincs annyira mélyen, mint amivel büszkélkedik". "Szégyellje magát Tiszasziget" - fakadt ki id. Sammu Béla, a gyálaréti juhász a Twitteren. "Mindig van lejjebb!"

És az országásók nem tudtak megállni. Talán nem is akartak. Talán azt sem tudták, mi az. Ástak, fúrtak, bontottak tovább. Elérték a tengerszintet, tovább ástak. Még mindig besütött a nap. Mélyítenek folyamatosan. Talán mindörökké, talán csak Ausztráliáig.

Magyarország helyén most egy nagy, mély, sötét gödör ásítozik. Még szerencse, hogy idejekorán körbekerítették, így nem esik bele, aki nem odavaló.