Fabricius Gábor világhírű médiadesigner, Huszárik Zoltán-díjas filmrendező első regényét 2016 októberében mutatják be a Margó Fesztiválon. A Más bolygó című izgalmas könyvből közlünk egy eddig publikálatlan részletet.

Fabricius Gábor első regénye egy illúzió- és identitásvesztett nemzedék szakadatlan útkereséséről szól. A Más bolygó októberben jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, melynek igazgatója, a József Attila-díjas műfordító, esszéista M. Nagy Miklós így ajánlja a kötetet: „A Más bolygó az utazás regénye – párhuzamos roadmovie, amelyben valahol mélyen még ott dobog Kerouac szíve. A Más bolygó cinikus és kegyetlen regény: mintha egy magyar Bret Easton Ellis írta volna, ha Ellis lehetne magyar…”

Fabricius első regényéből egy olyan nemzedék története rajzolódik ki, amely az illúziói mellett az identitását is elvesztette. A Más bolygó a tulajdonságok nélküli ember, az örök alakváltó, a semmilyenség, és Kelet-Európa regénye, amely Nyugattá akart válni, de a kelet-európai jelenre ítéltetett, örökre lekésve a gyönyörűséges, csábító kapitalizmusról. A Más bolygó egyszerre repít a múltba, a jelenbe, a jövőbe, mindig, mindenhol dobog a szív és lüktet a szellem, de a Föld már egyre lassabban forog.

„Lassan a kapitalista embertípust is cserélni kell, hogy jöhessen valami egészen más” – gondolja a regény főszereplője, Wunder, a legnagyobb kereskedelmi tévé vezérigazgatója, akinek élete egy szempillantás alatt megváltozik. A televíziót megvásárolja az állam, Wundernek felmondanak, ráadásul népirtással is megvádolják. A kormány szerint olyan értékrendet közvetített, amely kiölte az emberekből a szaporodási kedvet, így Magyarország lakossága hatmillióra csökkent. Wunder útnak indul, újra végigjárja azt az utat, amit pályája kezdetén, 1993-ban már megtett. De míg húsz évvel ezelőtt tisztán, őszintén és álmodozva stoppolta végig az utat, mára kiábrándult, megcsömörlött és illúzióktól mentes. Fiatalon a Nyugathoz zarándokolt, most identitása megkeresésére vállalkozik.

A két napnyugati utat két párhuzamos jelenben tesszük meg. Egyiket a múltban: az anyagos élményekkel kísérletező Wunder a Moszkva térről indul, a nagy baráttal, Dzsekivel, és a nagy szerelemmel, Nyúllal. A vasfüggöny lehullása után, a Nyugat identitásának vonzásában konokul keresik önmagukat, céljaikat és a szerelmet.

Az Osztapenko kapitány szobrától induló, Nyugat felé tartó út a kelet-európai mindennapok része, folyamatos jelen és befejezetlen igeidő. A tájak csordultig teltek a huszadik századdal, a hegyeshalmi határátlépéssel pszichológiai roadmovie veszi kezdetét. Bécs, Dachau, Amszterdam, felvillanó történetek, a tovarohanó múlt és a jövő egyre közelebb engednek a stoppos utazókhoz, egyre jobban megismerjük a szereplőket, Párizsban Jim Morrison sírjának gránitlapján „utaznak”, s már nem tudni pontosan, hol a transzcendens vége. A keleti utas újraértelmezi nem létező identitását, amit saját bevallása szerint is úgy cserélget, mint más az inget. Svájc a végállomás, itt őrzik a kapitalizmus testét, Wunder itt bosszút áll, megtörténik a főhős alakváltása.

A másik utat Wunder a jelenkorban teszi meg, már sikeresen és gazdagon, mégis számkivetetten és ugyanolyan magányosan. Összeveti, mivé lett a múlt Bécsi-erdeje, hogy a nyugati álom tetten érhető-e még, miközben már félhomály borítja a kontinenst.

___________________________________________________________________

Wanderlust

Lábamnál piros műanyag kosár, Batthyány téri élelmiszerbolt aranyló-gyászos májkonzervfala előtt guggolok, Budapest jól ellátott szívében.

Azt mondom, hogy sertésmájból mondjuk öt! Tompán puffannak a fémtégelyek a kosárban, na még ötöt, marhamájból is tízet; rákapok a gondolatra, hogy konzerv lesz a gerince a túra gasztronómiájának: lencsefőzelék, tojásos lecsó, székelykáposzta, babgulyás; ólomsúlyú, hokikorong méretű űrhajóskaják. Aztán a pezsgőtabletta, ami azért kiváló, mert csapvízből is lehet üdítő, ráadásul cévitaminos, csak műanyag palack kell hozzá, meg egy kút, és ingyen van. Jönnek a levesporok fullasztó mennyiségben, és kell majd a szárazanyag-tartalom is: kell a rizs. A túlélést nem kell tanítani, annak hagyománya van, csak elő kell ásni magamból az eltökéltséget, amit nagyszüleimtől tanultam, ők mondták, hogyan kell föld alá vonulni konzervek és tartósított ideológiák közé, keserédes az egész; tudjuk, hogy életben maradunk konzerveken is.

Most rajtunk a sor, hogy életben maradósdit játsszunk; mert amikor süllyed az óceánjáró, a harmadosztályon fulladnak vízbe elsőnek, de aki az ütközés után születik, annak fel sem tűnik, hogy derékig vízben nő fel.

Megyek a pénztár irányába, és az jut eszembe, hogy a konzervekben a szabadságot tisztelem, nem a dextrózt, és kosaramat húzza a rengeteg időkapszula. Miközben táplálkozom, a konzerv a múlt titokzatos világával tölt fel: olyan ételt nyitok, amit egyszer valahol régen, egy távoli városban zártak le hermetikusan, és most ez az étel a múltból újra a szabad világ részévé válik.

Felpakolok. Bekészített csővázas hátizsákomban a súlyos múlt. Terítve az asztal végestelen-végig a hosszú nyugati úton.

A konzerv az ismert légkör elhagyásáról szól, az utolsó biztosítékról, amit a légkör adni tud, kitart addig, életet ad, amíg az új bolygóra érve az utas újfajta élelmet fedez fel. Köldökzsinór, mely az óhazához kapcsol.

Hálózsákot és sátrat gyűjtök be a Majakovszkij utcában. Rozoga csehszlovák sátor, rádióantenna-szerű rúddal, szúnyoghálós ablakkal tetején. Apám áll a kamrában egy sámlin, és azt mondja, hogy a nyugati imperialisták támadása ellen kelet-európai erdőzöldre van festve, és nevet, nem mintha szeretné az imperialistákat. Nézem a sátrat, pont olyan ütött-kopott, mint a víkendházak bárhol az országban, meg mint apám tekintete. Ködös, szürke szempár, látszik benne a tudat, hogy a leckét megtanulta. Szobám ajtaját kulcsra zárom.

Csend van, kellemetlen magányunkban állunk egymással szemben, apám a sátor felállításának technikájáról mond valamit, de nem jut el hozzám, aztán azt kérdezi, mi a fasznak Nyugatra menni, már itthon is lehet kapni mindent. Anyámra gondolok, aki Kanadában most fordul a másik oldalára, és biztosan meg tud venni mindent magának és új családjának, amit szeretne. Azok biztosan nem ilyen sátorban kempingeznek. Azok napnyugati emberek, mintha őket jobban hevítené a nap, hozzájuk képest mi mindannyian fázunk.

Apám csak azt tudja kérdezni, hogy minek utazunk. A Nyugat csak a képzeletünkben létezik színes és szabad, ultraszínes foltokkal.

Apám átnyújtja a sátrat. Nem érdekli az utazás, a valódi távolság. A szabadság csak addig volt kérdés, amíg tiltották, mióta van, mindenki szarik rá. Pedig az már nem szabadság. A szabadság mindig a tudatánál van, és rendszerbe szervezett.

Elbúcsúzom apámtól.

Egyedül áll a sötét ajtóban, félszegen int, és visszafordul magányába. Kezemben a Panoráma útikönyv Nyugat-Európa kiadásával elindulok.

Nyúl már ott ül a Gomba presszóban Dzsekivel, mögöttem a távolban a János-hegyi kilátó, amiről még nem szedték le a vörös csillagot. Szívják a lengyel malbit, kellemetlen csendben várnak, nem beszélgetnek. Ledobom az élelmiszerrel teli, merevítőcsöves hátizsákot, csörömpölnek a májkonzervek, szétgurulnak. Nyúl nevet, ebbe a nevetésbe szerettem bele, szája elé kapja hosszú ujjait, azt mondja, bocsánat, csak ez a zsáknyi máj!

Azt mondom, hogy szóval az a helyzet, és nagy levegőt veszek, miközben Dzseki felé fordulok, hogy a Nyuszit azért hívtam, mert tudom, izé, hogy arról volt szó, hogy ketten megyünk, de szeretném, ha jönne.

Dzseki és a Nyúl is csendben emészti, ami történik, és aprólékosan belegondolnak, mivel is jár az, ha nem valamelyikükkel, de mindkettejükkel utazom.

Nyúl egyértelműen életem olyan pillanatában érkezett, amikor nem figyeltem oda, hogy őrködjem magányomon. A jugoszláv rummal locsolt műanyag vidámságban esett meg, és órákon belül automatikusan jövőtervezésbe csapott át. Meggyőződéssel görnyedek magam elé a Moszkva téri szürke betonon ülve, és hiszem, hogy a szerelem lényege a (lelki vagy testi, végső elkeseredettségben anyagi) szükség. „Akarlak”, „kellesz nekem”, „nem tudok élni nélküled” – csupa pontos és a valóságot leíró kifejezés. Két lénynek világossá válik, hogy a másik megmentéseként cserébe maga is megmentőt kaphat, és megszabadítják egymást a magányos pusztulás elégikus folyamatától. A mirigyek hormont lövellnek a vérbe, és kémiai hatás folytán szaglószervünkkel megérezzük a másik fiziológiailag kódolt üzenetét. Azt hiszem, ennyi. Ilyen kémiai reakcióba lépve az ember annyira felhevül, hogy elolvad a távolság, a kémiai románc uralkodni kezd a testen, megjelenik a félelem, hogy a kölcsönhatás egyszer véget érhet.

Vannak olyan csajok, akiknek a hormonháztartása gyengén működik, akik szeretnek kilépni szerepükből, azon a flessen vannak, hogy folyamatosan pasikkal lógnak, titkon élvezik a testnedvhumort, eligazodnak zenekarnevek és focicsapatok közt. Nyúl is ilyen. Az olyan lány, aki szeret zenészektől tüzet kérni, aztán már inkább csak adni, elővenni mélyebbik hangját, igazából férfi. Amikor ezen a tripen van, Nyuszi nem vihogja túl, így évtizedek múlva is lemezbemutatók öltözőiben tűnik majd fel szerintem, szikrázó öngyújtóját forgatva mutató- és középső ujja között. Nyúl viszonya a cigarettához intim, mintha hosszú ujjaival minden szálat becézgetne. Kiválasztja a szerencséset, akit meggyújt, elszív, és hamuját elveszejti a szélben. Finoman bánik vele, lazán tartja, akkurátusan tüdőzi le, forgatja, nézegeti, miközben tüdején keresztül falja fel könnyű füstté égett testét. Hunyorítva rágyújt. A hunyorítás védi a szemét füsttől.

Dzseki arcán látom, hogy gyomra összehúzódik. Hátradől a Gomba presszó rozoga piros műbőr székén, hintázik, olyan mély levegőt vesz, hogy úgy érzem, soha nem lesz vége az inhalálásnak, csak süvít, áramlik befelé a levegő, tüdeje egyre jobban feszül, a bőrdzseki nyitott cipzárja egyre szélesebbre tárul. A söröspoharat úgy koppantja oda az asztalra, hogy körben folyik le a hab a műanyag terítőre.

Azt mondja, arról volt szó, hogy rock and roll, nem? Haver?! Akkor most ezt így hogy? Nyuszi a cigijével babrál, a Moszkva térre nyíló presszóajtó előtt cigányok éneklik, hogy „húszér’ a fréziát, húszér’ csokorját!”. A pincér lerakja elém a sörömet, Dzseki a fejét csóválja, van benne valami hisztérikus.

– Nyúl ott sem volt a csattanó maszlagozásnál! – szólal meg Dzseki halkan. – Arról volt szó, hogy irány Nyugat, megnézzük a napot, ahogy a tengerbe zuhan, nem? Arról volt szó, hogy tripen vagyunk.

Már érzem, hogy túl vagyunk a nehezén, persze, haver, arról volt szó!, kezdem rendbe tenni a hangulatot, és szép lassan megérti, világos, hogy Nyuszi nélkül sehova. Mire visszaérünk, lefarol valakivel, vigyázni kell, ha már összejött, inkább hurcolom magammal végig, és persze rizikózom a rock and rollt, hiszen borzasztó, ha a kalandok helyett kényelmi szempontoknak kell alávetni magunkat. Pisilni kell, vagy éppen büdös a youth hostel, vagy undorító a teherautó platója. Így van, vagy punci, vagy rock and roll.

Apám kezében az útikönyvvel áll, mögötte a könyvespolc, amin a könyvkiadó összes útikönyve sorakozik, és fejét oldalra döntve azt mondja, mégis hova a fenébe menekül mindenki Magyarországról?

Azt kérdezi, minek mentek Nyugatra?, apám szerint inkább a cseszkókhoz vagy Erdélybe utazzunk, az olcsóbb, azt mondja, teszek a Nyugatra, szarban hagytak minket.

Tényleg, minek is megyek, azt mondom, a fogyasztói társadalomért. Gyorsan vágom rá, jólesik magamat az ő gondolatai ellenében meghatározni, fájdalmat okozni ezzel, kifejezetten élvezetes szabadon gondolkodni, bármiről legyen is szó. Valahogy mindig anyámnak adtam igazat, hogy itt hagyta az országot és vele együtt apámat is tizenöt éve. Apám az ország, anyám csak emlék.

– A szabadsághoz rombolni kell – fűzöm hozzá halkan.

Ezek után nincs más dolgom, csak élvezettel végignézni, ahogy elbizonytalanodva kezeli már a múltat és a jelent is, ahogy a történelem ebben a pillanatban kiröhögi azokat, akiket bedarált, akik valaha hittek a társadalmi egyenlőség eljövetelében. Majdnem kimondom, hogy emberarcú szocializmus. Áll a nappaliban, kezében útikönyvvel. Azt mondom, megnézem, milyenek lehettünk volna, milyenek lehettetek volna ti, fater, és dühöt érzek, meg szégyent meg sajnálatot.

Azt gondolom, hogy titkon, lelke legmélyén mindenki menne; persze nem mindenki elég bátor, vagy már nem fiatal, tart a távolság üveggolyóitól; mert ha nem menne, nem keseregne, hanem vidáman lángosozna, fröccsözgetne, felhőtlenül hörpintené a madártejet anyukájánál hétvégén.

Apám kinyitja az útikönyvet, és felolvas belőle. Utazik, egy helyben állva száguld, és gyomrom táján érzem… Az emberek, akik tényleg reménytelenek, azok laknak itt. Azért reménytelenek, mert azt gondolják magukról, hogy reménytelenek.

Nem aggódtam az utazás, a sehova nem tartó céltalanság miatt, hiszen a szocializmusban megtanultam kikapcsolni a céljaimat, megtanultam kizárni a zavaró tényezőket. Elfelejteni hideget, hangzavart, az olcsó ízeket, szeretni a főtt kolbászt mustárral és cseresznyepaprikával reggel fél hétkor a hentesnél. Így lettem én. Megtanultam, hogy ennél több csak életmódmagazinok fényes lapjain található, és nekünk csak ott jár. Elfogadtam, hogy étterembe csak lopva lesek be, hogy alkalmazott lehetek az országban, ahol születtem, akit lekezelhetnek. Rájöttem, hogy a könyök a legfontosabb testrész, a talp a leghasznosabb, a hosszú nyelv pedig a leginkább célravezető. Mindegy is, hogy másutt milyen, csak annyit tudunk, hogy ez itt a periféria, amiből csak egy kicsi hiányzik, hogy összeálljon a leegyszerűsített marxi álommá, mert az öröm anyagtalan, de azért a kovászos uborka finom.

Talán mindez nem is érdekelt volna, ha marad a szögesdrót, s olyan maradok, mint apám, feltéve, hogy anyám nem hagyja el. Anyám nem akart megöregedni a reménytelenségben, vásárolni akart, éttermekbe járni, szabad emberekkel beszélgetni, és el akarta felejteni a kolbász ízét. Nem sikerült a szocialista embertípus megvalósításának kísérlete: apámnak túl sok volt, anyámnak nagyon kevés.

A konyhából paprikás krumpli szaga áradt már napok óta, a barna linóleumot csattogva eresztette el a padlóragasztó, ahogy léptem és testsúlyom már nem nehézkedett rá. Nyitott ablaknál ült, hűvös volt, és anya azt mondta, hogy a Lovasék is mennek, ők valószínűleg New Yorkba. Elgondolkodott és kicsit később hozzátette, hogy az egy fantasztikus város. Göndör, fekete hajából a loknik rendezetlenül fúródtak a levegőbe, és a tüzes, fekete szeme körül sötétszürke kialvatlanság ült. A rúzsát még felkente, de túlszaladt a száján, és láttam, ahogy rágja a nagy, telt ajkait belülről, és az L&M cigaretta fehér füstszűrőjére már megint oda volt kenődve a bordó szája. Azt kérdeztem, hogy mi az, hogy a Lovasék is? Nagyot sóhajtott, és piszkálni kezdte a töredezett lakkot a körmein, és láttam a karóra aranyát meg az elnyűtt bőrszíjat a csontos és vékony csuklóján. Azon a mély, meleg hangján azt mondta, hogy ő is el fog utazni, mert kapott egy fantasztikus lehetőséget, megint ezt a szót használta, amitől megint űrhajókat, meg szkafandereket és egy bolygót láttam. Akkor megszédültem és apró terpeszbe álltam, hogy el ne essek. Hideg és száraz tenyerével megfogta a csuklómat, keresztbe vetett lábaira húzott, hassal ráfektetett és gyengéden paskolni kezdte a fenekemet, meg simogatni és vakargatni a hátamat, és a kifényesedett papucsát úgy lóbálta közben zoknis lábán, hogy éppen elkapja, mielőtt leröpülne az ujja hegyéről. Belekapaszkodtam a tréningruhájába, éreztem markomban az Arena melegítő oldalán végigfutó V alakú mintákat és a műanyag elektromos tapintását, és hallottam, ahogy aprókat lélegzik. Azt mondta, hogy volna egy kiállításszervező állás Torontóban, a régi ismerőse szerezte a dekorsuliból, aki már disszidált. Annyira örülne, ha összejönne. Azzal folytatta, hogy majd félévente jön, és hoz nekem azt, amit kérek, meg hogy sokat levelezzünk és telefonálni is fog, de olyankor be kell majd mennem az apa munkahelyére a kiadóba, és jó előre meg kell beszéljük, mikor hív, mert ha jól tudja, hat óra időeltolódás van, mélyet szívott a cigarettájából, és az ablak felől beszűrődő halvány fény felé fordította a fejét, reszketni kezdett, és egy színes könyvvel, amire az volt írva hogy Tajtékos napok, eltakarta az arcát.

A füstös félhomályból kimentünk a Gomba presszó mögé tekerni, eszelősen betéptünk, Dzseki repült, és csillogott szemünkben a kaland; végtelenül tiszta, utolérhetetlenül egyenes utat láttunk, amely Nyugat felé vezet, és soha nem tér vissza. Mellettünk két gyerek plakátot ragasztott: Joe Mikovich, az év eseménye a Merlin Jazzklubban, egyet felnyaltak a falra, a maradék köteget kidobták a szemetesbe.

Amikor kipattan a szemem, azonnal az jut eszembe, hogy azért indul el Nyugat felé az ember újra és újra, hogy egy pillanatra úgy érezhesse magát, mint egy mozifilm elején, tele lelkesedéssel, meg valami olyasmi, hogy a lelkesedést felfalta a XX. század, és mindenki tudja, hogy ez az egész rég el van baszva, nagyjából ezerkilencszáztizennégy óta, és persze mindenkit, ahogy engem is, csak a saját korszakom érdekel, végtére is ennyi az enyém ebből az egészből.

http://www.irodalmijelen.hu/2016-okt-7-1634/fabricius-gabor-mas-bolygo-regenyreszlet 

A rendszerváltás drogos állapot volt, most van a másnaposság

A Más bolygó a második könyve és az első regénye. Miért fordult az irodalom felé?

A szöveg a filmhez képest elemzőbb közlésforma, és végül is formai kérdés az, hogy egy történet hova születik. A mozgókép narratív szempontból határos: a filmben a kép mellett nem szólhat folyamatosan a belső monológ, vagy ha odateszed, akkor az elvesz a film filmszerűségéből, irodalmiasítja. A sok esszéizáló gondolatot tehát a film nem mindig bírja el. Ez a történet szövegnek született. Úgy dolgoztam, hogy ez egy komplex regény lehessen, aminek a rétegeit a szöveg be tudja fogadni, viszont nem vagyok benne biztos, hogy a film képes lenne erre. Van egy cselekmény és egy karakter oldala, történelmi - társadalmi szituációja, vannak benne reflexiók arra, hogy a rendszerváltás időszakát hogyan éli meg egy épp eszmélő, fiatal társaság. Hogyan gondolkodik a Nyugtról, hogyan látja azt, és hogyan érzi ahhoz képest totálisan kívülállónak saját magát. És van benne egy metafizikus valami.

Gondolom, ehhez kapcsolódik, hogy a filmekben inkább egy nagyon konkrét, aktuális társadalmi problémára reflektál – romák elleni támadások, kilakoltatások, menekültválság -, a könyvekben pedig ennél elvontabb a téma.

Talán azért is van ez, mert az írásfolyamat egy óriási utazás. A könyvírás nagyon nehéz, magányos műfaj. Az ember egyedül ül, elindul valahonnan, és nincsenek abban gátló tényezők, hogy hova jut el. Nincs büdzsé, nem kell pályázni, nem fogja megkérdezni a Filmalap, hogy miért olyan, amilyen, hanem egyszerűen kibomlik a dolog, magát építi. Ez a könyv öt évig készült. Az alaphelyzet az, hogy egy kereskedelmi televízió vezérigazgatóját kirúgja az állam, és megvádolja népirtással. Ez volt az alap, és a karakter felrajzolása során elkezdett izgatni, hogy ez az ember mitől vált ilyenné. Honnan jött? Nem igaz, hogy fiatalkorában is ennyire kiégett és cinikus. A folyamat érdekelt, ahogy valaki feladja az álmait, az illúzióit, azokat a dolgokat, amiben hisz. Az a pont izgalmas, ahol valaki mássá válik, ahol megtörik a karakter, és szemünk elött áll korunk hőse, a pszichopata vezér. Emiatt a szöveg elkezdett folyamatosan a rendszerváltás koráról beszélni. Az alkotói folyamatban voltak olyan pontok, amikor jelentkezett a 90-es évek eleje, hogy figyelj, foglalkozzál velem, mert olyan időszak vagyok, ami nagyon befolyásolja azt, hogy mitől vált ez az ember ilyenné.

Mitől?

Túl nagy volt a rendszerváltáskor az illúzió azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz Magyarország. 1989 és 95 között mindenki halálosan meg volt győződve, hogy olyan lesz itt minden, mint a Nyugat. Ez az endorfin- és adrenalinlöket módosult tudatállapotot hozott létre az emberekben, olyan volt, mintha mindenki drogon repülne. Ez a fajta másnaposság, ami most van, ahova visszazuhant az ország, abból fakad, hogy most sem sikerült. Illúzió volt minden. Nem sikerült kapitalistává válni, ahogy előtte nem sikerült a szocializmus sem, és nem sikerült az egész magyar 20. század, úgy, ahogy van. Ez a fajta "nem jön össze" élmény, ez a kelet-európaiság élménye. Erre rá kellett jönnöm. És azért volt durva erre rájönni, mert én versenypárti vagyok, és alapélményem a rendszerváltás eufóriája, de úgy tűnik, minden generációnak jut egy kis Kelet.

Fabricius Gábor első regényét szombaton mutatják be a Margó Irodalmi Fesztiválon

Fotó: Polyák Attila - Origo

Nekem is az jött le a könyv alapgondolataként, hogy hiába telt el sok idő a rendszerváltás óta, sok szempontból most sem jobb a helyzet, hanem az emberek most is frusztrációval és rossz érzésekkel küzdenek. De vajon mi az elsődleges oka ennek? A történelem, a magyar emberek mentalitása vagy a politika?

Én nem okolok senkit. Nagyon sok esszéizáló részlet ki lett húzva a könyvből, pont azért, hogy ne értékalapú moralizálás legyen, hanem partnerem legyen az olvasó, gondolkodjunk közösen arról, hogy hol is kell keresni a kulcsot, honnan indul egy út, és hova tart.

Wunder, a könyv főhőse abból indul ki, hogy az országban a kapitalista eszmény megbukott, és azon gondolkodik, hogy milyenné kéne válnia, hogy haladjon a korszellemmel.

Magyarország olyan hely, ahol 20-30 évente más emberré kell válni. A Horthy-korszakban soviniszta-nacionalistának kellett lenni, utána fasisztának, utána öt évre rá már hithű kommunistának, mindenki mást üldöztek. Soha nem lehetett senki az, aki, kiirtották és deportálták azokat, akik mások voltak, mint a hatalom. Szürke masszát sikerült létrehoznia a 20. századnak Magyarországon, mindenféle szín és másság nélkül, mert egy idő után azt mondja az ember, hogy jó, baszd meg, akkor semmilyen vagyok. Mindenki eltemette magában mélyre azt, aki. A szöveg eljut oda, hogy van ez a semmi, amivel a tudatipar – a hatalom, a propaganda, a paranoiás akarat – azt csinál, amit akar. A főszereplő, aki a tudatiparnak egy fontos főpapja, mert egy kereskedelmi televízió vezérigazgatója, azon gondolkozik el, hogy mit kell tennie most azért, hogy továbbra is hatalomban maradhasson. Miben kell hinni? És aztán arra jut, hogy bármiben tud hinni, ha kell, akármiben, hiszen ebben a legjobb. Pillanatok alatt képes átalakulni. Mert hajlamosak vagyunk azt hinni, amit kell, azért, hogy legyen hol lakni, biztonságban tudjuk a családunkat, meg tudjunk élni. A 20. század elvette tőlünk a hitet, azt, hogy vannak elvek. Ezt sikerült teljesen leradírozni az emberekről, egészen absztrakt így létezni.

Mit lehet csinálni, hogy ez megváltozzon? A könyvből mintha az következne, hogy semmit, mert ez Kelet-Európa, ahol kódolva van az, hogy elszúródjanak a dolgok. Ki lehet törni ebből az ördögi körből?

Talán tudatosabban meg kellene vizsgálni az út elejét és az illúziókat. A hibákat. És nem szabad felejteni. Az emlékezet nagyon fontos dolog, és Magyarországon az emlékezet is árucikk. Emiatt újra és újra felül lehet írni dolgokat bizonyos idő elteltével. Azokkal az emberekkel, akik nem emlékeznek, bármit meg lehet csinálni.

Wunder éppen ebből profitál, de reklámszakemberként ön is benne van a média világában. A karakter mennyire reflektál saját magára?

Szerintem olyanról kell írni, amiben az ember otthon van, különben nem tud olyan minőségű szöveget létrehozni, ami érdeklődésre tarthat számot. Akkor legjobb esetben egy lektűrt lehet írni. Én a legkevésbé szeretnék szórakoztató irodalmat csinálni, engem az nem érdekel. Annyi mindent csináltam, ami tömegnek szól, hogy nincs ilyen vágyam. A valóság tetten érése a célom, és ezt csak a saját élményeimen keresztül tudom elérni. Egyébként meg a fennálló világhatalmi rendszert mindenki támogatja. Dolgozik, fogyaszt, élvezi a kezébe adott csodát, nyomkod, megoszt, felejt, vezényszóra fél. Nyilván nem kell vezérigazgatónak lennem ahhoz, hogy lássam, mi történik emberekkel – hogyan gondolkoznak, hogyan nyugtatják meg magukat, mibe kapaszkodnak. Emellett elementáris élmény volt az, hogy egyszer csak jött az állam, és azt mondta, hogy mindenki, aki a versenyszférában van, az bűnös. Bűnös a bankszektor, mert ő okozta a hitelválságot, bűnös a média, mert mossa az emberek agyát, a civilek sem önmaguk – szóval hogy huszoniksz év elteltével megint azt mondjuk, hogy bűnös a piac. Az nem merül fel, hogy mi az egyén felelőssége, pedig a nyugatos gondolkodásnak ez az egyik fontos alapja. Az egyénnek van szabadsága, de ez a szabadság nagy felelősséggel – társadalmi felelősséggel is - párosul. Sokkal könnyebb a tévé előtt dögleni vagy cinikusan röhögni, mint részt venni a társadalmi diskurzusban. A könyvben ezek a kérdések válnak a karaktereken keresztül szimbolikus történetté. Itt semmi nem fikció - vagy minden az, és összefüggésrendszerekben beszél a szöveg arról, hogy mi történik velünk ma.

"Magyarország olyan hely, ahol 20-30 évente más emberré kell válni"

Fotó: Polyák Attila - Origo

Mi a helyzet a fiatal Wunder rendszerváltás körüli utazásával? Az még személyesebb szálnak tűnik.

Sokat stoppoltam Nyugat-Európában, csak arra futotta. Először léptünk át a határon, és ha viszonylag vidám barakkból is, de abból szabadultunk. Azt hiszem, az volt a legnagyobb élményem, amikor Nyugaton voltam, hogy az emberek nem félnek. A szabadsághoz hozzátartozik az, hogy az ember nem fél. És kelet-európaiként valahogy azt érzem, hogy a legelementárisabb alapélmény a félelem. Viszont a szabadság nem azt jelenti, hogy nem vagy börtönben, hogy elutazhatsz, vagy hogy egy tüntetésen azt mondasz, amit akarsz. Az egy sokkal mélyebb dolog. A szabadság az, hogy az lehetsz, aki vagy, és elfogadnak olyannak. Nem közösítenek ki, nem szorítanak a perifériára, nem mosolyognak meg, nem próbálnak meg ignorálni, és összhangban lehetsz saját magaddal. Ez nem született itthon meg, ezt ki merem jelenteni. Nagyon kevés dolgot merek így kijelenteni, de az, hogy ebben az országban alig tudja valaki, mi a szabadság, az biztos.  És mivel nem értik, nem is tudják, hogy fontos. A könyvben is van egy olyan rész, amikor Wunder nem tudja megérteni, hogy mi a szabadság, mert a szabadság nem tanulható.

A tudati zártsága az országnak abból származik, hogy a társadalom nagy része a rendszerváltás előtt született, és el volt zárva mindenféle értelemben. Ezt a fajta zártságot és megalázottságot – mert hiszen azt zárják börtönbe, aki bűnös – továbbadják a következő generációnak. Ma más módon vannak elzárva az emberek a világtól, de folytatódik a hagyomány. Több generációnak kell jönnie ahhoz, hogy a frusztráltság oldódhasson. Csak az a kérdés, hogy a társadalmi diskurzus segít-e ebben, vagy nem foglalkozik vele senki, esetleg tovább erősítik a félelmet, meg a perifériára szorultság érzését. Ebből ugyanis ügyes módon, nagyon jól lehet politikailag és gazdaságilag is profitálni. És ha valamivel nem foglalkozunk, az mindig tovább rohad. Ezért fontos eleme a félhomály metafizikus képként a regénynek: a derengés, amiben nem lehet pontosan látni a formákat és az alakokat.

De a könyvben a félhomály nem csak Magyarországra ereszkedik rá.

Ez egy érdekes dolog, egyrészt nem akartam, hogy a határátlépés után egyből világos legyen, de egyébként is, szerte a világban nagy a zavar, homályosak a világképek. Nincs egy egyértelmű követendő út, és vannak, akik ebből profitálnak. A nyolcvanas éveknek volt elképzelése arról, hogy milyen világot szeretne. Most az mindegy, hogy visszanézve azt mondjuk, hogy az csak a fogyasztás és dologiasodás volt maga, és más semmi. Most keresőállapotban, félhomályos állapotban vagyunk.

Fabricius Gábor szerint a kelet-európaiság alapélménye a félelem, illetve az, hogy semmi nem úgy jön össze, ahogy akartuk

Fotó: Polyák Attila - Origo

Elég lehangoló képet fest az országról, és a könyvhöz készült ajánlókban disztópiának is nevezik a Más bolygót. Erről mit gondol?

Ezt a műfaji meghatározást helytállónak gondolom. Többen is mondták.

Nekem viszont az volt az érzésem, mintha többféle műfaji elem keveredne a könyvben. Egyrészt van a múltban zajló utazás, amely mintha felnövéstörténet is lenne, a jelen politikai szatíraként is értelmezhető, és a háttérben zajló esemény, a Föld forgásának lassulása pedig akár tudományos-fantasztikus könyvben is lehetne.

Ezt egy szóval metafizikusnak tudnám leírni. Végül is minden valóság, amit érzünk. Mindegy, hogy világos van vagy sötét, ha te úgy érzed, hogy homály van. Engem ez a fajta befelé utazás izgatott a legjobban, hogy hogyan tudjuk elhagyni a fizikai világot, és elindulni a metafizika irányába. Erre rá lehet segíteni, ennek több segédeszköze is van a regényben, de függetlenül attól, hogy hogyan érjük el, szerintem ezek a befelé utazások nagyon fontosak az ember életében. Emiatt gondolom azt, hogy ez egy metafizikusan elemelt road movie, ami kintről befelé tart. Ráadásul benne van még a múltnak és a jelennek egy furcsa fúziója is, és egy idő után összeáll a kelet-európaiság múltja, jövője, belseje és külseje. Afelé mentem, hogy az örök kelet-európai világ kiábrándultsága és vágyai legyenek tetten érhetőek. Ha ezt sikerül olvasás közben érezni és ebben a világban utazást tenni, akkor elértem, amit akartam.

Az előző könyvét, a novellákat tartalmazó Puha Neon Fejlövést - amely szintén hasonló témákat boncolgat -, elég sok kritika érte. Az Origo Filmklubnak 2014-ben azt mondta, hogy a filmkészítésben sokat segített, hogy a sajtó nem kímélte. A Más bolygó írásakor beépítette a Puha Neon Fejlövést érő kritikákat?

Az előző könyvemet nem irodalomnak szántam. Már a formája sem az volt: egy cinikus médiahack volt. A Más bolygó viszont egy klasszikus regényi szituáció, egy karakterregény, ugyanannak a karakternek a fejlődés- és visszafejlődés-regénye. A visszajelzések abban segítettek, hogy milyen keretrendszert kell választanom ahhoz, hogy a közönség megértse az üzeneteimet. Mert a mondandóm adott, hiszen ez érdekel, de hogyan milyen formai végeredményt kap, hogy a közönség valóban be tudja fogadni, azzal foglalkozni kell.

Gondolja, hogy a fogadtatásban akkor szerepet játszhatott, hogy a médiaiparból érkezett a filmbe és az irodalomba?

Én ebből a tapasztalatból dolgozom, és ez lényeges szelete a valóságunknak, ha jól tudom, csak én érkezem innen, és ez szerintem izgalmas. Szerintem amúgy sem velem kell foglalkozni, hanem magával a művel. Engem már csak az alkotás tud lekötni igazán,  ezért mindig jobban fog érdekelni, hogy megcsináljam a következő filmet vagy könyvet, és jól csináljam meg, mint az, hogy valaki esetleg rosszat ír majd róla. Ráadásul nekem megfelelő visszaigazolás volt az, hogy az Európa Kiadó azt mondta, hogy ez a könyv jó, és ezt akarja abba a portfólióba, ami nekik van.

Fabricius Gábor alig várja, hogy elkezdhessen dolgozni új regényén

Fotó: Polyák Attila - Origo

Dolgozik most valamin?

Egy forgatókönyvön.

Kifejezetten könyvterve van?

Van. Túl sok tervem van, és kevés az időm. Három-négy könyvterv és három-négy forgatókönyvterv is van sorban. Új regénytervem is van, ami iszonyatosan izgat már, szeretnék hozzákezdeni. A forgatókönyvöm már elkezdtem dolgozni, most, hogy a Más bolygó le van adva, és néhány napon belül megjelenik.

Milyen érzésekkel készül a könyvbemutatóra?

Jó lesz.

De nem izgul azon, hogy mit fog hozzá szólni a közönség?

Nem tudok ezzel mit kezdeni. Nem azt mondom, hogy nem érdekel, de én megcsináltam az én részemet. Nagyon sokat dolgoztam a könyvvel, nem tudtam volna jobban megírni. Most itt tartok. Az a nyugalom ez, amikor tudod, hogy mindent megtettél. Öt évig készült. Péczely Dórával dolgoztam együtt, aki Esterházy Pétert is szerkesztette hosszú ideig, neki nagyon sokat köszönhetek. Az Európa Könyvkiadó, M. Nagy Miklós is nagyon sokat segített a szöveg gondozásában. A szöveg lassú műfaj. Az a kérdés, hogy miután elolvassa valaki, eszébe jut-e valami belőle fél vagy egy év múlva, fog-e magában hivatkozni rá, mikor lát valamit a világban. A könyv mostantól önálló életre kel, és el kell tudni engedni.

http://www.origo.hu/kultura/kotve-fuzve/20161013-interju-fabricius-gaborral-a-mas-bolygo-cimu-regenye-megjelenese-elott.html