Gyász: meghalt Bodor Pál
Hosszan tartó betegség után elhunyt Bodor Pál író, újságíró. Publicisztikái mellett több verseskötete is megjelent, és fordítóként is jelentőset alkotott.
Több álnéven is írt, legismertebb a Diurnus volt, így jelentek meg a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban is az írásai.
Bodor Pál a bukaresti egyetem filozófia-lélektan karán majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Romániai magyar lapoknál dolgozott, 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette. 1970 és 1979 között a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztői munkáját látta el, a Román Televízió magyar adásának és későbbi munkatársi gárdájának kialakítása az ő nevéhez fűződik.
1983-ban Budapestre költözött, ’84-től a Magyar Nemzet, ’91-től pedig a Népszabadság szerkesztője lett, ahol naponta jelentek meg jegyzetei, tárcái, publicisztikái.
Nagy szerepet játszott a Ceausecu-rendszer és az 1989-es decemberi romániai események hazai magyarázatában és megismertetésében. A Diurnus álnevet azért választotta, hogy Romániában maradt lányát ne érhesse bántódás.
2005-ben a Hetek című hetilapban cáfolta, hogy jelentéseket írt volna kollégáiról a román államvédelemnek, a Securitatének. A lapnak elmondta, hogy az ötvenes években sokat szidták azokat a román hatóságok által elvégzett irodalmi elemzéseket, amelyekre szabályos bírósági ítéleteket alapoztak. Ezután többedmagával arra kérte fel őt a Securitate, hogy igazságügyi szakértőként néhány irodalmi műről mondjon véleményt. Miután látták, hogy egy embert az ő elmondásuk alapján ítéltek el, soha többé nem adtak olyan véleményt, amely a szerzőnek árthatott volna – még úgy sem, hogy már nem tudták, kiről mondanak véleményt. Ezután a Securitate látta, hogy nem használhatják fel őket, így nem kaptak több megbízást.
(Via Index)
Egy kivándorló bevándorló - Bodor Pál (Diurnus) író, publicista
A nyolcvanas évek második felében tárcái a legnépszerűbb napi olvasmányok közé tartoztak, a rendszerváltás után jobbról mind élesebben támadták, és személye némely baloldali és liberális körökben is ciki lett. A jövőre nyolcvanéves Bodor Pál mesél életéről. A nyolcvanas évek második felében tárcái a legnépszerűbb napi olvasmányok közé tartoztak, a rendszerváltás után jobbról mind élesebben támadták, és személye némely baloldali és liberális körökben is ciki lett. A jövőre nyolcvanéves Bodor Pál mesél életéről. A nyolcvanas évek második felében tárcái a legnépszerűbb napi olvasmányok közé tartoztak, a rendszerváltás után jobbról mind élesebben támadták, és személye némely baloldali és liberális körökben is ciki lett. A jövőre nyolcvanéves Bodor Pál mesél életéről.
Magyar Narancs: 1979-ben, a román rádió és televízió magyar és német műsorainak főszerkesztőjeként döntötte el, hogy áttelepül Magyarországra. Ezt négy év múlva meg is tette. Nem félt, hogy ön után nyúlnak?
Bodor Pál: Egyfelől nem főszerkesztőként jöttem el, 1979-ben már harmadszor nyújtottam be a lemondásomat. Mivel két szívroham után voltam, ekkor elfogadták. Másrészt megtanultam kezelni a félelmeimet. Igaz: megúsztam a börtönt, nem vittek el a Duna-csatornát építeni, "csak" az egészségem ment rá az állandó stresszre. De a lehallgatásom, a körém épített besúgók, a kompromittálásom végett kinevezésem egy kínos "szakértői bizottságba" emlékeztetett rá, hogy sose felejtsek el félni.
MN: Kanyarodjunk vissza az időben! Hol és milyen nyelven végezte az iskoláit?
BP: Első elemitől érettségiig a szüleimnél éltem, Temesváron. Akkor ott nem volt magyar nyelvű fiúközépiskola. Szót se tudtam románul, tehát román elemibe írattak a szüleim, hogy a továbbiakban majd helytállhassak. A temesvári piaristáknál jártam ki a főgimnázium nyolc osztályát. S noha román tannyelvű volt az iskola, 1946-ban magyar diáklapot indítottam, a Gaudeamust, majd hamarosan a Magyar Népi Szövetség bánsági ifjúsági sajtófőnöke lettem 16 évesen. Emlékszem, hozzám mint "tapasztalt lapszerkesztőhöz" küldtek egy fiatalembert, hogy indítsuk el együtt a "Petőfivel" című ifjúsági lapot. A fiatalember Sütő András volt, kissé meghökkent a srác diáktól, aki voltam. 1948-ban már a Romániai Magyar Szó bukaresti szerkesztőségének tagjaként néhány hónap alatt rájöttem, hogy vannak a magyar szókincsnek talán csak az iskolában megtanulható reáltudományi rétegei, amelyek nálam hiányoznak. Decemberben felmondtam a lapnál, a bukaresti egyetemtől, ahová sikerrel felvételiztem, kikértem a papírjaimat, átrohantam Kolozsvárra, és átiratkoztam a Bolyaira, ugyancsak filozófia-lélektan szakra, hogy legalább az egyetemet magyarul végezzem. És még szomjasabban olvastam. Huszonegy éves voltam, mikor átkerültem az írószövetség irodalmi és művészeti hetilapjához, az Utunkhoz. Ott dolgoztam 1967 februárjáig.
MN: Amikor is visszaköltözött Bukarestbe.
BP: 1965 végén felhívott Domokos Géza, az Irodalmi Könyvkiadó nemzeti kisebbségek részlegének főszerkesztője, és közölte: őt magasabb tisztségbe nevezték ki, és engem javasolt utódjául. Nagyon haboztam, szerettem Kolozsvárt, fölfedeztem anyai őseim itteni sírjait, műveit, emlékeit - de végül igent mondtam, egyetlen feltétellel: megvolt már a két gyerekünk, csak akkor költözöm fel, ha lakást adnak. Végül csak '67 februárjában foglaltam el a főszerkesztői széket, és másfél évig ágyra jártam: 1968 végén kaptam (rossz, negyedik emeleti, lift nélküli) panellakást. Kompromisszumot persze úgy igyekszik kötni az ember, ha az ügy, amelyet képvisel, nyer ezen. Az Irodalmi Könyvkiadónál kiadott magyar könyvek száma 1966-ban mindössze 50 volt, köztük csak egyetlen új regény. A '68-ban készített, jóváhagyott terv már 128 könyvcímet tartalmazott. Új sorozatot indítottunk, köztük a monumentális Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat; mi adtunk rá szerződést és finanszíroztuk a munkálatokat, holott erre nem is volt jogosítványunk. Ez idő tájt leadtunk egy remek magyar virágének-gyűjteményt is. Múltak a hónapok, még azt is nehezen tudtam meg, hogy a cenzúra miért tiltotta le; valaki a térképbe berajzolta a kötetben szereplő virágénekek lelőhelyeit, s "kijött", úgymond, a történelmi Magyarország térképe! Valójában: a magyar nyelvterület. Talán ezért szerepeltem irredentaként a Szeku (Securitate: a kommunista Románia titkosszolgálata - a szerk.) véleményezésében, melyre Stefano Bottoni történész bukkant, és ő küldte el nekem fénymásolatban.
MN: Hamarosan mégis elfogadta a román rádió és televízió nemzetiségi főosztályának főszerkesztői kinevezését.
BP: Arra az időszakra esett a kinevezésem, amikor Ceausüescu éppen - hinterlandja erősítésére - megjátszotta a liberalizálót. Ami illett ahhoz, hogy Románia nem engedelmeskedett a moszkvai parancsnak, nem vett részt 1968-ban Csehszlovákia lerohanásában. De a nejével 1971-ben vagy '72-ben Kínában tett látogatása után bekeményített, a rendszer egyre nacionalistább, sovinisztább lett. Csak ravaszul, taktikázva lehetett dolgozni. Azon az alapon, hogy úgymond "ellensúlyozni kell az ellenséges propagandát", sikerült heti 25 percről háromórásra növelni magyar tv-műsorunkat, mégpedig a mindenütt - tehát a moldvai csángóknál is - nézhető I. programon. Akkor országos boldogság volt, hogy megszólal a képernyő magyarul, mert addig a pesti televíziót csak a határsávban lehetett fogni. A magyar rádióadásokat is közel háromszorosukra, napi hét órára növelhettük. Persze kemény támadások is érték a szerkesztőséget. Fel is jelentettek minket, nem is egyszer. Kaláka című sorozatunk Székelyudvarhelyen fölvett csángó adására Lujzikalugyerből hívtunk csángó nótafát. A megyei első titkár azzal jelentett föl a tévé elnökénél minket, hogy "mezőgazdasági kampány teljében munkaerőt csábítunk el a megyéből". Mintha valóban ez bosszantotta volna. Nos, a nótafa egyébként a falu párttitkára volt. Mindenütt és minden percben érezhető volt a Securitate jelenléte. 1977 végén megtaláltuk lakásunkban a lehallgatókészüléket. A szerkesztőségemben rendre öt kollégám mondta el biztonságos helyen, hogy megzsarolták, és kénytelenek engedelmeskedni. A feleségemet sem kímélték. Egy iskolai barátnőjét, aki kémelhárító tiszt lett, megkérte, egyszer jöjjön vele, és mondja meg, csak üldözési mániája van-e, vagy tényleg követik. Tényleg követnek - biztosította a profi barátnő.
MN: Mit csinált, hol kapott munkát a lemondása után?
BP: A lemondásom után áthelyeztek a Romániai Magyar Szó című napilaphoz, ahol a főszerkesztő azt kérte, hogy havonta annyi flekket írjak, főleg riportban, ahány százast tartalmaz a fizetésem, ne írjak a nemzetiségi kérdésről, viszont nem kell bejárnom a szerkesztőségbe. Így 53 flekk lett a havi normám. Gondoltam, ha két hónap alatt háromhavi normát teljesítek, marad egy szabad hónapom regényt írni. Megírtam az Apám könyvét, befejeztem a Svájci villát, melyről a Böhlau Verlag erdélyi német tárgyú esszékötetében Balogh András professzor azt írta, hogy a magyar irodalom legjelentősebb regénye az erdélyi szászokról. Szépíróként ez a viszonylag csendes négy év volt életem legtermékenyebb időszaka. Visszatekintve mindenképp bölcsebb lett volna a regényírásra koncentrálnom. Tévés-rádiós kinevezésem évében, 1970-ben töltöttem be negyvenedik életévemet. Ötvenhárom évesen jöttem vissza Pestre, jövőre töltöm a nyolcvanat. Hat regényem jelent meg, ezekből három, ha jó. Igen, állandóan nyüzsögtem, kezdeményeztem, szerveztem, kritizáltam, fontoskodtam. Sajnos ilyen a természetem.
MN: Hogyan sikerült repatriálni? Hiszen akkoriban ez igen bonyolult volt, mindenféle papír kellett, protekció, engedély.
BP: Bevallom: a fiam akkor már néhány éve ide nősült. Leszázalékoltattam magam, erre számos nyomós okom volt, többek között súlyos thrombocytosisom, amit nem lehet szimulálni. Sass Géza professzorhoz küldött vele egy kolozsvári román professzor, be is feküdtem a Szabolcs utcai kórházba. Tehát látogatási útlevéllel érkeztem Pestre, bár őszintén szólva nem reméltem, hogy itt lehet maradni. Feltűnt, hogy a román követség milyen készségesen hosszabbítja meg a vízumomat - ez reményt adott. Lehet, hogy örültek: megszabadulnak tőlem, de lehet, hogy minden nyugdíjastól szívesen szabadultak. Öt és fél évet kellett várnom a magyar állampolgárságra. 1983 áprilisában érkeztem, 1988 szeptemberében kaptam meg.
MN: A romániai nemzetiségi kulturális élet exponált figurájaként tért vissza a szülővárosába, Budapestre. A bizonytalanra jött, vagy ígértek itteni szerkesztőségek segítséget, munkahelyet?
BP: Egykor a Magyar Nemzet közölte az Utunkban megjelent egyik írásomat. Az akkori főszerkesztő, Mihályfi Ernő behívatott, közölte velem, hogy ha repatriálok - tudta, hogy Budán születtem -, mindig vár a Magyar Nemzetnél egy íróasztal. 1983-ban két kéziratot vittem mutatóba utódjához, Soltész Istvánhoz, aki nyomban fölvett. De nagyon nehéz volt. A művelődési minisztérium Maros utcai vendégházában, majd a Hírlapkiadó Vállalat érdligeti üdülőjében, több alkalmi szálláson, barátoknál, rokonoknál, összesen 19 helyen aludtam-aludtunk (nemsokára megjött a feleségem is, látogatási útlevéllel). Legfontosabb pesti rokonom az unokatestvérem, Horlai Ági. Nála sokszor húztam meg magam. Ahányszor a hatvanas évek végétől Pestre látogattam, nála Erdély iránt érdeklődő kiváló értelmiségiek gyűltek össze egy-egy estére, és faggattak. Például Antall József és neje, Klára, Németh G. Béla és mások. Ezer szál kötött ide. Azért halogattam mégis az átjövetelt, mert ez volt a kényelmesebb megoldás: a menekülés. De mindinkább éreztem: a szó szellemi (és politikai) értelmében Romániában alig maradt esélyem a pozitív cselekvésre.
MN: Diurnusként kezdett publikálni a Magyar Nemzetnél. Miért használt álnevet?
BP: Az áttelepülésünk után, 1983-ban Johanna lányom tizennyolc évesen magára maradt Bukarestben. Féltettem őt. A Magyar Nemzetnél tudták: titokban kell tartani, hogy kit rejt az álnév. A lányom biztonsága érdekében elterjesztettem, hogy ha bármi történne Bukarestben vele, nemzetközi sajtótájékoztatót hívnék össze Budapesten.
MN: Erre, ugye, nem került sor?
BP: Nem, őt nem fenyegették meg, csak engem. Már Budapesten laktam, amikor meghívást kaptam egy Franciaországban rendezett menekültügyi Európa-konferenciára. Kiutazás előtt a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal feje figyelmeztetett, hogy értesüléseik szerint Párizsban merénylet készül ellenem. Csak mosolyogtam ezen: nem vagyok én olyan fontos. Megmagyarázták, hogy a Romániát elhagyó értelmiségiek táborában már csak tévés évtizedem miatt is elegen ismernek ahhoz, hogy a netán sikeres merénylet sokakat félemlítsen meg. A külügyminisztériumban megmondták, hogy a számomra foglalt szállodaszobába ne jelentkezzem be, végig a nagykövetség épületében kell laknom, követségi kocsik szállítanak majd. Így is történt. A merénylet elmaradt.
MN: Kihez szóltak Diurnus napi bejegyzései? Jól érezte magát a Magyar Nemzetnél?
BP: Azzal áltatom magam, hogy abban a kegyelmi időben, az akkori Magyar Nemzetnél eltöltött nyolc, s még inkább a Diurnus-rovatom hat éve alatt sok olvasót elértem közel kétezer jegyzetemmel. "Ha volt jelentősége a szabad gondolatnak és a szabad szónak a nyolcvanas évek végén, akkor ennek tömeges jelentőséget a Diurnus-újságírás, a Diurnus-rovat adta... Százezrek beszélnek és gondolkoznak diurnusul, anélkül, hogy sejtenék" - idézte az első Diurnus-válogatás szerkesztője, Szigethy András a fülszövegben Lengyel László előszavát. Az biztos, hogy amikor megjelent a Hisztéria szükségállapota című könyvem a romániai nemzetiségi politikáról, legalább kétszázan álltak sorba dedikálásért a Váci úti könyvesházban.
MN: Miért kellett eljönnie a Magyar Nemzettől?
BP: A lapkiadó eladósodott, állítólag ezért adták el a Magyar Nemzetet. De a Diurnus-sorozat polgári, értelmiségi és főleg nemzeti körökben annyira közkedvelt volt, hogy amikor kiderült, képtelen vagyok átállni jobbra, sokaknak csalódást okoztam.
MN: Ismét íróasztalt kellett keresnie?
BP: A Népszabadságnál folytattam Diurnusként 1991 januárjától. Abban az évben a MÚOSZ közgyűlése megválasztott elnökének. Másnap, vasárnap reggel egy azóta elhunyt avantgárd költő és publicista a Kossuth rádióban lepocskondiázott. Nem is ismertük egymást. Az egyik jobboldali párt sajtófőnöke később a szemembe mondta, hogy "folytatják a kampányt" ellenem, a "megsemmisítésemig". Akkor derült ki, hogy az avantgárd költő ott dolgozik. Ettől bizonyára függetlenül Bencsik András a lapjában rendszeresen megírta, hogy le kell mondanom.
MN: Ez közrejátszott abban, hogy három év múlva lemondott?
BP: Nem, dehogy. Főleg azért döntöttem így, mert nem voltam képes olyan kemény lépésekre, amilyenekkel a MÚOSZ-t - például érdekvédelemben - ütőképesebbé tehettem volna.
MN: Miért ment négy év múlva nyugdíjba a Népszabadságtól?
BP: 1993-ban igen súlyos gépkocsibalesetet éltem túl csodaszerűen, mikor már lemondtak rólam. Elfáradtam. Úgy éreztem, a szerkesztőségben hideg van körülöttem. Igaz, amikor ezt először mondtam, a főszerkesztő, Eötvös Pál megmutatta a szerzők népszerűségi sorrendjét egy kutatásból. Akkor éppen én voltam az első a listán. "Mit akarsz még ennél többet?" Később mégis ragaszkodtam a nyugdíjazásomhoz. Azt mondtam, remek, visszatérek a szépprózához. Ebből nem lett semmi. Noha a munkával legleterheltebb időszakban is hat regényem valamelyikét írtam.
MN: Nehéz elképzelni, hogy ezután egyedül, magába fordulva élt.
BP: A szocialista párthoz közeli, azóta megszűnt Budapesti Lapnak írtam és szerkesztettem rendszeresen. Hosszú évekig tanítottam a Havas-féle Média Intézetben, és főleg államvizsgáztattam a Bálint György Újságíró Akadémián. Tankönyv szerepét is betöltő esszékötetet írtam az újságírásról: A kíváncsiság mestersége eddig három kiadást ért meg.
MN: 2005-től Diurnus ismét naponta jelentkezik a Pallas Páholyból kinőtt Klubhálón.
BP: 2005 elejétől a Nolblog is átvette a napi tárcákat - egészen idén július végéig. Akkor elmenekültem az oldalról; bár szép olvasótáborom volt, egy szélsőjobboldali csoport rendszeresen durván támadott. De a Klubháló megmaradt. Minden reggel leülök a géphez, és estig dolgozom, noha a napi tárcán kívül nemigen rendelnek már tőlem írást. Ennek fő oka talán az, hogy egy nyilatkozatomat kiforgatva fontos internetes orgánumban megrágalmaztak, s utána még vastagabban a Magyar Nemzetben. Azzal, hogy Romániában besúgó voltam. Cáfoltam rádióban, televízióban, mindenütt, sose voltam besúgó.
MN: Mit kellett cáfolni?
BP: Fodor Sándorral és más kollégákkal addig-addig szidtuk az ötvenhatos perek vádirataiban felbukkanó, terhelő adatként szereplő vers- és prózaelemzéseket (szekus tisztek értelmeznek verseket?! - dühöngtünk), míg előbb a tartományi pártbizottság elé hívtak, és keményen letoltak, majd egy Pesten filológiát végzett román hölggyel hármasban igazságügyi szakértői bizottsággá neveztek ki minket. Összesen négy iratcsomót láttunk, az első esetében a vizsgáló tiszt, Ripeanu elmondta, hogy a szerző, D. Endre fegyveres összeesküvést szervezett. Megtalálták a gépfegyvert, és D. Endre mindezek láttán beismerő vallomást tett. A házkutatásnál ezeket a kis kéziratokat találták, jelentéktelenek, a Sárkánymese címűről D. Endre mondta el, hogy az író Nagy Istvánról szól... Összenéztünk Sándorral, láttuk, itt nincs mit tenni, gépfegyverek, mindent elismert - megírtuk az elemzést. Azt kértük, hogy lehessünk ott a tárgyaláson. Egy Gruia nevű tiszt felelt ezért, készségesen megígérte. Nos, nem hívtak meg, D. Endrét csak a mi referátumunk alapján sok évre ítélték. Följelentőjének a neve sem, a jelentései sem szerepeltek a perben. A besúgóikat nem "adták ki", hogy tovább "használhassák őket", a mienkéhez hasonló bizottságokkal akarták elvégeztetni a piszkos munkát, akár úgy is, hogy hazudtak nekik, ahogy a D. Endre esetében is aljas módon hazudtak.
MN: Mikor történt ez?
BP: Közel ötven éve. Betegei lettünk az ügynek. Máig betege vagyok. Mintegy tizennyolc-húsz évvel ezelőtt jelentkeztem a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára akkori vezetőjénél, Kelevéz Ágnes irodalomtörténésznél, és a D. Endre-ügyet részletesen elmondtam. S azt is, hogy tán még három iratcsomóról kérték ki akkor a "szakértői" véleményünket, s noha most már nem mondták meg, ki az olvasandó kéziratok szerzője, van-e ellene valamilyen vád stb. - többé soha nem vasaltak ki belőlünk olyan szöveget, amely árthatott volna a szerzőnek. Az egyik vastag dosszié szerzőjének nagyon jellegzetes kézírását első pillanatban felismertem, a később íróként, műfordítóként közismert Veress Zoltáné volt, aki most Stockholm magyar szellemi életének egyik főszereplője. A vizsgálótiszt, bizonyos Simon Lajos volt vasúti villanyszerelő, majd kolozsvári KISZ-aktivista főleg egy általa gyanúsnak vélt mappára hívta fel a figyelmem. Könnyű volt bebizonyítani, hogy a gyanús kézirat Geo Bogza akadémikus Lenin-verse kitűnő magyar fordításának műhelyanyaga. Az összesen negyedik eset után nyilván rájöttek, hogy használhatatlanok vagyunk a számukra. De a D. Endre-história máig elviselhetetlen számomra.
MN: A fenti eseteken kívül nem keresték meg más kérésekkel?
BP: Azt kérdezi, hogyan nem lettem besúgó? Nem azért, mert én, mint aki már csúnyán megégette magát, hősiesen ellenálltam, megtagadtam, hanem (gyanítom én) azért nem kényszerítettek erre, mert a sógorom 1966 után a Központi Bizottság titkára lett és miniszter. Azt hitték, hogy Gere Mihály - akit egyébként 1944 nyarán ismertem meg, amikor kiszabadult a karánsebesi börtönből, mert fiatal magyar kőművesként részt vett az ellenállásban - ilyen helyzetben megvéd, közbelép. Nem vagyok biztos benne, hogy így tett volna. Bár nagyon szerettem ezt az embert, valószínűleg merő puritanizmusból, ami nagyon is jellemezte, nem védett volna meg, éppen, mert a rokona vagyok. Igyekszem megszerezni a szükséges igazoló papírokat attól a bukaresti hivataltól, amely ezzel foglalkozik. Legalább megtudom, hány kiló papír készült rólam egy élet folyamán.
http://magyarnarancs.hu/belpol/egy_kivandorlo_bevandorlo_-_bodor_pal_diurnus_iro_publicista-72059
Nem kértek bocsánatot Bodor Páltól
Bodor Pál nevét a rendszerváltás óta már többször meghurcolták a nyilvánosságban. Az első durva támadást 1991-ben, az Új Magyarország napilap intézte ellene, amikor közölt egy írást arról, hogy Erdélyben nincs olyan magyar értelmiségi, aki még hajlandó lenne kezet fogni Bodorral. Akkor nyílt levélben állt ki mellette az erdélyi értelmiség színe-java, megcáfolva az aljas rágalmazást. Az ügy részleteiről Tibori Szabó Zoltán, a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület elnöke, a Szabadság napilap volt főszerkesztője számolt be megkeresésünkre.
"1991 őszén, azt követően, hogy Bodor Pált 178 szavazattal, 12 szavazat ellenében a MÚOSZ elnökévé választották, az Új Magyarország napilap sanda utalásokkal megtűzdelt támadást indított ellene, egyebek között azt állítva, hogy Romániában a diktatúrát szolgálta, s emiatt nincs is Erdélyben olyan tollforgató ember, aki Bodorral akár csak kezet is fogna. Az írás felháborodást keltett az erdélyi írók és újságírók sorában, és - anélkül, hogy szerzőjének nevét megemlítettük volna, mint ahogyan most sem említem meg - nyílt levélben utasítottuk azt vissza.
Külön pikantéria, hogy az erdélyi nyílt levél ismertetését az MTI megtagadta, ezért azt végül egy Budapesten akkoriban működő brit hírügynökség, a News Network juttatta el a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a budapesti napilapok szerkesztőségébe. A 'Tartózkodó kérelem' címmel megjelent támadó írásra válaszoló '(Nem is olyan) tartózkodó kérelem' címet viselő közös fellépést magam kezdeményeztem, és a Kántor Lajos irodalomtörténész, Korunk-főszerkesztő által megfogalmazott szöveget együtt véglegesítettük" - meséli Tibori.
Az aláírók a következők voltak: Balogh Edgár, Bálint Tibor, Cseke Péter, Csép Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Dávid Gyula, Fodor Sándor, Gálfalvi Zsolt, Graur János, Gyarmath János, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Kiss János, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Páll Árpád, Székely Raymond, Szőcs Géza, Tibori Szabó Zoltán. Vagyis a tiltakozók között volt Balogh Edgár, az erdélyi magyarság 1989 előtti fő politikusa, a bukaresti, a temesvári és a kolozsvári magyar napilapok főszerkesztői, Csép Sándor, aki Bodor egyik legközelebbi televíziós munkatársa volt, a legnevesebb erdélyi írók, költők, irodalomtörténészek, továbbá több olyan személy, aki a diktatúrával annak idején nyíltan szembeszállt, élükön Cs. Gyimesi Évával.
"Az 1990. november 21-én keltezett nyílt levelet végül sem a rádió, sem a televízió nem közölte, ha jól emlékszem, a napilapok közül is csak a Népszabadság és az érintett Új Magyarország". A levélben így hangzott: "Lehettek és lehetnek (akár éles) vitáink Bodor Pállal, nehéz romániai évtizedeket átívelő pályájának bizonyára kikereshetjük egyik-másik sebezhető pontját. De lehetetlen nem látni, el nem ismerni azt, amit mindenekelőtt a romániai magyar televíziózás és rádiózás, valamint a könyvkiadás érdekében tett.
Irodalomszervezőként, a fiatalokat nevelő Kolozsvári Gaál Gábor Kör hatvanas évekbeli irányítójaként, publicistaként korántsem az önkényuralmat szolgálta (...) Áttelepedése után Magyarországon is magáénak vallotta az erdélyi, romániai magyarság ügyét, és rendkívül sokat vállalt a valós helyzet megismertetéséért, a nemzeti felelősség tudatosításáért. Mindennek érdemi értékelése az irodalomtörténetre, sajtótörténetre, művelődés- és politikatörténetre tartozik.
Tőkét kovácsolni ebből a múltból, vagy gyújtóbombát gyártani belőle Bodor Pál (vagy bárki más) ellen - ízléstelen, tisztességtelen vállalkozás. "Tartózkodó kérelmünk" csupán ennyi: az érveket nyíltan feltáró, tiszta vitákat senki ne próbálja sanda utalásokkal helyettesíteni. Tartózkodjék a tények felületes ismeretére, nemegyszer tárgyi tévedésekre alapozó vádaskodásoktól. Legfőképpen pedig: ne bújjék mások mögé, mögénk." - hangzott a korabeli tiltakozás üzenete. (A félreértések elkerülése végett, mi közöljük az Új Magyarországban megjelent cikk szerzőjének nevét: Járai Judit, a Magyar Rádió későbbi washingtoni tudósítója.)
Jó állásokat kaptak a vádaskodók
Tibori Szabó emlékeztet, hogy a kezdeti támadásokat kivitelező újságírók rendre stallumot, külföldi tudósítói állást, jól megfizetett pozíciókat kaptak. "Mert az Erdélyt és az erdélyi viszonyokat, az itt élő magyarság valós problémáit egyáltalán nem vagy csak felületesen ismerő budapesti politikusoknak - tisztelet a kivételnek - érdekében állt adott pillanatokban szembeállítani az anyaországi és az erdélyi magyar embereket, főképpen pedig az értelmiséget." Úgy véli, e megosztó törekvés valós okainak az elemzése is a jövőbeli kutatás egyik feladata kellene hogy legyen.
A lejáratások logikája
Ennek az első nyilvános Bodor-ellenes budapesti vádaskodásnak a logikája szerint épültek fel a későbbi hasonló lejárató akciók is. Csak időközben a vádlók rafináltabbakká váltak, a vádak suttogó propagandává "szelídültek" amivel szemben mind az érintett, mind azok, akik hittek ártatlanságában, tehetetlenné váltak. Városi legendaként kezdett terjedni, hogy az Erdélyből áttelepült neves író, újságíró együttműködött a román diktatúra elnyomó gépezetével, a hírhedt Securitatéval.
Bodor pedig szép lassan kiszorult a közéletből, lemaradt megérdemelt kitüntetésekről, mert a gyanú hol kimondottan, hol kimondatlanul folyamatosan ott lengett körülötte. 2006-ban egy véletlen folytán újra hangosabban felmerült a szekus vád, s akkoriban közszájon forgott, hogy épp e városi legenda miatt Sólyom László köztársasági elnök elutasította a már rég esedékes Kossuth-díjat.
Sólyom nem utasította el
Öt év távlatából próbáltam meg kideríteni, mi is történt akkor valójában, mennyire tűnt megalapozottnak a gyanú, mi késztette az államfőt arra, hogy megtagadja e kitüntetést. Kiderült, nem ennyire egyszerű a történet. Sólyom László ugyanis nem utasította vissza a kitüntetést, sem 2006-ban, sem később, ugyanis hivatali ideje alatt nem is terjesztették fel Kossuth-díjra Bodor Pált.
Beszéltem Pomogáts Béla irodalomtörténésszel, aki 2007-ig az irodalmi díjakra javaslatot tevő szakmai bizottság tagja volt, ő is elmondta, nem rajtuk bukott el a dolog. Ez a szakmai bizottság a különböző szervezetektől kapott javaslatok alapján állította össze a végső listát, amit aztán kisebb-nagyobb módosításokkal hagyott jóvá a döntőbizottság és terjesztett a köztársasági elnök elé aláírásra.
(Rengeteg feszültség adódott abból, hogy a szakmai előterjesztést nem száz százalékban hagyta jóvá a bizottság, Pomogáts is ezért lépett ki 2007-ben. Az Orbán-kormány aztán már nem bíbelődött ilyen apróságokkal, egyszerűen kiiktatta ezt a közbeeső, szakmai szintet, direkt kormányzati döntésé téve az állami kitüntetéseket.)
Pomogáts: túl sok volt az irigye
Pomogáts szerint, aki jól ismeri a hazai és erdélyi irodalmi életet egyaránt, mindvégig az volt a gond, hogy, amint fogalmazott, "Bodornak túl sok volt az irigye itt is, ott is". Én viszont úgy tudom, Erdélyben azt mondják, "Adjon isten sok irigyet, kevés szánót!", nos, ez úgy tűnik, Bodor esetében meg is adatott. Az állami kitüntetések odaítélésének mechanizmusát jól ismerő, a végső szót kimondó bizottság két tagja is elmagyarázta számomra, hogy a díjak odaítélését mindig is, kormányzattól függetlenül, sok intrika kíséri, az utolsó percig, utána pedig a jól ismert kritika. A lényeg viszont az, hogy valakinek vállalni és támogatni kell egy-egy előterjesztést, ám senki sem szívesen vállal olyant, aki körül "tisztázatlan ügyek vannak", mert ha mégis igaznak bizonyulnak, bizony csúnyán leéghet az előterjesztő.
Vagyis, mi történt valójában? Hiába született Budapesten, hiába élt itt 1983-tól és lett itt Diurnus-szá, Bodor Pál az anyaországi szervezeteknek határon túli maradt, a határon túliaknak pedig anyaországi lett. Bár magyarországi pályafutását a Magyar Nemzetnél kezdte, a jobboldalnak mindig baloldali, a baloldal egy részének pedig nem elég baloldali volt. S erre a bizony sokak által ismert és megélt helyzetre tevődött rá a román titkosszolgálattal való együttműködés gyanúja, ami miatt még azok sem merték vállalni támogatását, akik nem hittek bűnösségében, de ezt bizonyítani sem tudták.
A 2006-os történet apropóját az szolgáltatta, hogy a parlamenti ülésszak végén Romániában elfogadtak egy átvilágítási törvényt, ami szerint nemcsak a politikusokat, hanem a vezető újságírókat, a közvélemény formálóit is át kell világítani. Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi színház jelenlegi direktora, aki akkor a román átvilágítási tanács, a CNSA alelnöke volt, vetette fel, hogy a Magyarországra áttelepültekre is ki kellene terjeszteni ezt az átvilágítást. Az ötletet jóváhagyólag vetette fel augusztus 11-én a Magyar Nemzetben Lukács Csaba, felsorolva a legismertebb Erdélyből áttelepült média személyiségeket: Cselényi Lászlót, a Duna Tv akkori elnökét, Heltai Pétert, az Info Rádió egyik alapítóját és Bodor Pál Diurnust.
Lukács, aki maga is Erdélyből származik, kérdésünkre elmondta, Bodor Pált, aki tanára volt, máig tiszteli, "esze ágában nem volt" megvádolni semmivel. Írásában is jelezte, hogy bár ő a rendszerváltáskor lett nagykorú, vállalná az átvilágítást, a tiszta helyzet miatt, azért, hogy senkire se lehessen alaptalanul ujjal mutogatni, illetve, hogy tényleges egykori besúgók lelepleződjenek, mert nyilvánvalóan ilyenek is vannak. "És mint láttuk, Heltairól ki is derült, hogy együttműködött a Securitateval" - emlékeztetett.
Az átvilágítási ötletgazda Gáspárik Attilát is megkérdeztem. A marosvásárhelyi színi direktor írásban küldte el válaszát. "Pár éve felvetődött, hogy Magyarországon át kellene világítani az újságírókat, hogy annak idején szolgálták-e a kommunista titkosrendőrséget, vagy sem. Ekkor gondoltam végig, igaz, hangosan (saját blogomon), hogy mi lesz azokkal a sajtómunkatársakkal, akik Romániából telepedtek át. Gondoltam, ha már vizsgálat, akkor legyen alapos. Nem mondtam neveket, nem gondoltam senkire konkrétan. A Magyar Nemzet egyik munkatársa megkérdezte, hogy is értem ezt. Elmondtam, hogy több száz olyan sajtóban dolgozó tevékenykedik Magyarországon, akik valamikor Ceausescu diktatúrájában éltek.
Lehet, hogy el kellene gondolkodni, ha már átvilágítás van, akkor ezt is szem előtt kellene tartani. Az újságíró konkrétan rákérdezett többek között Bodor Pálra is. Kitérő választ adtam, mert számomra csupán az elv volt érdekes, nem a személyek, Ennyi volt az én "hozzájárulásom". Tudomásom van arról, hogy akadt olyan is, aki ezek után lement Bukarestbe, kutakodott, de nem talált semmit. Mert ha talált volna valami kompromittálót, véres kardként lobogtatta volna. Magyarországgal ellentétben, Romániában kutathatóak a volt titkosszolgálat iratai.
Nos, azt hiszem, csupán eszköz voltam, hogy megalázzanak egy embert. Bodor Pál érdemei a magyar újságírásban elévülhetetlenek, a rendszerváltás előtti reménytartásban óriási érdemei vannak. Le a kalappal, hogy Bodor vállalta az átvilágítást, gondolom, példája ragadós lesz, és nem kell újabb szégyenteljes Heltai Péter-Hégel szekus történeteknek asszisztáljon a közéletünk. Egészséget és alkotói kedvet Bodornak!"
A történet vége nem happy end. Az, hogy Bodor Pál tiszta, kimaradt a hírekből. Mint ahogy a bocsánatkérés és az oly régóta megérdemelt díj is elmaradt. És talán az sem érdektelen, hogy a "nemzetegyesítés" elmúlt három éve alatt egyetlen határon túli, legalábbis erdélyi, sem kapott Kossuth-díjat. (A szabályt erősítő kivétel a kárpátaljai - ukrajnai - származású Vidnyánszky Attila).
http://nepszava.hu/cikk/670694-nem-kertek-bocsanatot-bodor-paltol
