Elmesélem egy éjszakai szolgálatomat, az Utókor okulására. Köszönök kedvesen az első utasomnak, ő kulturáltan és diszkréten belehány a szemetesbe, majd megkönnyebbült arccal megmutatja bérletét, melyet mosolyogva nyugtázok. Megyek tovább, és találkozom saját bevallása szerint személyesen Jézus Krisztussal, akinek nincs jegye, de testvéremnek hív, melyet meghatódva veszek tudomásul, de köti a kezem a Személyszállítási Üzletszabályzat, és elkérem Jézus személyi igazolványát. Kicsit megsértődik, de odaadja, és kiderül, hogy álnevet visel, Lakatos Rómeónak álcázza most éppen magát e árnyékvilágban. Felírom őt és egy-két tanítványát, és békességben elköszönünk egymástól. 

Megyek tovább, és együtt örülök a focidrukkerekkel a csapatuk győzelmének, majd a következő kocsiban kicsit elszomorodom a másik szurkolótábor levertségén. Megértem őket, hisz kikapott a csapatuk! Azért a biztonság kedvéért lezárom a köztük lévő átjáró ajtót. Ekkor rohan hátra hozzám a kolléganőm, és feldúltan kéri a segítségemet. Elmondása alapján egy utas nem akarja neki odaadni a menetjegyét, és nem reagál semmire. Ezt én nem hiszem el, és elmegyek ehhez a kedves utashoz, aki igen szimpatikus, kopasz, kigyúrt fiatalember. Ott ül szegény egyedül egy négyes ülésben, és látszik a szigorú, de meggyötört arcán, hogy szenved belülről. Odalépek hozzá, és köszönök természetesen, majd a menetjegyét kérem. Ő rám néz, és láthatóan kemény fájdalmak árán kipréseli ajkai közül, hogy:
– Nem adom! – majd szemei megint a messzi távolba tekintenek, mintha egy fehér vitorlát keresne.
Őszintén meglepődöm, és a következő magasröptű párbeszéd alakul ki köztünk:
– Miért nem adja? De tényleg érdekel! Szeretném megérteni az ön problémáját!
– Azért, mert múltkor is késett a vonat félórát!
– Ez a vonat késett?
– Nem!
– Akkor odaadja a menetjegyét?
– Nem! Múltkor is az egyik kalauz megbüntetett egy kedves nénit!
– Én voltam az, vagy talán a kolléganőm?
– Nem!
Látom én, itt elfojtás állhat a háttérben, és valamilyen, a kalauzokkal kapcsolatos frusztráció. Továbbra is kedvesen mosolygok, és azt mondom:-
– Megértem az ön problémáját, de higgye el, ez a vonat nem késik, mi kedves kalauzok vagyunk, kérem adja át a menetjegyét kezelésre. Átadja, megnézem, és már itt sem vagyunk! Köszönöm az együttműködését!
Megtörik a jég! Átadja! Lekezelem, és már ott sem vagyunk!

Megyek tovább lelkesen dolgozni, telve várakozással, milyen kaland, izgalom várhat reám még! Benyitok egy lezáratlan WC-be, és döbbenten állapítom meg, hogy új rekord született! Még soha nem láttam öt fiatalt ilyen szűk helyen összepréselődve. Nézzük egymást némán, csak gondolatátvitel útján kommunikálunk egy darabig, majd hirtelen megértem. mit akarnak, és fennhangon ki is mondom: –
– Nahát! Ti le akartok szállni a következő megállónál! Ugye, kitaláltam?
Bólintanak. Megkönnyebbülök, hogy így működik a telepátia! Robog a vonat a sötét éjszakában! Megérkezik a célállomására, és leszáll sok boldog ember, bár vannak olyanok, kinek segíteni kell, úgy elfáradtak a hosszú és nehéz nap éjszakája közben.
Én megyek pihenni egy kemény padra. Olvasgatok, nézelődöm, hallgatom az eldobott üvegek csörömpölését, a részeg kurjantásokat, öklendezést, veszekedést, és feltöltődöm energiával a hajnali munkásjáratra, mely tudom: tele lesz munkába igyekvő boldog, elégedett emberekkel!

Úgy is van! Az első utasom egy kedves hölgy, aki köszönésemre és mosolyomra így reagál:
– Most mi a francért mosolyog így korán reggel? Minek örül? Inkább takarítsa ki a vonatot, mint hogy engem zaklatna! Amúgy bérletem van!
Morcosan megmutatja. Megköszönöm, és további jó utat kívánok neki. Megyek és köszönök, és mosolygok és köszönök, és mosolygok, de ma valahogy senki nem köszön és mosolyog vissza, míg egyszer csak...

Egy utas visszaköszön, és visszamosolyog rám!

Őszintén meghatódom, és gratulálok neki! Ő meglepődik, és közli, hogy őt még így nevelték. Ja! Így már érthető. A vonat beér a végállomásra, és az embermassza lehömpölyög róla, mindenki siet, rohan a dolgára. Én is megyek át a frekventált vonatomra, frissen, kipihenten. Már csak potom két és fél óra, és talán már otthon is vagyok! Bár ki tudja? Előfordul, hogy csúszunk egy-két órát, de legalább addig is itt lehetek! Addig meg majd mosolygok, köszönök, menetjegyet kezelek, szolgáltatok. Beérek, és arra gondolok:
– De kár, hogy nem mehetek vissza még egy kanyarra! Pont most, amikor kezdtem belejönni! Azért a biztonság kedvéért megkérdezem a vezénylőt, visszamehetnék-e
még egy menettérti útra, de ő szomorúan rázza fejét, és közli: a szabály az szabály, inkább menjek haza aludni. Na jó! Nem erőszak a disznótor! Hazamegyek a jó meleg panelba, és remélem, lesz valahol valami felújítás, mert a fúró hangjára remekül tudok aludni napközben!
Már alig várom a következő éjszakai szolgálatom!

Kőfalusi Richárd írása. A szerző jegyvizsgáló, a VDSzSz Szolidaritás Szeged TSZVI Szegedi Alapszervezetének tisztségviselője.