A szárazföldtől 35 km-rel északra fekszik; egyes nyelvterületeken a Szélcsendes-szigetek közé számítják. Mintegy 70 km hosszú és 35 km széles; területe 957 km². A Venezuelai-Andok vonulatának részeként voltaképpen két, a tengerből mintegy 800 m magasra kiemelkedő rögből áll, amiket keskeny homokgát (Macañao-földhíd) köt össze.
A sziget nyugati része száraz, sivatagos; keleti fele csapadékos, termékeny.
A Szigetek adminisztratív régióban két, tőle délre (tehát Margarita és a kontinens között) fekvő, kisebb szigettel (Tubagua, Coche) együtt alkotja Nueva Esparta (Új Spárta) szövetségi államot. Lakossága 1998-ban 321 600 fő volt, a 2010-es évekre megközelítette a 400 ezret. Fővárosa La Asunción (2011-ben 28 513 lakossal),[2] legnépesebb települése Porlamar (2011-ben 97 830 lakossal).[3]
A sziget nyugati része gyéren lakott; a lakosság zöme a keleti rögön összpontosul.
A szigetet Kolumbusz fedezte fel 1498-ban.
Az 1500-as években tengeri rablók telepedtek meg rajta.
Fő gazdasági ága sokáig a gyöngyhalászat volt; ma mezőgazdasága és idegenforgalma jelentős. Utóbbit jelentősen elősegítette, hogy 1975-ben az egész szigetet szabadkikötővé nyilvánították.
gyönyörű kilátás nyílik a vízválasztó az óceán Margarita-sziget, Venezuela
Beszámoló az általános állapotokról:
Ez az ország ugyanis nem úgy működik, mint azt elképzeljük, sőt, sehogysem, illetve valahogy mégis, csak azt nem érti az ember, hogyan. A helyi valuta, a bolivar (még jó, mi más lenne a neve) a hivatalos váltásban úgy néz ki, hogy 5400 forintért adnak 150-et, ami 36 forintos árfolyamnak felel meg - az italautomatából kinyerhető, húsz boliváros víz így menten aranyárban van, a Subway-ben 160 bolivárért mért szendvicsről nem is beszelve. A bolivar nem konvertibilis, a tranzitból kilépve hatan támadjak le az embert, hogy csendzsmani, de a tízórás úttól és nikotinhiánytól elgyengült agy nem foglalkozik az ilyesmivel. Rosszul teszi.
Feketézünk
A feketepiacon, ami mozgatja az országot, 36 bolivárt (szeptember eleji adat) adnak egy dollárért (hivatalosan az árfolyam 6, de ezt csak a hülye magyar turisták bankkártyadugdosása működteti), így a világ messze legdrágább, szottyadt szendvicse menten csak egy ezresbe kerül, ami nagyjából annyi, mint itthon. Ezt, mármint a fekete váltást, és az ország innentől nemcsak relatíve olcsóságát (egy doboz cigi 240 forint, egy liter tej dettó, mar ha lehet kapni) sok magyar használja ki, az ország turistaparadicsomának számító Margarita Island egyik kis tengerparti falujába rengeteg magyar szörfös jár edzeni, nyaralni, tapasztalatot szerezni.
A Margarita Island nevű sziget a kontinens partjaitól fekszik úgy 45 percnyi repülőútra, a járatok arrafelé pedig a belföldi terminálról indulnak, a nemzetközi testvére mellől. A késői szocreál stílben felhúzott épületről messziről ordít, hogy sokáig ez volt A terminál, csak aztán kinőtték, és most a Sólyomnál is sokkal gyanúsabbnak tűnő helyi légitársaságok bérlik, sajátságos szabályokkal és ügyfélkapcsolati rendszerrel. Azzal még nincs is baj, hogy az utasnak ott kell lennie a becsekkolásnál két órával a gép indulása előtt. Hogy az mikor van, általában rejtély, mert a jegyen szereplő időpontra a Chavez-pólós alkalmazott csak legyintett, az egy tipp, nem kell komolyan venni, ráírtuk, de csak a miheztartás végett. Mivel nekünk fél nyolc volt a jegyen, fél hatra kellett volna ott lennünk, de aznap a gép hétkor indult, becsekkolás ötkor, sorry mister.
Mivel angolul nehezen kommunikálnak a helyiek, elég sok, heves gesztikulálással tarkított, visszafojtott, torokhangon elmorzsolt kurvaanyázás után jutottunk el addig, hogy akkor reggel nyolckor van egy gép, arra majd felszállhatunk, de ha jót akarunk magunknak, akkor legyünk a pultnál ötkor, mert bármi előfordulhat. A reptér környéki szállodák tele, a legközelebbi szabad ágy, mint egy internet kávézóban kiderült, 16 kilométerre, Caracas-külsőn fekszik, a világ 10. legveszélyesebb városának egyik peremkerületében. Az alternatíva a zajos reptér, a kemény műanyag székek és az állandóan fel alá mászkáló, leginkább hegyi rablónak kinéző fegyveresek. Marad a szálloda, és az odavezető út, ami a dél-amerikai viszonyok között is kaotikusnak számít. A meglehetősen ijesztő külsejű taxisofőr 40 dollárért vállalta a fuvart, és igen, átvágott minket, ez az ún. tanulópénz, amit a népszerű albán közmondás szerint meg kell fizetni.
Másnap aztán simán elértük a gépet Margarita Island felé, ahol már várt ránk házigazdánk, aki éppen tizedik éve él Venezuela első számú windsurf-paradicsomában, egy El Yaque nevű faluban. El Yaquét azért szeretik a szörfösök, mert állandóan fúj a szél, meleg van, és a homokos partmenti tenger vize nagyon meleg, 26-28 fokos minimum. Nem is szeretik a cápák, aminek még lesz jelentősége. El Yaque arról is híres, hogy ahhoz képest, hogy csak három utca az egész település, innen származik legalább négy windsurf-világbajnok, egyikükkel, a jelenlegi címvédővel még találkoztunk is.
A fiatalember - ahhoz képest, hogy a sportág ötszörös világbajnoka -, rendkívül szerénynek tűnt, a parton mindenkivel nagyon szívesen fotózkodott, és azt a délutánját, amit a homokban fetrengve végigkísértem (szemmel), laza kitesurf-edzéssel töltötte. Ez az a sport, amiben a vitorla helyett egy sárkány húzza a delikvens a hullámokon, és ha elég ügyes, és van jó szele, akkor a levegőbe felugorva mindenféle kunsztokat is végrehajthat, mint a snowboardosok.
A környezet, a természet egyszerűen gyönyörű a szigeten, igaz, nem olyan trópusi dzsungel, mint az Orinoco vagy az Amazonas mentén, de pálmafák, sűrű aljnövényzet és fura színű növények itt is vannak. A sziget belsejében akad pár emberesebb hegyvonulat is, a legmagasabb 800 méter körül van, de alföldi gyereknek a Hármashatár-hegy is szédítő, szóval nekem bejöttek a sűrű erdővel borított lankák, ahol, mint kiderült, nem lakik senki, meg nem is nagyon megy oda, csak a hülye turista. A venézeknek (a helyi magyarok hívják így a lakosokat) kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy céltalanul az erdőben bolyongjanak, kígyók, pókok vannak arrafelé is, minek borzolni a kedélyeket feleslegesen.
Ők inkább buliznak, isznak és esznek, ezt nagyjából egyszerre, mert úgy az igazi. A tengerpart kellemes hangulatú azoknak, akik szeretik a nyüzsgést, de aki nyugalomra vágyna, inkább üljön motorcsónakba, és menjen át a szigettől úgy tíz kilométerre fekvő Coche-szigetre, aminek partját fehér homok borítja, a plázs pedig elég széles ahhoz, hogy az iskolaév kezdete előtti utolsó hétvégén sem zavarta az embert semmi, csak az irtóztató meleg és a tűző nap, amin 30-as faktorú naptejjel vastagon borítva sem szabad 45 percet eltölteni egyhuzamban, ezt tapasztalatból mondom.
A szimpatikus geológus esete az elemekkel
Hogy az első látásra sem egyszerű windsurfing mennyire veszélyes is tud lenni, egy helyi arc, Csucsu (csak becenév, nyugi) ijesztő kalandja győzött meg végérvényesen. Aznap, amikor mi egy aranyfogakat villantó, lefegyverzőnek szánt, de sokkal inkább elrettentő mosolyú derék fiatalemberre bíztuk az életünket, és egy minden eresztékében recsegő motorcsónakkal mentünk át Coche szigetére, Csucsu és házigazdánk a tíz kilométeres távolságot windszörffel tette meg. Tehették, mert a szél egyenletesen és erősen fújt, kis túlzással csak állni kell a deszkán, és nagyon kapaszkodni a vitorlába, a többit elintézi a természet.
Mármint odafelé, mert a visszaúton az ellenszél már nagy akadály, cikkcakkban kell haladni, és gyakorlat kell hozzá, meg erő. Csucsu viszont nem profi szörfös, csak műkedvelő, civilben a Halliburton alkalmazásában keres földgázt Chilében. Szörfözni csak szeret, viszont azt nagyon, és a sokkalta tapasztaltabb, senior kategóriában a helyi part egyik nagy ászának számító Zsolt társaságában visszaindult El Yaquéba. Este hatkor, amikor már elméletileg négy órája meg kellett volna érkeznie, a jóval korábban partot érő Zsolt elindult megkeresni, de hiába, a szimpatikus geológusnak nyoma veszett.
A helyzet elég komoly volt, mert napszállta után, a koromsötétben elég nehéz a nyílt tengeren megtalálni egy szörföst, leginkább a parti őrség lenne rá képes, már ha lenne nekik hajójuk, mert - a venéz állapotokat jól ismerőknek cseppet sem meglepően - nincs nekik. A motorcsónakos-zseblámpás keresés értelmetlen volt, a parti őrség két bajuszos képviselője széttárta a karját, és várakozó álláspontra helyezkedett, abban bízva, hogy Csucsunak majd szerencséje lesz.
Az volt. A szél és az áramlat a Coche-től kb. 25-30 kilométerre nyugatra fekvő Cubagua-sziget partjaira sodorta ki valamikor éjjel, ahol meghúzta magát az akkorra szakadó esőben, majd reggel egy helyi halászembert vett rá, hogy vigye vissza El Yaquéba. A parton úgy fogadták, mint egy hőst, a parti őrség parancsnokával az élen, aki személyes diadalának könyvelte el a szerencsés megmenekülést, és még egy újságírót is kerített maga mellé, akinek a klasszikus rejtői fordulatokkal tarkított sztorit már úgy adta el, mintha ő, a jeles alkalomra két számmal kisebb díszegyenruhában feszítő hivatalos szerv mentette volna ki a nagyon álmos, és az egész hercehurcát a pokolba kívánó szörföst a tengerből.
Chavezisztán
Az ország működéséről egyébként nagyszerű képet adott az ijesztően induló történet: a "fogjuk meg és vigyétek"-elv érvényesül, felelősséget senki nem szeret vállalni, és ha dolgozni kell, attól elég idegesek lesznek. Venezuela meglehetősen gazdag ország lehetne, ha nem egy névleg kommunista, egyébként vadkapitalista kormányzat állna az élén. Az előző elnök, Castro egyik legjobb haverja, a legendás Hugo Chavez egy olyan rendszert alakított ki, majd tartott fent és betonozott be 14 év szívós munkájával, amiben a lakosság szavazásra jogosult részének nagy többségét leginkább parasztvakításnak tekinthető intézkedésekkel és populista látványmegoldásokkal édesgette maga mellé.
Erre a legnagyszerűbb példa az a történet, amiből kiderül, miért hat és fél órás időeltolódás van Magyarország és Venezuela között. Chavez imádta népét, náluk jobban csak azt szerette, ha vasárnap délutánonként több órán át szónokolhatott hozzájuk a tévében. Ez a motívum a közeli Kubában és minden, demokratikusan megválasztott elnöknek csúfolt zsebdiktátor országában visszaköszön, van ahol a tévé helyett rádióműsort gründol magának a Szeretett Államfő, Chavez viszont úgy érezte, neki kamerák előtt van mondanivalója minden héten.
Az egyik ilyen tiráda közepén, egy közepesen sikerült spontán tapsvihart követően bejelentette, hogy a szeretet ilyen megnyilvánulása (értsd: a parancsra tapsoló közönség) láttán, elfacsarodik a szíve, és népe iránt olyan hálát érez, hogy akár a természettel is felvenné a harcot ellenük. Sőt, mondta felemelt ujjal, úgy gondolja, hogy a népe félórával több napfényt érdemel, ezért az addigi GMT+5 órás időeltolódást megtoldja 30 perccel. Mert megteheti. Másnapra törvénybe iktatták az elnöki ediktumot.
Chavez 2013-as halála után egykori alelnöke és külügyminisztere, az érettségivel is nagyot birkózó, majd buszsofőrként és kidobólegényként tevékenykedő Nicolás Maduro vette át a hatalmat, igaz, a választások eredményét a kormánypárt minden valószínűség szerint meghamisította, legalábbis ezt állítják azok az ellenzéki politikusok, akiket tényleg érdekel az ország sorsa. Az éveken át tartó szabad rablás után azonban nehéz váltani, egy új gazdasági-politikai rendszerbe lehet belerokkanna az ország, amit egy dolog működtet: az olaj. Chavez alatt az addig kiválóan prosperáló ipart sikerült lerohasztani a hatvanas évek szintjére, államosították az addig főleg amerikai kézben levő olajkutakat és finomítókat, majd úgy gondolták, szakértelem és hozzáértés nélkül is lehet működtetni azokat. Ugyanez történt a többi közművel is, állami kézbe került a gáz, a villany és a vízszolgáltatás is. Azóta nem ritka a félnapos, az ország hatvan százalékát érintő áramszünet sem.
Az olajexport azonban továbbra is működik, és mivel az ország irdatlan nagy készletekkel rendelkezik, így nincsenek arra rákényszerítve, hogy a mesterségesen elsorvasztott könnyű- és nehézipar, valamit a mezőgazdaság talpra álljon. Venezuela az az ország, ahol a fekete váltást figyelembe véve szó szerint semmi nem olcsóbb, mint a benzin: egy Jeep Cherokee hatvanliteres tankját 36 forintból tele lehet tankolni, és nem, nem viccelünk. Bezzeg ha az ember olyan luxuscikkeket akar venni, mint a tej vagy a budipapír, akkor már sokkal rosszabb a helyzet - szeptemberben ebből a két dologból lépett fel átmeneti(?) hiány. Tejet két hét alatt egyszer, másfél órás sorbanállás után sikerült venni, a dobozon ha minden igaz, egy chilei cég neve szerepelt gyártóként. WC-papírból ottlétünk utolsó hetére fogyott ki az ország teljesen, és amikor arról érdeklődtünk, hogy mégis ezt így hogy, mindenki a vállát vonogatta, és mosolygott, majd lesz, amigo, mondták, igyál egy sört, abból még nem volt baj soha.
Na, ez bürokrácia
Érdekes volt megtapasztalni testközelből azt is, hogyan működik egy olyan ország bürokráciája, ahol a szupermarketek kijáratánál két alkalmazottnak is csak az a dolga, hogy a kifelé igyekvő kuncsafttól elkérje a blokkot, és arra pecsétet nyomjon. Kicsit úgy érezte magát az ember, mint egy hatvanas évekbeli talponállóban, ahol a “Tessék blokkot hozni!” gyakrabban hangzott el, mint a “Két fél körtét, Mancika lesz szíves!” A venezuelai hivatali út sokkal rögösebb és idegesítőbb, mint a földhivatalban vagy valamelyik önkormányzatnál ügyeket intézni. Cserébe viszont egy sima adóbevallás leadásakor meg lehet nézni Margarita-sziget minden látványosságát, beleértve a citromsárga színű pacallevest felszolgáló útmenti bódét, ahol a magyarokat “hermano!” azaz “testvér!” felkiáltással fogadják.
Az adó mértéke ráadásul nevetségesen alacsony, 1%, amit havonta kell befizetni, egy erre a célra rendszeresített formanyomtatványon, amiből viszont az ember félévente egyszerre csak hat darabot vehet, és nem, nem lehet visszamenni másnap, mert regisztrálják a sorszámokat. A megvásárolt formanyomtatványt kitöltve el kell vinni egy hivatalba, esetünkben egy San Juan nevű városba, ami a dzsungel közepén fekszik, hegyek határolják, és ha eltekintünk az út szélén lépten-nyomon látható szeméthegyektől, kifejezetten kellemes környéknek számít. A hivatalban sorba kell állni, majd a megfelelő ablakhoz lépve kap az ember egy sorszámot, amivel átballag egy másik ablakhoz, sorban áll, és kap egy cetlit, rajta egy bankszámlaszámmal.
A rutinosabb versenyzők kedvéért: a számlaszám nem minden hónapban ugyanaz. A számlaszám birtokában el kell menni egy meghatározott bankfiókba, ahol az ember ismét sorban áll, majd az 1 százalékos adót befizeti. A kapott igazolással visszamegy a hivatalba, ahol kap egy pecsétet rá, majd sorban áll egy másik ablaknál, hogy leadhassa. És ezt havonta megismétli. A helyieket mindez nem borítja ki, mint ahogy a tej- vagy budipapírhiány sem izgatja őket különösebben. A bevásárlóközpontok állandóan tele vannak, a venézek imádnak vásárolni, és ha a feketén váltott bolivárt nézzük, joggal, hiszen az árak elképesztően alacsonyak tudnak lenni. Az átlagkereset havi 100 000 forint körül alakul, egy kétszobás lakást a turistaövezetben havi 30 000 forintért lehet bérelni, egy itthon 25 000 forintért árult sportcipő 5000 forintnak megfelelő bolivárba kerül.
Ugyanez a helyzet a szolgáltatások és alapvető élelmiszerek terén, egy háromfogásos vacsorát simán ki lehet hozni kétezer forint alatt, és ebben olyan fogások szerepelnek, mint mondjuk egy kiló marhahús, és egy egész grillcsirke, amit egy vidéki csárdában hoztak ki elnéző mosollyal, egy adag főtt yucca és sült plantain (egyfajta banán) társaságában. Érdemes kipróbálni, hörgésig ettük magunkat. Turistáskodni, pihenni, jókat lehet Venezuelában, hosszú távon élni viszont iszonyú kimerítő lehet, mármint idegileg, és persze akkor még nem beszéltünk a harminchat fok körüli hőségről és a 90 százalékos páratartalomról, de hát ha valaki nem nézi meg a térképet indulás előtt, az magára vessen.
Zárásul egy vicc, amit Csucsu, a szerencsés geológus mesélt nekünk, miközben ultizni tanítottuk: miután az Isten megteremtette a világot és lepihenni készült, látta, hogy valami nagyon nem stimmel Venezuelában. Annyi természeti kincset adott ennek a környéknek, hogy azt valahogy kompenzálnia kellett, hát fogta magát, és elvette az emberektől az észt és a kezdeményezőkészséget, majd elégedetten hátradőlt.
http://index.hu/kultur/2013/10/26/a_janus_arcu_venezuela/
Jöjjön egy másik beszámoló arról, hogy csalódni is lehet:
Isla Margarita pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Egy agyonsztárolt sziget félig-meddig élvezhető strandokkal, kétszeres árakkal és nagyon nem kellemes emberekkel. Karibi sziget, mégsem karibi, Venezuela, de mégsem venezuelai. Lebeg az élvezhető és az élvezhetetlen között. Egy biztos, aki volt már karibi szigeten, az itt csalódni fog, de nagyon.
Nem vártam sokat a szigettől. Azt már megtanultam - utoljára az Angel-vízesésnél -, hogy a nagyon népszerű helyekkel óvatosan kell bánni és nem szabad nagy elvárásokkal érkezni. Ehhez most is tartottam magamat, de Isla Margarita így is sokkolt. Először is azt vártam tőle, hogy - Venezuela más részeivel ellentétben - hatalmas lesz a turistaáradat. Az egy dolog, hogy a Chacopatából induló hajón rajtunk kívül nem volt egyetlen külföldi sem, de hogy az egy hét alatt, amit a szigeten töltöttünk, még annyi turistát se láttunk, mint Venezuela más részein, az meglepett. Persze ettől - és pont ettől - Isla Margarita még nagyon is élvezhető lehetne, mégsem az.
Tizenöt éve Venezuelában minden erről a szigetről szólt. Aki tehette, az nyitott itt éttermet, szállodát vagy egy bárt. Aztán jött Chávez és az európai turisták elmaradtak. A szállodák azóta üresen konganak, az éttermek csak alap ételeket szolgálnak fel, a diszkók pedig bezártak. Az egy dolog, hogy Porlamar, a sziget legnagyobb városa pont olyan porfészek, mint bármelyik partvidéki település, de hogy a csapból folyó Playa El Agua is ennyire elhagyatott legyen, arra álmomban sem gondoltam.
A sziget, ahol több az árus, mint a turista
Az ilyen helyekkel mindig az a gond, hogy túl sokan szeretnének megélni a nem létező külföldiekből, aminek persze mindig az ismeretlenbe betoppanó idegen issza meg a levét. Leszállva a buszról egy nagyon korrektnek tűnő fickó szólít le minket, hogy pontosan milyen szállást keresünk magunknak.
- Valami olcsót, max. 250-300 bolívar között - adom az emelt áras választ, nehogy azonnal kiröhögjön.
- Nehéz lesz. Ez itt Playa El Agua, ide gazdag turisták járnak. Kicsit feljebb tudok egy helyet, ha az megfelel.
Túlságosan önzetlennek tűnik a fürtös hajú fickó, ami általában gyanút ébreszt bennem, de ezúttal engedem magamat sodródni az árral.
- Nekem most nincs időm, de itt van egy kedves barátnőm - mutat rá egy eléggé rozzant örömlány kinézetű némberre - Ő majd segít eligazodni.
Újabb jel, de valami miatt nem kapcsolok. Valószínűleg azért, mert még mindig nem világos, hogy Isla Margarita egy szellemsziget, ahol valószínűleg mi vagyunk az egyetlen balek külföldiek.
- Hola guapo! - kezdi a haverkodást a vén prosti - Az egyik kedves barátnőm üzemeltet egy szép posadát egy kicsit feljebb. Érdekel titeket?
- Persze! - bólogatunk serényen.
- Oké! Gyertek velem! - s már fog is egy taxit az úton.
Kezdek viszolyogni a helyzettől, de ha már belekezdtünk a játékba, hát vigyük végig. A taxi jó 10 percen át megy toronyiránt fel a hegyre. Úgy 4-5 kilométerre a parttól megállunk egy fehér épületnél; megérkeztünk a posadához. Biztos vagyok benne, hogy itt nem maradunk, mert ez annyira messze van mindentől, hogy hiába az olcsó szoba, a taxizásokkal többre jönnénk ki, mintha valamelyik drága partmenti resortban szállnánk meg. Tisztességből végigmegyek a szállón, ami belülről valóban csodaszép, a szoba pedig nincs 10 dollár (180 bolívar), de a döntés már érkezésünkkor megszületett. Kilépve a taxis odaszól:
- Figyeljetek, tudok egy jó helyet. Sokkal közelebb van a parthoz és kb. ugyanennyibe kerül.
Hajlok arra, hogy szabaduljunk meg a prostitól, így 20 bolívárral megköszönve a segítségét kitesszük a parton, aminek az az eredménye, hogy sűrű "putázások" közepette a taxis telegázzal hajt el a helyszínről, velünk a hátsó ülésen. Gondolná az ember, hogy itt véget ér az idő- és pénzvesztegetés, de ez Isla Margarita, ahol mindenki belőlünk akar megélni.
Ha nem dőlsz be a segítőkész taxisoknak, akkor 20 dollárért ilyen helyen alszol meg
A taxis elindul kifelé a faluból, ráfordul a főútra, majd megy délnek. Pár perc múlva kérdőn tekintek rá, hogy mégis hová visz, mire közli, hogy ne aggódjak, ez egy német hippi kezében lévő posada a szomszéd öbölben és tetszeni fog.
- Felhívom telefonon, hogy biztosan van-e hely - próbál kedveskedni.
Beérve a kb. 10 kilométerre lévő öbölbe végre fel is veszi a telefont a posada recepciósa. Csacsognak egy pár percet, majd hátrafordul a taxis:
- 380 bolívar egy éjszaka. Jó lesz?
- 180-ról volt szó, ember.
- Bocsi, ez van. Biztos árat emeltek.
Felmegy bennem a pumpa. Egyértelmű, hogy itt mindenki le akar húzni. Szívem szerint azonnal kipattannék a kocsiból, de nem akarok megint buszra várni és időt vesztegetni.
- Azonnal vigyél vissza Playa El Aguára - adom ki a parancsot.
Visszaérve sofőrünk még beinvitál minket egy bordélyházba, ahol van szoba 200 bolívárért, de eddigre nem vágyom másra, mint hogy tűnjön a fenébe. A pofátlanság pedig csak ezután következik.
- 150 bolívar lesz - nyújtja be a számlát.
- Ne szórakozz! Egy órát elvesztegettünk az életünkből és még mindig nincs szállásunk.
- Pedig az ár ennyi. Vagy hívjunk rendőrt?
Odavágom a pénzt, s csak annyit mondok neki, hogy "Takarodj!". Meg is teszi. Felkapjuk a zsákunkat és szépen visszabattyogunk a partra. Újra jönnek a kedves szálláskereső felajánlások, de a a "Takarodj!" szó úgy megtetszik, hogy minden megszólításra ezzel a felkiáltással felelek. Végül sikerül találnunk egy nagyon hetyke szobát úszómedencével közvetlen a parton 20 dollárért, elkönyvelve a tényt, hogy a drágább olykor olcsóbb.
Jellemző kép Playa El Aguán: elhagyott éttermek és mulatók mindenhol
Playa El Agua amúgy lehetne egészen remek hely is. Ehhez az kéne, hogy a tengerpart ne legyen tele kutyaszarral, lehessen esténként valahová beülni vacsorázni vagy meginni egy sört egy bárban. Ott létünkor sajnos egyik feltétel sem teljesült. A part szép (bár a hullámok akkorák, hogy ha bemész három métert a tengerbe, az úszómester azonnal kifütyül), de sok helyen eléggé retkes és elhanyagolt. A szállodák előtti rész még rendben van, de a köztük lévő elhagyott bódék (egykor éttermek vagy bárok lehettek) előtt senki nem takarít. Ez engem mondjuk egyáltalán nem zavar, mert ha valamit nagyon utálok, akkor az a homokban fetrengés. Viszont szeretek beülni egy sörre és haverkodni a helyiekkel a kocsmában. Erre azonban semmi esélyem nincsen, mert nincs egyetlen bár se nyitva, leszámítva azt az éttermet, ahol egy spagetti többe kerül, mint a szobánk. Szerencsére a szállásunkon egy srác esténként süt pizzát, így éhen nem halunk, bár hosszú távon pizzán élni majdnem olyan, mint rizses babon.
Három nap láblógatás után úgy döntünk, irány a sziget másik vége, Juangriego. A 40 kilométeres távot, hála a nagyon segítőkész és turistabarát buszosoknak és taxisoknak, sikerül hat óra alatt teljesítenünk. Egy órán át egyetlen busz sem áll meg nekünk, mutogatva, hogy ők zsákot nem szállítanak. Végül egy por puesto bevállal minket zsákostúl, így ha nehezen is, de sikerül megérkeznünk Asunciónba. Ez a kisváros egészen kellemes meglepetés. Meglepően rendezett, főtere a háttérben álló 500 éves templomával (Venezuela második legöregebb temploma) fotóért kiált. Jól esik leülni, elmajszolni egy zacskó 20 bolívaros főtt tintahalat és nézni az embereket.
Hátizsákosként esélyed nincs utazni. Két órán át vártuk, hogy valaki elvigyen minket Juangriegóba
Aztán jön az újabb küzdelem, buszt fogni Juangriegóba. Kezdődik újra a mutogatás, hogy zsákostól mi bizony fel nem szállunk a buszra. Ezúttal a por puestók sem hajlandók megállni, az az érzésünk támad, hogy itt az imperialistákat nem szeretik. A csúcs az, mikor végső elkeseredésünkben leintünk egy taxit, aminek sofőrje csak ennyit mond:
- Gringók! Juangriego? Neeeem!
Két óra várakozás után végül sikerül kikapnunk egy taxit, amivel eljutunk álmaink városába. A kinézett szálláson a recepciós többedik csengetésre se hajlandó kinyitni az ajtót, csak bámul rám meredten, majd megúnva a zajongásomat, egyszerűen hátat fordít. Végül egy ír fickó hostelében kötünk ki, ahol láss csodát, van rajtunk kívül egy angol turista. Amúgy Juangriego annyira érdektelen hely, hogy úgy döntünk, elég belőle egyetlen éjszaka.
Isla Margarita X-faktor győztese
Mindenki azt mondja, hogyha Isla Margaritán jársz, a La Restinga Nemzeti Parkot ne hagyd ki. Mi sem tettük, s tán ez volt a San Antonio börtön (a következő bejegyzésben lesz róla szó) mellett az egyetlen hely, amit tényleg élvezni tudtam. A mangrovéban tett csónakázás során nemcsak rengeteg szép madarat láttunk, de sikerült életemben először csikóhalat tartani a kezemben. Mindig azt gondoltam, hogy a csikóhal törékeny kis jószág, de nem az. Olyan erős a páncélja, hogy egy diótörő sem vinné át, nem mintha eszembe jutott volna bántani a jószágot. Az igazi élményt azonban nem ez, hanem Restinga tengerpartja jelentette. Nem, Playa El Agua nem tett strandkakassá, viszont az itt élő halászok a faluban olyan hangulatot varázsoltak, amire mindig emlékezni fogok. Egy öreg fickó perverz dalokat adott elő gitárján és rászigszalagozott szájharmónikáján, miközben a többiek tapsoltak, énekeltek és persze ócska rumot öntöttek le a torkukon.
- Amigo! Honnan jöttél? Tarts velünk! - invitáltak köreikbe.
Isla Margarita nem jó hely. Illetve nekem, aki voltam már pár karibi szigeten, nem tetszett. Tulajdonképpen ennél csak hangulatosabb és szebb szigeteken jártam életemben. Egyben viszont az összeset legyőzte, az pedig az emberek pofátlan hozzáállása a turistákhoz.
http://mirador.reblog.hu/isla-margarita
