Nádas tavon


Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

Mint az árnyék,olyan halkan,
Észrevétlen,mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj,mily talányok
Mind,amit körültem látok.

Nap alattam,nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás ,tündéri.

Mi megyünk-e,vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet,hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek,megjelennek,
Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...
Múlt,jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik...és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem,halálom
Csak mese,csalódás,álom?...