Rohonyi Gábor: Konyec – Az utolsó csekk a pohárban

A rendbehozott magyar filmfinanszírozás következtében elszapordó műfajfilmek gyakran fordulnak amerikai sémákhoz, ám a tengerentúli zsánerek nehezen szervesülnek a hazai közegbe, s legyen szó tinivígjátékokról (Tibor vagyok, de hódítani akarok) vagy akciófilmekről (Kész cirkusz), az elkészült művek nagyja eleddig inkább mutatott a blődli, mintsem az ötletes újrahasznosítás felé. Többször próbáltak itthon már gengszter-fabulát is filmre vinni (gondoljunk csak az Argóra, vagy éppen Szomjas György Gengszterfilmjére), s kritikánk tárgya, Rohonyi Gábor első rendezése, a Konyec is ezt kísérli meg – az eredmény ezúttal, szerencsénkre, jóval kedvezőbb a korábbiaknál.

A Konyec a menekülő szerelmesek örökzöld témáját frissíti fel, azaz elődei között egyaránt említhető Fritz Lang Csak egyszer élsz című noir-klasszikusa vagy éppen a leginkább elhíresült darab, az Arthur Penn rendezte Bonnie és Clyde. Nem előzmény nélküli a szubzsáner honosítására tett kísérlet, alig néhány éve készült el egy itthoni mozifilm, mely már címében is a neves őst idézte: Deák Krisztina filmje, A miskolci boniésklájd azonban aligha nevezhető a séma honi környezetbe való sikeres átültetésének. A megtörtént eseményeken alapuló film – mely valójában a Novák Tünde, a miskolci rablópár életben maradt tagjának naplóregényét dolgozta föl – a fiatal bűnözők idillikus szerelmét állította a középpontba, ám a bűntettek elégtelen motiválása és a románc szépelgő bemutása miatt a töténet elvesztette tétjét, s csupán egy ártalmatlan ifjúsági kalandfilmmel gazdagodott a hazai kínálat.

A Konyec ezzel szögesen ellentétes stratégiát követ, hősei ugyanis nyolcvan felé járó kisnyugdíjasok. Ez a merész döntés számtalan lehetőséget kínálna a harsány műfajparódiára, ám Rohonyi Gábor filmjétől mi sem áll távolabb, mint az élemedett korú szereplőin való élcelődés. Főhősei, Emil és Hédi (Keres Emil és Földi Teri jutalomjátéka) szomorkás, egymással csak ritkán és akkkor is magázódva kommunikáló házaspár, akik képtelenek az egyre duzzadó számlákat fizetni alacsony nyugdíjukból. Ahogyan a filmet nyitó flashbackből megtudhatjuk, Emil egykor fiatal ávósként, egy rekviráló osztag sofőrjeként találta meg Hédit egy nagypolgári kúria padlásán, aki szabadságáért cserébe gyémánt-fülbevalóit adta zálogul, s miután Emil nemcsak megmentette, de az ékszert is visszaadta, szerelem szövődött közöttük. Amikor ötven évvel később Hédi kénytelen átadni fülbevalóit a zord tekintetű pénzbehajtóknak, Emil cselekvésre szánja el magát, s fogja régi pisztolyát, beül egykori szolgálati autójába, és kirabolja a legközelebbi postafiókot.

A lassú tempóban induló film távolságtartó stílusban, a közeliket szemérmesen kerülve mutatja be az először kissé fásultnak tűnő, ám az idő előrehaladtával mélységeit felfedő házasságot, s bár tiszteletteljes alázattal közelít figuráihoz, a humornak sincsen híján. Stílusát és hangütését némileg megtöri, ám egyben termékenyen ellenpontozza a másik, kevésbé kidolgozott történetszál: Emil kézre kerítésével egy olyan fiatal rendőrpárost bíznak meg, akik a magánéletben is párt alkotnak (Schmied Zoltán és Schell Judit alakítása), ám a férfi hűtlensége miatt a lány szakítani akar, bár annak gyermekét már méhében hordja. Hédi eleinte mímeli a velük való együttműködést, ám amint lehet, csatlakozik férjéhez, s együtt folytatják rablóútjukat, melynek során többször is bolondot csinálnak az őket üldözőkből, miközben a média felhajtása folytán szerte az országban szimpátiatüntetések szerveződnek mellettük.

A Konyecet éppen az tünteti ki a honi mezőnyben, hogy első látásra képtelennek tetsző történetét könnyedén hitelesíti, s a műfaji keretet minden döccenő nélkül ülteti át a magyar közegbe. A panellakásban tengődő nyugdíjasok a Legyen ön is milliomos nézésével múlatják az időt, a szomszédok háklis vénasszonyok, a tévéből pedig ismerős riporterek kommentálják az eseményeket. A vidéki Magyarországról jellemző pillanatképeket kapunk, s a történetet nemcsak a példás miliőrajz teszi átélhetővé, hanem a főhősök szerelmének bemutatása is. Emil és Hédi kapcsolatát félszavakból, apró gesztusokból és beszédes tekintetekből ismerjük meg, s eleinte hidegnek tűnő viszonyukról lassan derül ki, hogy valójában mély érzelmekkel teli és tragédiáktól terhelt. Csupán a film középső harmadában, az újra kiviruló szerelmüket mutató, kedélyeskedő jelenetekben veszít a páros érdekességéből, s tűnnek az alakítások némileg haloványabbnak.

A forgatókönyvíró, Lovas Balázs jó munkát végzett, az egyenletes színvonal mellett egy-egy egészen eltalált jelenet is akad – elég közülük azt említeni, amikor a „vérdíjas nyugdíjasok” a sikertelen rablás után sült krumplit majszolva lamentálnak a módszereikről („Nem voltam egy kicsit közönséges?” - kérdi Emil, miután egy üres bankban azt kiáltotta: „Ide a pénzt vagy mindenkinek szétlövöm a szívét.”), vagy amikor Emil egy gyorsétterem parkolójában kénytelen levakarni magáról egy utcalányt. Mind a színészi játékot, mind Szatmári Péter képeit csak dicséret illetheti, s a film szórakoztató értékéből még az sem von le sokat, hogy a motivációs háló itt-ott sérült, s a dramaturgia nem elég feszes.

Rohonyi Gábor filmje nemcsak kiváló példa arra, hogy a tengerentúli minták adaptálása gyümölcsöző is lehet, de átgondolt, kiérlelt film, ami – a road-movie örökségéhez illőn – fontos társadalmi kérdéseket feszeget. Míg Penn Bonnie és Clydeja a korabeli establishment-ellenességet fejezte ki, addig kései, magyar utódja konzervatív értékrendet hirdet. A Konyec príma zárlatában az elmélázó tekintetű rendőrnő arca arról tanúskodik, megtanulta a (leginkább az összetartozás felelősségéről szóló) leckét a bölcs nyugdíjas-pártól. Az új évezred menekülő szerelmesei a zűrzavaros, önző, szabados világgal szemben mutatják föl a konvencionális értékeket, s ez nemcsak a történetséma radikális és egyedi újraértelmezése, de a gyakran az obszcént s az alpárit súroló magyar közönségfilmben egészen kivételes érdem.

http://www.filmtett.ro/cikk/2737/rohonyi-gabor-konyec-az-utolso-csekk-a-poharban