Nem mond semmi olyat a Krétakör komoly kampánnyal beharangozott produkciója, amit ne tudnánk egyébként is. Legfeljebb nem ilyen töményen, nem ilyen keményen, nem ennyire koncentráltan tudjuk, amit tudunk. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA. (lent, az előadás videója után olvasható)
A Transparency International éves vizsgálatai alapján a korrupció elterjedtségét tekintve Magyarország a vizsgált 183 ország közül tartósan a lista utolsó harmadában helyezkedik el. Az állam és magánszféra közötti cserefolyamatokban lezajló vesztegetések, visszaélések és zsarolások csak a jéghegy csúcsát képezik...
Hazánkban történeti okokra visszavezethetően, mind a makro, mind a mikro társadalmi kapcsolati hálók legfontosabb és mind kizárólagosabb kötőanyagává a korrupció vált.
Előadásunk költészeti megközelítésben, de dokumentarista elemeket is használva kíván képet adni egy olyan társadalmi rendről, amelyben a szerelem, a család és a munka színterei is sűrűn és észrevehetetlenül kötelezik a résztvevőket az állandósult, reflexszerű - és éppen ezért felismerhetetlen - korrumpálódásra. Az előadás központi kérdése, hogy az új generáció megtapasztalva e rend működésének logikáját milyen stratégiát választhat: van-e valódi esélye a korrupciós mechanizmusok megkerülésére, vagy az életben maradáshoz maga is belekapaszkodni kényszerül a korrupció fogaskerekébe?
Ambíciónk, hogy a korrupció hazai kultúrájáról annak szélsőségein és megszokásain keresztül mutassunk képet. Az "ördögi körök" és a "környezeti hatások" ("ha többiek igen, akkor én miért nem") leíró jellegű megközelítésével annak a társadalomnak kívánunk tükröt tartani, ahol az "önfelmentő megideologizálás" elfogadott hozzáállás a korrupció napfényre kerülése kapcsán. Vagyis ahol a korrupció kritikus tömege adott (mert a társadalom szereplői közül döntően mindenki korrumpál), akkor az egyén is kevésbé érzi magát morálisan elitélendőnek, amikor a korrupcióhoz folyamodik. De milyen etikai alkata lesz annak, aki gyermekkorától kezdve él úgy, hogy valóságosan fel sem mérheti a korrupció tömegvonzásának életére gyakorolt erejét?
Az előadás egy olyan családról szól, amelynek tagjait mélyen átszövi és összeköti a korrupciós háló. A szereplők mindennapi működési mechanizmusai is elképzelhetetlenek a közös "ügyek" intézési gyakorlata nélkül. A látszólag jól működő és a gazdasági-politikai élet minden területén jelen lévő közösséget a "tékozló fiú" hazatérése bolygatja meg. Milyen szerep vár rá? Meg tud-e felelni neki? Felveszi-e a család ritmusát?
A produkció zenei-költészeti megközelítésben mutatja be a rendszerváltás óta eltelt időszak ikonikus korrupciós eseteit, kezdve az olajszőkítéstől, a törvényeket kijátszó vállalat és bank privatizáción keresztül az autópálya-építések és a Grippen-vásárlásokig bezárólag.
A MAGYAR BETEG
A téma persze az utcán hever, no meg a lapokban, a híradóban, az iskolákban, a munkahelyeken, egyszóval mindenütt. Sőt, a korrupció köszöni szépen, nem csupán jól van, hanem egyenesen virágzik: a témaválasztás időszerűsége tehát nem kérdéses, ahogy az sem, hogy mennyire beleillik mindez a Krétakör2007 óta tartó radikális esztétikai irányváltásába. A produkciós irodaként tevékenykedő virtuális társulat ugyanis jó ideje a társadalmilag hasznos színház eszméjét propagálja, a szavakon túl egyértelmű tettekkel, vagyis színházi vagy inkább színházként (is) értelmezhető produkciók révén.
Tevékenységüket félreértik azok, akik azonnali és végleges terápiát várnak tőlük a magyar társadalmat sújtó akut és krónikus bajokra: a Krétakör csupán megfigyeli és rögzíti a tüneteket, aprólékos állapotfelmérést készít, körültekintően diagnosztizál, alternatív gyógymódokat javasol, majd hátralépve egyet rövid ideig még nézi a pácienst, hogy az megfogadja-e ajánlatait, de közben már újabb beteg után néz. Aggodalomra semmi ok, a következő néhány évtizedre biztosan megvan a program.
A Krétakör ilyen értelemben tehát nem vár el semmit és nem vált meg senkit, csupán – és aki figyel, tudja, micsoda teljesítmény ez – elvégzi vállalt feladatát. Ahogy most is azt teszi, a Mafilm gyorsan levegőtlenné váló H Stúdiójában a Korrupció című, Gulyás Márton által írt és rendezett előadásban. A bajok alighanem épp ezen a ponton kezdődnek: nem ártott volna egy profi író az amúgy imponálóan népes csapatba, már csak azért is, mert voltak ilyenek a produkció környékén, ami – szintén a színlap szerint – Schein Gábor, Térey János, Varga Mátyás és Závada Péter verseit is felhasználja. Az író-rendező párosítás ebben az esetben nem (sem) tűnik szerencsés választásnak, a két funkció inkább gyengíti, semmint erősíti egymást. Az irtózatos mennyiségű anyagban machetével kellett volna egyetlen ösvényt, de legalább valamifajta rendet vágni, ehelyett a rengetegben olykor elidőzünk egy tisztáson, máskor reménykedve meglódulunk kicsit az úton, hogy aztán végül tanácstalanul emeljük tekintetünket a szürkés égre.
Az azonosíthatóan shakespeare-i hangütés – az elhunyt férj özvegye hozzámegy sógorához, amire itt a hosszú tanulmányi út után hazatérő fiú előbb rácsodálkozik, utóbb meg vállrándítás nélkül elfogadja – gyorsan átúszik a mai magyar korrupció kisszerű valóságába: egy befolyásos család és közvetlen környezetük tagjain keresztül nyomasztó kórképet kapunk arról, hogyan működnek a dolgok széles e hazában (a Krétakörnek szintén a családot mint a társadalom építősejtjét fókuszba állító Krízis-trilógiája jut eszembe). Nem csak ma vagy tegnap, hanem tegnapelőtt is, pontosabban a rendszerváltás ideje óta megy így az ügymenet, az üzlet virágzik, de a Hazámhazám vagy a FEKETEország direkt politizálása helyett inkább a magára a Nagy Mechanizmusra koncentráló A Nibelung-lakópark idéződik (idéződhetne) itt meg halványan.
Az ilyesfajta mechanizmusnak meg két jellemző biztosan a sajátja: az egyik, hogy idővel mindent és mindenkit felőröl és maga alá temet, a másik meg, hogy ti. a rendszer követhetetlenül áttekinthetetlen lesz nézőnek és résztvevőnek egyaránt, az előzőből következik. Gulyás rendezésének a szememben az a legfőbb erénye, hogy szándékosan és okosan ellenáll a kísértésnek: indulatos politikai propagandaműsor helyett hideg, józan, szókimondó, és igazán éppen ettől mélységesen taszítóvá váló képsorozatot exponál. A gondosan egymás mögé pakolt fotók kiszámítható rend szerint követik egymást, holott például az egymástól független (?) jelenségek egyszerre láttatása színházi izgalmat is hozhatott volna az estének. Akárhogy is: egy láthatatlan birodalom felépülésének és a birodalmat irányító egyének felemelkedésének és bukásának vagyunk a tanúi.
Az építőkövek minden újságolvasó számára ismerős címszavakból állnak: olajszőkítés, privatizálás, autópálya-építés, államosítás. Előre lezsírozott tenderek és pályázatok, barátoknak, vagy még inkább megbízható rokonoknak kiutalt felügyelőbizottsági tagságok, megvesztegetés és fenyegetés, zsarolás és mentelmi joggal való visszaélés. Sokba van (és volt és lesz) ez nekünk, és persze magunkon röhögünk, amikor az egyre nagyobb tétekben játszó, egyszer fent, máskor lent, de valahogy mindig a húsosfazék közelében lévő családtagok trükközését figyeljük.
A nézők közül érezhetően – és láthatóan, hiszen két, egymással szembefordított tribünön ül a kétszázötven fős közönség – ki odaadóan, ki kevésbé lelkesen követi a nagy átverés egyes lépéseit, mindenesetre jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mindünknek van kisebb-nagyobb felelőssége. Mármint abban, hogy ide jutottunk és itt tartunk: a betegséget azonosítottuk, a gyógymódra azonban még csak ötletünk sincs. A hallgatás beleegyezéssé, némaságunk cinkossággá változik, hogy a bűnös csönd vastagon fedjen le minket és velünk együtt az egész országot.
A játszók saját keresztnevükön szólítják egymást. Nem annyira szerepeket, mint inkább prototípusok, szerepmodellek körvonalait kapták útravalóul az író-rendezőtől, s azt ki-ki tehetsége és kedve szerint tölti meg tartalommal. Börcsök Enikő cinikus és kémény víg özvegye, Terhes Sándor sógorból férjjé lett parlamenter bizniszmen nagybácsija remek, míg a tékozlóból megtérő, majd egyre inkább megtollasodó fiú, Fehér Balázs Benő az előadás tulajdonképpeni főszereplőjeként nem tud elég fajsúlyos lenni. A családi maffiapiramis élén álló fáradt keresztapa-fáraó, Koós János és az eleinte súgó-búgó játékszerből később valóságos dominává érő Bánfalvi Eszter párosa kitűnő. Ördög Tamás szenvtelen, velejéig romlott végrehajtót, Kiss-Végh Emőke hisztériára hajlamos igazság bajnokát hoz meggyőzően, Tóth Máténak katedra járna bármelyik olajszőkítő tanszéken, Mészáros Piroskában a kegyetlen racionalizmus hazug ártatlansággal keveredik. Stork Natasa mindenre elszánt oknyomozóból lesz vastagbőrű pártszóvivő – nem, nem mondok neveket, pedig lehetne.
A képek forrása: Krétakör
A mélyebbre sodródás, vagyis magasabbra emelkedés szekvenciáit az alkalmi társulat tagjai énekelve, olykor tánclépésben érzékítik meg. A zeneiség az előadás vitán felül legerősebb szegmense: Dargay Marcell idézetekkel teli, örökzöld slágert és a Himnuszt, filmzenét és klasszikusokat egyaránt áthangszerelő, operai léptékű, ironikus és végig izgalmas kompozíciója az elsőtől az utolsó pillanatig felügyeli, kordában tartja és megregulázza a színpadon olykor darabjaira hulló cselekményt. (Az előadás második, valódi befejezése és egy világszerte ismert, meghurcolt zenekarra való utalása kissé didaktikus, na de ami utána jön slusszpoénként, azért sok mindent megbocsátok).
A Korrupció kvázi dokumentarista kibeszélő-show, amiben a leglényegesebb az, hogy hosszas előkészítés után létrejött, hogy létrejöhetett. Az meg, hogy a hírekből tudjuk, hogy közel félszáz (!) helyszín felkeresése után találta meg a Krétakör az előadást befogadó filmstúdiót, olyan, mintha az előadás része lenne. Mert hát persze az, vastagon.
