hvg.hu: Mikor vált először fontossá a családjának a múltja?

Grecsó Krisztián: Egészen kicsi koromtól mániákusan érdekel a múlt. A nagyapáimat már akkor faggattam az ő nagyapjukról, amikor óvodás, maximum kisiskolás voltam. És amikor az egyikük azt mondta, hogy ő nem tud semmit a nagyapjáról, akkor hatévesen megkérdeztem tőle, neki hogy esne, ha én se tudnék róla semmit sem. És ezek a saját emlékeim, nem a családi újramesélésekből tudom.

Ráadásul a nagyapám folyton a frontélményeiről mesélt, ahol vadidegenekkel találkozott, és sose arról beszélt, hogy mi történt a családunk tagjaival. A kamaszkorom egyik meghatározó élménye egy beszélgetés vele. Amikor már huszonhatodszorra kérdeztem meg, hogy ki az, akire legrégebbről emlékszik, elmondta, hogy van egy gyerekkori kép a fejében a nagyapjáról, ahogy áll a kapuban, és rágja a tubákot. És milyen ember volt – kérdeztem erre én –, mondjál róla valamit. A nagyapám erre méregbe gurult, és dühösen azt mondta: „Parasztember volt, mint a többi, mit akarsz tudni?”.

Sokkal később, amikor Móricztól az Életem regényét olvastam, döbbenetes érzés volt ugyanezt a mondatot viszontlátni a könyvben. Paraszti környezetben nem működik az egónak ez az őrületes fényezése, ami a számunkra már természetes. Egyébként vannak ennek előnyei, sokkal könnyebb így élni, és a halál elfogadásának is nagyon jót tesz.

hvg.hu: Meg tudja utólag fejteni, hogy miért érdekelte a nagyszülei személyisége?

G. K.: Lehetséges, hogy már akkor ott munkált bennem, hogy különbözöm tőlük. Mindenesetre azt biztosan tudtam, hogy apu más, mint a környezete. Hiába láttam egyrészt, hogy a nagyszülők által képviselt világ generációk óta változatlan, ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy ez a vonal már előttem, apunál megtört. És erre rá is ment az ő élete.

Nagyon hamar – ötödikes-hatodikos lehettem – nyilvánvalóvá vált számomra, hogy el fogok jönni Szegvárról. De az igazi választóvonalat az jelentette, amikor 21 évesen utoljára dolgoztam a fóliában. Talán ott és akkor vesztettem el azt a világot. Addig rendszeresen és nagyon keményen szedtem a paprikát, csináltam, amit éppen kellett, mert volt két 100 méteres fóliaágyunk. De őszintén szólva, nem szerettem csinálni. Emlékszem, nyáron alig vártam, hogy visszamehessek a gimibe, mert ott nem kellett dolgozni.

hvg.hu: Pedig az írói oldalát nézegetve, ahol láthatóak fotók az évenkénti kolbászgyúrásról, arról, ahogy rotál, felmerült bennem, hogy kicsit sportot is űz abból, hogy még mindig oda tartozik. Persze lehet ezt úgy is nézni, hogy mindez egy látványos kívülállás, elkülönülés, annak a jelzése, hogy nem tartozik ehhez a fővárosi, értelmiségi közeghez.

G. K.: Ez egy érdekes olvasat. Nekem inkább kétségbeesett kötődésnek-keresésnek tűnik. Múltkorában az a tényleg hatalmas megtiszteltetés ért, hogy az apósom megengedte, hogy segítsek neki rotálni, ami egy nagyon fontos mezőgazdasági munka. Féltem, hogy menni fog-e. Az elején nagyon béna voltam, és akkor vettem először észre magamon, hogy a „vidékiség összes rekvizituma” – amelyet igyekszem valamilyen módon őrizni, lehet, hogy demonstrációként is akár – már nem jelent valódi erőt, rutint. Hirtelen láttam magam az apósom szemével, aki engem nem tart falusi fiúnak. Ahogy ott küszködtem, eszembe jutott, hogy úristen, de béna városi ficsúr lettem én.

hvg.hu: Ez akkor azt is jelenti, hogy már beavatódott abba a másik világba?

G. K.: Nem lehet teljesen beavatódni, a saját szorongásai miatt mindenképpen kívül marad az ember. Azóta nincs ezzel annyi bajom, amióta nem akarom görcsösen ide konvertálni a gyerekkort, a hagyományt, ahonnan jövök. A Mellettem elférsz sokat segített ebben. Rájöttem, hogy effajta összeegyeztethetetlenségek más ügyekben is vannak: nehéz például feldolgozni azt a külsőt, amit kapott az ember.

hvg.hu: Amikor olvastam a könyvet, az volt az érzésem, hogy egy-egy tárgyban, szókapcsolatban valahogy egész Magyarország ott van benne, a történelmével, a traumáival: a Felvidék bércei, a horogkeresztes tányér, az orosztanárból lett némettanár, több generáció Magyarországa.

G. K.: Nagyon örülök, ha így érzi, mert határozott célkitűzésem volt, hogy ezek a balladai történetek a maguk szép tragikumával ide legyenek beágyazva. A nyitó jelenet kb. 20 méterre tőlünk játszódik, a Lehel piacon. Nem akarok mindig Móriczhoz visszanyúlni, de nekem az valami egészen irigylésre méltó dolog volt nála, ahogy a könyveiben ott van a kor Budapestje. De olyannyira, hogy tökéletesen átélem egy 30-as évekbeli köztisztviselő összes szorongását.

hvg.hu: Az elmúlt időszakban megint sok szó esett az ügynökakták kapcsán a közéleti titkokról, arról, hogy miért nem lehetett tiszta vizet önteni a pohárba. A Jelmezbál főleg a személyes titkokról mesél, arról, ahogy a szőnyeg alá söpört „családi szennyes” mérgezi az életünket. Van különbség a kétféle titok között?

G. K.: Pont egy olyan beszélgetésből jövök, ahol arról volt szó, milyen kár, hogy ez a két szféra, és az a mód, ahogy viselkednek benne az emberek, ennyire elválik egymástól. A nyilvános terekben az emberek szeretik hangoztatni az elveiket, de szűk családi körben hajlamosak elfelejtkezni róluk. A kis magántereiben már nem olyan következetes az ember, mintha annak nem lenne akkora jelentősége. Ott már lehet hazudni, a kisebb csalások, elhallgatások is beleférnek. Ez önáltatás: amit kis körben normának tekintünk, az lesz érvényes a nemzet egészére is.

hvg.hu: Pedig „kis pályán” könnyebb következetesnek lenni, nem?

G. K.: Egyáltalán nem, ott is őrült nehéz tisztességesnek lenni, az elveink szerint élni. Mindig a feleségem szokott ezzel szembesíteni. És itt nem csak a nagy csalásokról és hazugságokról van szó, hanem például arról, hogy kinyomtatok-e magánjellegű dolgokat a szerkesztőségben. Vagy hogy felszállok-e jegy nélkül a buszra, és rászólok-e a barátnőmre, ha ő akar felszállni.

hvg.hu: És felszáll?

G. K.: Hát... határozottan fejlődöm ezen a téren. Korábban azt gondoltam, hogy ugyan már, miért ne szállnék. Az a baj, hogy mindig mindent relativizálunk, én sem vagyok kivétel ez alól. Pedig ezeknél a rutinoknál kezdődik minden. Nem hisszük el, hogy ezeken az „apróságokon” múlik, hogy ez egy jobb ország legyen. Nekem nagyon tanulságos, hogy a sógornőmék Svédországban élnek, és amikor hazajönnek, a svéd férje – csak úgy leíró jelleggel – mindig elmondja, hogy mire csodálkozik rá Magyarországon. Általa szembesülök sok mindennel. Hogy szólsz vagy nem szólsz, amikor látod, hogy a pénztáros elnézte az árat: sokkal kevesebbet ütött be, mint amit kellene fizetned. És nem mondom, hogy olyan könnyű lenne szólni. Annyi érve van az embernek, hogy néha nekem is lehet szerencsém, meg különben is pont a múlt héten hagytam el egy ötezrest.

hvg.hu: Arra emlékszik, hogy mikor szembesült a titkok romboló hatásával?

G. K.: A húszas éveim elején a baráti társaságban – amikor úgy először elszabadultak a férfiak és nők közötti indulatok – éreztem meg először, hogy el lehet rontani a dolgokat, és az elhallgatásoknak, a hazugságoknak következményei vannak. Akkor szembesültem azzal, hogy lehet jóvátehetetlenül rossz dolgot csinálni, amit magadnak se tudsz megbocsátani. És hiába marad titokban valami, attól az még a mélyben dolgozik.

És hányszor megtörténik, hogy egy gyerek csak sok-sok évvel később szembesül az „átírt valósággal”, azzal, amiről hazudtak neki. Az egyik vidéki könyvbemutató után egy olvasó elmesélte, hogy miután befejezte a Jelmezbált, beszélgettek otthon, és akkor tudta meg, hogy a nagypapája valóban Munkácson volt ugyan, de nem háborús hősként harcolt, hanem csempészként próbált boldogulni, és igazából nem az történt, hogy a hőstettei miatt fogságba esett, hanem köztörvényesként ült a börtönben. És azt is hozzátette, hogy jól emlékszik, mennyire büszke volt a nagypapájára, aki ma már nem él, és még most is látja magát kislányként, amint meséli különböző embereknek a hazugságot a nagypapáról, amiről valószínűleg rajta kívül mindenki pontosan tudta, hogy nem igaz.

http://hvg.hu/kultura/20160616_grecso_krisztian_interju_blicceles_konyvhet