Életének 76. évében elhunyt Benkó Sándor Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenész, közölte az MTI.
Életének 76. évében váratlanul elhunyt Benkó Sándor Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenész, klarinétos, a Benkó Dixieland Band alapítója - közölte az MTI-vel a család december 16-án, szerdán. A világhírű művészt kedden este érte a halál.
Benkó Sándor Kossuth-díjas dzsesszklarinétos a világ egyik legjobb dixieland-zenekarának alapítója, amely már minden díjat, elismerést elnyert, amit itthon és külföldön kaphatott. Zenekara az 1980-as évek végére a világ élvonalába került.
A dixieland mellett döntött
1940-ben született, apját korán elvesztette, anyja egyedül nevelte fel kisebb testvéreivel együtt. Hatéves korában zeneiskolába íratták hegedűt tanulni, de nem igazán szerette a hangszert. Egy népzenésztől kapott egy klarinétot, és beiratkozott idősebb Berkes Kálmánhoz klasszikusokat tanulni. A klarinét mellett szaxofonon is megtanult játszani. Tizenhét évesen barátjával sokat hallgatta Louis Armstrong lemezeit, majd 1957 februárjában, harmadikos gimnazistaként megalapította a Benkó Zenekart. A hatvanas évek elején, amikor már népszerű volt az Illés, a Bergendy, koncertezett az Omega, többen arra bíztatták, hagyjon fel a dixielanddel, váltson beatre, ő azonban végleg a dixie mellett döntött. Az első hat évben hetvenöt zenész fordult meg az együttesben, köztük Benkő László, Frenreisz Károly, Laux József, Solymos Antal és mások.
Az egész világot bejárta
Már az első albumuk aranylemez lett. Bejárták a Szovjetuniót, Lengyelországot, Csehszlovákiát és Kelet-Németországot, a hetvenes évektől Nyugat-Európába is eljutottak. 1971-ben a svájci Montreux-ben elsők lettek a dzesszfesztiválon, San Sebastianban 1972-ben közönségdíjat nyertek, a tekintélyes angol Music Week magazin pedig 1976-ban az Év csillagainak választotta őket. A nyolcvanas évektől Amerikában is megszerették őket: 1982-ben a Sacramentói Jazz Fesztiválon Grand Prix-t nyertek. Egy hónapig turnéztak a műfaj szülőföldjétől, New Orleanstól New Yorkig, az útról készült kétszer egyórás filmet világszerte sugározták a televízióállomások. 1983-ban Az Év nemzetközi dzsesszzenekara lettek Kaliforniában, 1987-ben maga Ronald Reagan elnök tolmácsolta az amerikai nép elismerését és háláját az amerikai dzsessz magas színvonalú műveléséért. 2007-ben George W. Bush az Amerikai Egyesült Államok elnökének kitüntető elismerésében részesítette őket.
Sokoldalú ember volt
Benkó Sándor a muzsikálás mellett 1963-ban a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán szerzett diplomát, majd a villamos gépek tanszéken dolgozott, utóbb adjunktusként. Több könyve nívódíjas, a Zipernowsky-emlékérem kitüntetettje. Kutatási területe a villamos gépek számítógépes tervezése, doktori címét az elektromágneses terek numerikus szimulációja témakörben szerezte. A Magyar Mérnök Akadémia és Kamara tiszteletbeli tagja volt. A nyolcvanas évek végén kozmetikai vállalkozásba fogott, megalapította a Sunfleur elnevezésű céget.
A legnagyobb kitüntetéseket is megkapta
A zenekarvezető 1984-ben Liszt Ferenc-díjat, 2006-ban Kossuth-díjat kapott. 1997-ben a zenekar minden tagja átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 2004-ben Prima Primissima díjat, Pro Urbe Miskolc elismerést, 2005-ben pedig Pro Urbe Budapest díjat kaptak. Benkó Sándor idén március 15-én vehette át a Magyar Érdemrend középkeresztjét.
Óriási zenei anyagot hagyott örökül
A Benkó Dixieland Bandnek nem kevesebb mint 1800 professzionális felvétele van, köztük legalább 500 örökzöld dallam. Akkora a repertoárjuk, hogy 25 órán át játszhatnának ismétlés nélkül, folyamatosan. Túl vannak a 10 750. koncertjükön, hetvenkét világsztárral dolgoztak együtt, néhány név a sok közül: Milt Jackson, Freddie Hubbard, Buddy Tate, Joe Newman, Buddy Wachter, Henry Questa, Joe Muranyi, Eddy Davis, Albert Nicholas, Wild Bill Davison, Warren Vaché. Benkó Sándor együttese legnagyobb diadalának azt tartotta, hogy sikerült eredeti formájában megőrizniük és világszínvonalon játszaniuk a tradicionális New Orleans-i dzsesszt.
A művész temetéséről később intézkednek.
http://www.civishir.hu/kozelet/elhunyt-benko-sandor/1216102429
„Eltökélt szándékom, hogy a fiatalok megismerjék a jazz közvetítette derűlátó életérzést”
2014. május 05.
A Műegyetemen ad koncertet a Benkó Dixieland Band. Exkluzív interjú a világszerte elismert együttes vezetőjével, a BME egykori hallgatójával és oktatójával.
10 480. Ez a sorszáma a Benkó Dixieland Band csütörtöki műegyetemi koncertjének a K épület aulájában. Az alapító és zenekarvezető Benkó Sándor a BME Villamosmérnöki Karán végzett és évtizedekig volt a BME VIK oktatója. „Éreztem, hogy kötetlen, éreztem, hogy van benne valami húzás” – idézte fel közel 60 évvel ezelőtti találkozását a jazz-zel a gyermekkora óta klasszikus zenét tanult Benkó Sándor. „Volt egy-két adó, ahol recsegve-ropogva, de lehetett jazz-t hallgatni és néhány lemez, például Louis Armstrongé vagy Benny Goodman-é is bekerült az országba. ’56-ban a füredi mólón pedig már szólt a rock-and-roll” – mesélt a korszakról az együttes vezetője (a számára meghatározó lemez az Armstrong 1956-os nyugat-európai turnéján készült Ambassador Satch volt – a szerk.)
„A középiskolában a padra felállva zenéltünk az óraközi szünetekben” – érzékeltette az akkor már a klarinéttal és a szaxofonnal is megismerkedett ifjú zenész, hogy műegyetemi évei előtt elköteleződött az előadóművészettel. „Kicsit zavarosan éltem az életem, minden este gyakoroltunk vagy hakniztunk, bulizni jártunk” – folytatta Benkó Sándor, aki 1958-tól lett villamoskari hallgató (az 1957 februárjában megalakult együttes első tagjai mindannyian műegyetemisták voltak, és később műszaki pályán dolgoztak a zenélés mellett – a szerk.). Fellépéseikre először egyetemi évfolyamtársaik, majd későbbi hallgatói is rendszeresen jártak.
„Nagyon szép műszaki karriert futottam be. A legszebb emlékeim között kapott helyet, hogy ideális kapcsolatra tettem szert a hallgatókkal, bár néha túl szigorúnak tartottak” – árulta el Benkó Sándor. Egykori tanítványai között olyan cégóriások vezető munkatársai találhatók, mint az EON, az MVM vagy a Paksi Atomerőmű. Az együttes vezetője 1995-ben fejezte be mérnöki pályáját. „Skizofrén állapot, amiben addig éltem, sajátos kettősségben. Fél év alatt faragtam magamból teljesen művészt” – vallott az 55 éves korában bekövetkező váltásról.
|
Dr. Benkó Sándor 1940-ben született. 1963-ban szerzett villamosmérnöki oklevelet a BME-n, majd 1995-ig oktatott a Villamosgépek Tanszéken. Kutatási területe a villamos gépek számítógépes tervezése, doktori címét az „Elektromágneses terek numerikus szimulációja” témakörben szerezte. Több könyve nívódíjas, a Zipernowsky Emlékérem kitüntetettje, a Magyar Mérnöki Kamara és a Magyar Mérnök Akadémia tiszteletbeli tagja. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét, 2004-ben a „PRO URBE” Miskolc, 2005-ben a „PRO URBE” Budapest kitüntetést, majd 2006-ban a Kossuth Díjat. 2010-ben megkapta a BME VIK Pro Facultate elismerését a kar hírnevének ápolása érdekében kifejtett több évtizedes tevékenysége elismeréseként. A tradicionális jazz művelésében elért kiemelkedő teljesítményét 2010-ben Börze Award kitüntetéssel és Louis Armstrong-emlékdíjjal ismerték el. |
„Végül nem kerültem be Simonyi Károly professzor híres, A fizika kultúrtörténete című könyvébe, de az ő kérésére állítottam össze egy zenetörténeti munkát” – tette hozzá Benkó Sándor, az időközben egyik fő profiljukká fejlődött, a jazzről szóló oktatóműsorukat említve. A jazz születésétől napjainkig címet viselő lemezek (és az ebből készült műsor) az 1865-1928 közötti időszak zenéjét mutatja be. „Évente sok tízezer gyerek ismerheti meg a jazz-zene történetét sok érdekességgel vegyítve, és a műsort az évek során New York-i afroamerikai iskolások éppúgy hallhatták, mint egy hazai tornateremben magyar fiatalok” – jelezte a zenekarvezető, hogy jól bevált pedagógiai módszerre alapozva adnak társaival koncertet május 8-án a BME hallgatóinak is.
Rendszeresen fellépnek a Zeneakadémián, hagyományosan ők zárják a klasszikus évadot. Benkó Sándor nagyon büszke arra, hogy együttesét minden zenei műfaj képviselői elismerik, világhírű operaművészeinktől kezdve a 100 tagú Cigányzenekarig. Ráadásul azok a zenészek, akik később más formációkkal váltak híressé (pl. Benkő László, Laux József, Frenreisz Károly), korábban mindannyian játszottak a Benkó Dixieland Bandben.
|
A Benkó Dixieland Band 1957-ben alakult. Fennállása alatt több mint több tízezer koncertet adott itthon és a nagyvilágban. Az utóbbi években is átlagosan 225 fellépést teljesített, 25 órás aktív koncertprogrammal. A zenészek annyi kilométert utaztak, mintha több mint 100-szor kerülték volna meg a földet az Egyenlítő mentén. 27 fesztiválgyőzelmük és kitüntetésük műfajukban egyedülálló a világon. Eddig 130 órányi TV show készült velük, 101 lemezük jelent meg itthon és külföldön. 1987-ben Ronald Reagan, az Amerikai Egyesült Államok elnöke részesítette az együttest kitüntető elismerésben az amerikai jazz legmagasabb szintű képviseletéért, majd George W. Bush elnöktől kapták ugyanezt az elismerést. 1993-ban a világon először vállalkoztak arra, hogy karácsonyi igeliturgiára New Orleans-i zeneművet komponáljanak, és azt klasszikus kórussal színesítve mutassák be a közönségnek. 1997-ben az együttes tagjai a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést, 2001-ben Hungaroton életműdíjat kaptak. 2004-ben részesültek a Prima művészeti díjban is. Az együttes tagjai: Benkó Sándor (klarinét, együttes vezető menedzser), Csikós Miklós (bőgő), Gáspár Pál (bendzsó, ének), Halmos Vilmos (zongora, ének), Kovacsevics Gábor (dob), Nagy Iván (pózán, ének), Szalóky Béla (trombita, pozán, ének). |
Benkó Sándor jól emlékszik a műegyetemi közösségi és kulturális életre. Kérdésünkre a ma is működő Szkéné Színház és a Műegyetemi Szimfonikus Zenekar szerepét idézte vissza. Érdekességként említette, hogy még az orvosi rendelő doktorai is összeálltak zenélni, különböző tanári formációk voltak, és műegyetemistaként az itteni klubban játszott Zorán is. „Mindenben nyakig benne voltunk és tele voltunk érdeklődéssel” – összegezte az akkori intenzív műegyetemi zenei élet jellemzőit.
Benkó Sándor májusban veszi át aranydiplomáját az idén 65 éves Villamosmérnöki és Informatikai Karon. „Nagyon sokat változott a szakmám az elmúlt fél évszázad alatt” – vélekedett. „A magyar villamosiparnak nagyon dicsőséges szakaszai voltak, mára a súlypont az informatika felé tolódott. A BME átalakult, a tudományágak jelentősége is változott” – sorolta a zenész-villamosmérnök, aki szerint a magyar mérnök fogalom a világban, és „kiképzett emberfőre az országnak nagy szüksége van most is, úgy kell csinálni, hogy ne menjenek el.”
„Nem lehet szétválasztani a zene művelését és a mérnökséget” – jelentette ki a művész. Még akkor sem, ha ezt a fajta zenét „nem átgondoljuk, nem rendszerezzük, hanem improvizálunk” – fűzte hozzá az együttesét vaskézzel és mérnöki precizitással maga menedzselő Benkó Sándor. „Ez a műfaj a születése pillanatától arra épül, hogy érzelmeket adjon át. Ami megszólal, az soha nem pesszimista, itt még az elmúlás is optimista” – érzékeltette a tradicionális jazz közvetítette derűlátó életérzést a bme.hu kérdésére. „Ez a zene viszonylag hamar hat az emberekre és jó érzéseket hoz nekik. Koncertől-koncertre átélem, hogy a közönség és a zenész együtt alkot. Nézem az emberek szemét, amikor megjönnek: zavaros, bánatos, ideges. Mintegy tíz perc alatt feloldódnak, húsz perc után velem vannak, együtt megyünk. A végére a közönség és a zenész együtt teremt valamit, ami jó mindenkinek” – számolt be az általa tapasztaltakról a dixie muzsika hazai megalapozója. „Sajnos a műfajunk talán egyre kevésbé passzol az emberek mai lelkületéhez, de eltökélt szándékom, hogy a fiatalságnak ezt az optimista életérzést átadjam, egyszer, kétszer, százszor” – hangsúlyozta Benkó Sándor.
A művész az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az NKA támogatásával ad koncerteket hazai műszaki felsőoktatási intézményekben. „Az eddigi tapasztalatok kedvezők, jó látni, hogy az oktatók és a hallgatók együtt kapcsolódnak ki” – mondta lelkesen. Számára is személyes élmény minden egyes koncert: „a mindennapok gondjait nem lehet elfelejteni, de a színpadon átminősülök valakivé, akinek nagyon jó élete van, mert csak annyi a dolga, hogy zenéljen.”
Benkó Sándor a beszélgetés végén a BME hallgatóinak üzent. Először is azt, hogy gyönyörű pályát választottak. „Mindarra, amit mi tanítunk a Műegyetemen, a társadalomnak mindig és egyre inkább szüksége lesz. Egyre több energiát termelünk, fogyasztunk, átalakítunk, szervezünk, irányítunk, ehhez egyre átfogóbb tudás kell, és ezt a BME-n ma is meg lehet szerezni.” Az egykori műegyetemi hallgató arra is figyelmeztette a maiakat, hogy „találják meg azt az egyensúlyt, amivel a fiatalság élhető éveit nem szalasztják el”, szórakozzanak, kapcsolódjanak ki – persze arányosan a tanulás mellett. A Benkó Dixieland Band nevében végül azt kívánta a BME hallgatóinak, higgyenek abban, hogy „Magyarország tehetséges emberekből áll. A társadalom aktív tagjaiként és magyarokként próbáljanak belekezdeni bármibe, és akkor boldog lesz az életük.”
-BK-
Fotó: Philip János
https://www.bme.hu/hirek/20140505/eltokelt_szandekom_hogy_a_fiatalok_megismerjek_a_jazz_kozvetitette_derulato_eleterzest
"A nyolcvanas évektől Amerikában is megszerették őket: 1982-ben a Sacramentói Jazz Fesztiválon Grand Prix-t nyertek. Egy hónapig turnéztak a műfaj szülőföldjétől, New Orleanstól New Yorkig, az útról készült kétszer egyórás filmet világszerte sugározták a televízióállomások.
1983-ban Az Év nemzetközi dzsesszzenekara lettek Kaliforniában, 1987-ben maga Ronald Reagan elnök tolmácsolta az amerikai nép elismerését és háláját az amerikai dzsessz magas színvonalú műveléséért.
2007-ben George W. Bush az Amerikai Egyesült Államok elnökének kitüntető elismerésében részesítette őket.
Benkó Sándor a muzsikálás mellett 1963-ban a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán szerzett diplomát, majd a villamos gépek tanszéken dolgozott, utóbb adjunktusként.
Több könyve nívódíjas, a Zipernowsky-emlékérem kitüntetettje. Kutatási területe a villamos gépek számítógépes tervezése, doktori címét az elektromágneses terek numerikus szimulációja témakörben szerezte.
A Magyar Mérnök Akadémia és Kamara tiszteletbeli tagja volt. A nyolcvanas évek végén kozmetikai vállalkozásba fogott, megalapította a Sunfleur elnevezésű céget.
A zenekarvezető 1984-ben Liszt Ferenc-díjat, 2006-ban Kossuth-díjat kapott. 1997-ben a zenekar minden tagja átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 2004-ben Prima Primissima díjat, Pro Urbe Miskolc elismerést, 2005-ben pedig Pro Urbe Budapest díjat kaptak. Benkó Sándor idén március 15-én vehette át a Magyar Érdemrend középkeresztjét.
A Benkó Dixieland Bandnek nem kevesebb mint 1800 professzionális felvétele van, köztük legalább 500 örökzöld dallam. Akkora a repertoárjuk, hogy 25 órán át játszhatnának ismétlés nélkül, folyamatosan.
Túl vannak a 10 750. koncertjükön, hetvenkét világsztárral dolgoztak együtt, néhány név a sok közül: Milt Jackson, Freddie Hubbard, Buddy Tate, Joe Newman, Buddy Wachter, Henry Questa, Joe Muranyi, Eddy Davis, Albert Nicholas, Wild Bill Davison, Warren Vaché.
Benkó Sándor együttese legnagyobb diadalának azt tartotta, hogy sikerült eredeti formájában megőrizniük és világszínvonalon játszaniuk a tradicionális New Orleans-i dzsesszt. (MTI)"
http://444.hu/2015/12/16/elhunyt-benko-sandor-zenesz-es-villamosmernok
Az év legkülönlegesebb koncertje
A Benkó Dixieland Band 52 éve töretlen sikerrel játszik a világ minden táján. A fél évszázad eredményei mögött azonban állandó küzdelem áll: hagyományos értékei megtartása mellett a zenekar hogyan fejlődhet tovább, miként maradhat érdekes? Benkó Sándor nemcsak a meglévő rajongókat szeretné megőrizni, hanem bízik abban, hogy a fiatalok érdeklődését is felkeltik különlegesnek ígérkező májusi produkciójukkal.
- Nemrég, egy sajtótájékoztatón arról mesélt, hogy a Benkó Dixieland sokáig a zenéjéhez fiatalította a közönséget, most viszont inkább a zenéjéhez öregíti a fiatalokat.
- Amikor 1957-ben zenélni kezdtünk, hosszú-hosszú évekig az egyetemeken, főiskolákon, középiskolákban léptünk fel, hiszen egy kezdő zenekarnak mindig a fiatalság a profilja. Mivel szinte mindenütt játszottunk, az egyik legnépszerűbb bandának számítottunk, és az teljesen természetes, hogy a velünk egyidősek a mai napig kedvelnek bennünket. Ez a társaság azonban már hozzánk hasonlóan 60 fölött jár. Ezért állandóan azon filozofálunk, hogyan lehetne muzsikánkat megszerettetni a fiatalabb generációval.
A hetvenes–nyolcvanas években az általános és a középiskolákban évente ötvenezer gyereknek tartottunk dzsesszórákat. Ez akkoriban megoldotta az utánpótlást: a mai 40 évesekig mindenki tudja, mi az a Benkó Dixieland, mi az a dzsessz. Hasonlóan eredményes volt a Dzsessz születésétől napjainkig című tévésorozat, amely Winton Marsalis dzsessztörténeti sorozata óta a legjelentősebb feldolgozásnak számít.
A fiatalabbak közül sokan azonban már csak plakátról vagy a Ki mit tud? zsűrijéből ismernek, az érdeklődés a dzsesszműfajok iránt erősen lecsökkent. Míg a dzsessz, a swing, a dixieland az ötvenes évekig az egész világon a leghallgatottabb zene volt, ma számtalan zenei stílus között oszlik meg a közönség, a modern dzsessz kevés embert vonz.
- A dzsessz közönsége világszerte szűkül, a Benkó Dixieland azonban még mindig képes hatalmas nézősereget megszólítani: a zenekar rajongói megtöltik a Zeneakadémia, a Kongresszusi Palota nézőterét, és várhatóan most, májusban a Papp László Sportarénát is.
- Bátran állíthatjuk, hogy koncertjeink műfajukon belül a legtöbb nézőt vonzzák a világon.
Szerencsénkre a fiatalok nagy többsége megérzi, ha igazán minőségi produkciót hall. Így azok többségének, akik először hallanak bennünket, tetszik a zenénk.
Egy biztos, muszáj mindig valami újat, valami különlegeset mutatni, hiszen egy 52 esztendős zenekar könnyen unalmassá válik. Ilyen újdonság volt dzsessztörténeti sorozatunk, jubileumi koncertjeink, vagy zenei műfajunk határainak kitágítása és együttműködésünk a társművészekkel.
Jelentős dolognak érzem, hogy a zenekarnak sikerült áttörnie a klasszikus zene és dzsessz között húzódó falat. Ferencsik János karnagy, aki egyébként nem igazán szerette a zenénket, felismerte, hogy a könnyű és klasszikus műfajokat elválasztó, ortodox európai gondolkodás nem tartható, és a Zeneakadémia klasszikus évadját záró négy koncertnapjából kettőt nekünk adott. Így hivatalosan tulajdonosai lettünk két napnak a klasszikus zene fellegvárában, s ez a mai napig tart.
- Most májusban milyen újdonságokra számíthat a közönség?
- Kipróbáljuk, hogyan szól a játékunk a 150 tagú Cantemus kórussal kibővítve, és az is kiderül, hogyan tetszik a muzsikánk, ha programunkat 16 kiváló szólista színesíti. Ráadásul a műsorunk 24 száma közül 15 ezen a koncerten szólal meg először, és több olyan sztárvendég tisztel meg bennünket, akikkel még sohasem léptünk fel együtt. Három, klasszikus pályán indult, de különböző művészeti ágban sikeres hegedűművész együttes játéka világszenzáció lesz: Szabadi Vilmos, Deseő Csaba, Mága Zoltán Mozart, a dzsessz, illetve a cross over világa után most a Benkó Dixieland vendégeként Charlie Parker szerzeményével tölti be majd be a teret. A magyar születésű, Amerikában sikeres vibrafonos, dobos Tommy Vig bravúros játéka, majd dobpárbaja Kovacsevics Gábor dobosunkkal várhatóan nagy élmény lesz. Európa egyik legjobb harmonikása, Orosz Zoltán, az elmúlt évek egyik legnagyobb felfedezettje, valamint Koós Réka először szerepel az együttesünkkel.
A májusi koncert igazi különlegessége azonban az, hogy a közönség táncolhat. Éppen ezért jól táncolható dallamokkal készülünk. Kíváncsian várom, hogy az ország megmozdul-e a hírre, hogy valahol jó zenére korlátlanul lehet táncolni. Érdekes kérdés, alkalmas-e Magyarország arra, hogy együtt visszahozzuk a táncolás örömét. Eljönnek-e az ötvenen túliak, szeretnének-e táncolni? Most meglátjuk.
- A Benkó Dixieland Band még mindig rendszeresen fellép Európában és a tengerentúlon. Milyen az amerikai közönség?
- Hatalmas a különbség. Amerika ráérő közönsége nyugdíjas. Óriási tömegekben jönnek fesztiválokra, lakókocsikkal vándorolnak. Magas a nyugdíjuk, és az életükben felhalmozott tőkét felélik. Amerikában nem divat a gyerekeket pénzelni az iskolák elvégzése után. Ahogy az utódok kirepülnek, a szülők egyre kisebb lakásba költöznek. A különbözetet pedig elköltik, hiszen azért gyűjtötték, hogy életük utolsó harmadában jól éljenek.
Egyszer egy sportarénában volt koncertünk. A közönség a lelátókon ült, körben pedig volt egy futópálya, amelyen a bennünket ünneplő hölgyek rózsaszín és halványkék tüllben, bóbitákkal a kezükben körbe-körbe görkoriztak, úgy 150-en. Frissen mozogtak, jöttek mentek: a banda már fente a fogát, hogy jönnek a csinos lányok. Csak a koncert végén, amikor lerohantak bennünket autógrammért, derült ki, hogy a legfiatalabb 65-70 éves volt. Mi negyven körül voltunk, ők haladtak a 80 felé.
Elképzelem édesanyámat, amint 80 évesen, rózsaszín tüllben görkorcsolyázik!
- Fehér zenészként a dzsessz hazájában hogyan tettek szert ekkora népszerűségre?
- Erre azt szoktam válaszolni, hogy a lelkem fekete. A zenekar sikerei valójában azon múltak, hogy mi nagyon lendületesen, ha nem is agresszívan, de odaütősen muzsikálunk, míg a műfajunk képviselőinek nagy része kényelmes, klubok szintjén muzsikálgató zenekar.
Pályafutásunk során 70 kiemelkedő dzsessz világsztárral dolgoztunk együtt, akik mindenhová elvitték a csak ránk jellemző stílus hírét, miközben nagyon sokat tanultunk tőlük. Hatalmas megtiszteltetés volt számunkra, amikor New Orleansban meghívtak bennünket, hogy játsszunk a Preservation Hallban, ahol hagyományosan csak fekete zenészek léptek fel.
Nagyon büszke vagyok, hogy egy magyar csapat ekkora sikereket ért el, csak a befektetett munkája révén. Azt hiszem, Európában az egyetlen művészformáció vagyunk, amelyet két amerikai elnök is kitüntető elismeréssel díjazott.
(Itt meghallgathatod Benkó Sándor játékát.) 
Névjegy
A Benkó Dixieland Band 1957-ben alakult. Már első lemezük aranylemez lett. Számos hazai fesztivált és versenyt nyertek, többtucatnyi kitüntetésben részesültek. Fellépéseiken olyan hírességekkel dolgoztak együtt, mint Milt Jackson, Freddie Hubbard, Al Grey, Buddy Tate, Joe Newman, Buddy Wachter, Henry Questa, Joe Muranyi, Eddy Davis, Cynthia Sayer, Herry Sweet Edison, Albert Nicolas, Wild Bill Davison, Chris Barber, Kenny Ball, Huub Janssen, Acker Bilk – és sokan mások.
Az 1960-as években kezdődött nemzetközi karrierjük, jártak turnézni az NDK-ban, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Lengyelországban. A siker a hetvenes évektől Nyugaton folytatódott. 1971-ben megnyerték a Montreux-i Dzsesszfesztivált, 1972-ben pedig a Közönség Nagydíját kapták San Sebastianban. 1976-ban a londoni Music Week Stars of the Years kitüntetésben részesítette őket.
Az 1980-as években aratták amerikai sikereiket: 1982-ben megnyerték a kaliforniai Sacramentói Dzsesszfesztivál Nagydíját, és a Kaliforniai Parlament is kitüntette őket. 1983-ban elnyerték az Év Zenekara (International Jazz Band of the Year) címet Kaliforniában, majd Jerry Brown, és utóda, George Dukmenjian kaliforniai kormányzó is kitüntette a Benkó Dixieland Bandet.
1987-ben Ronald Reagan, az Amerikai Egyesült Államok elnöke részesítette az együttest kitüntető elismerésben, megköszönte az amerikai nép nevében, hogy a legmagasabb szinten képviselik a világban az amerikai dzsesszt.
1997-ben Göncz Árpád köztársasági elnök az együttes minden tagjának átadta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje kitüntetést. 2001-ben a Benkó Dixieland Band Hungaroton életmű díjat kapott, 2002-ben pedig a The Hemingway Group a Wall of Fame tagjai közé választotta őket. 2004-ben részesültek a PRIMA művészeti díjban és a PRO URBE Miskolc elismerésben. Dr. Benkó Sándor előadó-művészi tevékenységét a Liszt- és Állami díj, majd a Pro Urbe Budapest és Pro Urbe Európa elismerések után 2006-ban Kossuth-díjjal jutalmazták.
A Benkó Dixieland Band 200-250 koncertet ad évente Magyarországon és külföldön. Több mint 75 nagylemezük jelent meg, körülbelül 140 órányi tévéshow-műsor készült velük. Riportjaikat, tévéműsoraikat a világban évente mintegy 600 millió néző kíséri figyelemmel. Gyakran indulnak turnéra Európába, az USA-ba és a távol keletre. (Forrás: Wikipédia)
Tagok
Benkó Sándor – klarinét, zenekarvezető
Nagy Iván – pozán, ének
Nagy Jenő – bendzsó
Szalóky Béla – trombita
Halmos Vilmos – zongora, ének
Kelemen Zsolt – bőgő
Kovacsevics Gábor – dob
Korábbi tagok
Vajda Sándor – bőgő (1965–1996)
Járay János – dobos (1963–2000)
Zoltán Béla – trombita (1963–2008)
http://www.otvenentul.hu/page.php?PageID=17546
Interjú – Benkó Sándor
– Keveset lehet arról hallani, hogy mi vezette Önt erre a pályára. A színpad mellett hogyan kötött ki a katedrán?
– Pontosabban fogalmazva a kérdés így szól: hogyan kötöttem ki a színpadon a katedra mellett? A mi időnkben a legirigyeltebb szakma a villamosmérnökség volt, sok családban álmodoztak egy villamosmérnök gyerekről. Nem véletlen, hogy érettségi után erre a pályára készültem, és szerencsémre eredményeim alapján felvételi nélkül kerülhettem be a villamos karra. Komolyan vettem a tanulást, az egyetem elvégzése után meghívtak a Villamosgépek Tanszékre oktatónak. Megtisztelő feladatokat kaptam, hamarosan előadásokat bíztak rám, és kivehettem részemet az ipari megbízásokból is, amit akkor már KK–nak (külön kereset) neveztek. Jelentős részem volt a számítástechnikai ismeretek villamoskari bevezetésében, számos nagy ipari cég használta optimalizáló programjainkat.
Doktori munkámat elektromágneses terek digitális szimulációja témakörben írtam, néha még ma is beleolvasok. Szerettem oktatni, szerettem a diákjaimmal lenni. Komolyan vettem hivatásomat.
Emellett hatéves korom óta hegedültem, majd klarinétoztam.
1957-ben alapítottam zenekaromat. A Benkó Dixieland Band azóta lineáris pályán halad fölfelé. 1982-ben megnyertük a világ legnagyobb tradicionális jazz-fesztiválját Kaliforniában, a sacramentói világversenyt. Ezzel megnyílt a világ számunkra.
– Oktatóként is szép pályát futott be. Mi az oka, hogy már nem tanít? Hogyan emlékszik vissza a villanykaron eltöltött évekre?
– Életemnek legszebb periódusa volt. Fiatal voltam, az ember 23-tól 55 éves korig érzi legjobb erőben magát. A villamos gépek tanszékre annak idején egyszerre nyolcan kerültünk be végzés után, és egyszerre öregedtünk meg. 1995 környékén nagy leépítések zajlottak, én pedig akkor már jól kereső művész voltam.
Maradhattam volna oktató, de úgy éreztem, olyan kollégától venném el a kenyeret, akinek semmi más lehetősége nincs. 55 évesen már nehéz újrakezdenie az embernek. Erkölcsileg is úgy éreztem: helyesen döntöttem. Ekkor nyílt ki teljesen a zenész karrier.
– Szakmai tudását az élet más területein is kamatoztatja?
– Egy mérnök elsősorban a gondolatvilágával, a szemléletével, a világról alkotott képével, a realitásával, a munkamódszereivel „Mérnök”. Az, hogy a Benkó Dixieland Band itt tart, ez nagyban annak köszönhető, hogy mérnöki módon tervezek, általában 10-15 évre előre. Minden esetben meghatározzuk munkánk célját, az elérendő kimenő jelet. Tudatosan dolgozunk közösen a célok érdekében, és tudatosan dolgozzuk fel a történelmünket is. A mérnöki tudással persze nem lehet jobban zenélni. Emellett gyakorolni is kell. Szerencsére nagyon tehetséges kollégáim vannak a zenekarban.
– Mit gondol, hol ér össze a „tanult műszaki” és az „érett zenész” gondolkodás, tudás? Lehet a reálszemléletet a zenébe illeszteni?
– Úgy, ahogyan az emberek többsége sejtené, nem lehet. Én egyfajta többdimenziós térlátásban élem az életemet. Elsősorban térben és nem színekben látok. Sikerült a zenét is beilleszteni az elméletembe.
Minden festőnek, zenésznek, színésznek, művésznek van valami dilije. Van, aki a bluest szép kékben látja, a jó tradicionális jazzt piros színűnek, van, aki a moll és dúr hangnemeket is más színekben érzi. Bennem térben élnek a dolgok, és ebben a térben erős zenei memóriám fejlődött ki. A humán és reál agyféltekém közti kapcsolatot a zene kiválóan trenírozza. Huszonöt órányi koncertprogramunkat praktikusan kívülről kell tudnom, ráadásul nekem mind a hét zenészem feladatait is fejből kell tudnom.
A tudományos kutatásom alapja annak idején az elektromágneses terekhez kapcsolódott. A számítástechnikának is komoly szerepe volt az életemben, és ez még ma is sok mindenre kihat.
– Ön mit gondol, egy műszaki értelmiséginek, közelebbről vizsgálódva szakmabelinek, mi lehet a küldetése a nagyvilágban?
– Minden embernek kétfajta küldetése van. Az egyik az, hogy „Ember” legyen. Ide tartozik fogalmaim szerint az egyéni boldogság, kiegyensúlyozottság, a család, gyerekek, unokák és minden más, ami ennek a háttere. Ebben egyfajta közösségi küldetésre is kell gondolni, ahol az ember elkötelezve tesz valamit azért, hogy „Ember” legyen, tesz valamit a társaiért, kollégáiért, a társadalomért, környezetéért, a hazájáért. Öntevékenyen alakítja pozitívan a körülötte lévő világot. A műszaki értelmiségi képes ennek megvalósítására, és ez nagyon lényeges feladat.
A másik pedig az, amire kiképezték őt. Amilyen technikai szintet örökölt az elődöktől, azt ápolja, és kötelessége jobbnak lenni, mint az elődei voltak. Jómagam igyekeztem a tanítványaimat is úgy oktatni, és úgy viselkedni velük, hogy aki kikerült a kezem közül, az lehetőleg jobb legyen, mint én. Nem bántotta a pszichémet, sőt akkor voltam boldog, ha a gyerek jobb lett. Őszintébb, egyenes, máig erős kapcsolatok születtek így. Partnerként kell kezelni a másikat, és nem úgy hozzáállni, hogy én vagyok a zseni, ő meg a hülyegyerek, akit oktatok. Ha valamit nem tudtam, bevallottam, igyekeztem nem egy fellegvárban élő oktató képét mutatni, hanem, mint a régi egyetemeken, társ szerettem volna lenni.
Ettől egyetem az egyetem, hogy innen kikerülve emberként is jobbnak, többnek kell lenni, mint ahogy bekerültél.
Géczy Attila, Szendrei Mirjam
http://felvi.vik.bme.hu/benko-sandor/
Egy tavalyi bulin, ahol zenéje közben a széksorok közt is táncoltak:
Még a nézőtéren is táncoltak - 7. Boogiefeszt Győrben
2014.12.11. - 00:30 | Gróf István
Nagysikerű bulival zárult a 7. Győri Nemzetközi Boogie-Woogie Fesztivál zárónapja szombaton este a Richter-teremben. A fiatal, még csak huszonegynéhány éves Dániel Balázs zongorista, illetve szülei szervezik ezt a Győr határain messze túlmutató, december első hétvégéjére időzített programsorozatot, mely évről-évre egyre népszerűbb. A város komolyzenei központjában, a Richter- teremben az idei évben -a hatalmas érdeklődésre való tekintettel- már kétestés hangversennyel zárult a fesztivál.
Egy kis boogie-woogie történelem
A zongora-blues alapjában véve kétszólamú: a kérlelhetetlenül gördülő basszusszólam, és az erre játszott jobbkezes melodikus futamok. A lassú blues-sémák gyorsabb változatát nevezték el boogie-woogie-nak, először 1924-ben, Chicagóban. Itt, a szeles városban született 1907-ben első nagymestere, Albert Ammons is. Az Atlantában, 1905-ben született Big Maceo Merriweather is Chicagóban, a nagy bulizások fellegvárában kötött ki a 40-s években, ahol Tampa Red, az akkor már menő blues-gitáros hamar a bandájába vette az erőteljesen játszó zongoristát. A boogie történelem egyik legdinamikusabb felvételét, a Chicago Breakdown-t is ő játssza.
A blues,- illetve a belőle kifejlődött és szorosan hozzákötődő boogie-woogie zongoristák egy másik korai mestere Meade Lux Lewis volt. Az 1901-ben született Little Brother Montgomery nem a gyapotföldeken szorgoskodók környezetéből jött. Apja egy Louisiana-i, fenyvesek borította hegyen működő fűrésztelepen üzemeltetett egy lebujt, ahol a favágók egyetlen szórakozása a barrelhouse, a hordósház volt. Itt egy-egy üveg whisky mellett elszórakoztatta őket egy zongorista. A tulaj fia nemcsak alkalmi beugró volt.
Az akkori zongoristák elég mozgékonyak voltak. A gitárosokkal ellentétben nem vihették magukkal a hangszerüket, de ez terhet sem jelentett számukra: pillanatok alatt felpattantak a tehervonatra, hogy átmenjenek a következő városba. Az 1906-ban született Roosevelt Sykes, a korszak meghatározó mestere is így működött. 10 évesen a templomban orgonált, de 5 évvel később már St. Louis-i bárokban zenélt. 1930-ban, több zenésztársával egyetemben, Ő is Chicago-ban landolt. Itt volt divat az ún. "house rent party", azaz a lakbér-buli, ahol a pénzből kifogyott bérlő - hogy törleszteni tudja lakbérét - zongoristát fogadott és belépőt szedett. A zenészek zöme munka után ment játszani, fizetségük az elfogyasztott étel, ital volt. Talán ezért is volt Chicagóban minden zongorista Big Maceo-hoz hasonlóan 100 kiló feletti.
Az elektromos blues előretörése idején John Lee Hooker gitáros- énekes, a rock and roll időszakban pedig a fehér Jerry Lee Lewis és a színesbőrű Fats Domino voltak a műfaj nagyjai az 50-es évek végén. Azóta a boogie-nak voltak divatos és kevésbé népszerű korszakai, de egy biztos: a mai napig is népszerű ez a műfaj.
Induljon a show!
A szombati koncertet a házigazda, Dániel Balázs boogie zongorista, -aki rajongóitól kiérdemelte a Mr. Firehand, azaz a tüzeskezű jelzőt-, valamint két kísérője, Koch Barnabás dobos és Zink Ferenc bőgős- basszusgitáros alkotta trió kezdte, félelmetesen lehengerlő zenékkel. Már a második szám után dobogott alattunk a színház padozata. Érdekes volt a színpad hátuljára elhelyezett óriáskivetítő programja: nem élőképeket, nem is legyártott klipeket mutatott. A rögzített kamera a műsor ideje alatt végig a baloldalon elhelyezett hangversenyzongora billentyűzetét mutatta alulról, az alsó A hangtól felfelé, ahogy a zenészek játszottak rajta. A felvezető számok után még egy fokkal megemelkedett a hangulat, mikor a szintén fiatal amerikai Chase Garrett ült az említett hangszer mögé, és nyomta a gyors boogie-kat, amellett, hogy ő kiválóan énekelte is dalait.
Mind egy egyre magasabbra tekeredő kígyó, úgy bontakozott ki tovább a buli. Hamarosan beszállt szájharmonikájával a német Albert Koch is, aki a műfaj népszerűbb, de keményebb, dögösebb változatát adta elő a már színpadon zenélő társaival. A helyszín aztán hamarosan teljesen benépesült: hogy ne csak a fülünknek, hanem a szemünknek is folytatódjon a káprázat, előugrottak a táncosok, a világ élvonalába tartozó svéd Ramsus és húga, Tove Holmqvist, valamint a lengyel Cherubinski testvérpár, Grzegorz és Agnieszka. Amit a rock and roll, boogie, és funky táncolásról tudni kell, azt ők mind tudták. Egyszerűen vonzották a tekintetet, de különösen a svéd fiú alkotott egyedit akrobatikus figuráival, rögtönzött tánc mozdulataival.
Már szinte egy gombostűnyi hely nem maradt a színpadon, mikor a legnevesebb csoport, a budapesti Mojo Workings trió is elhelyezkedett a stage hátulján, hogy negyedórás blues, boogie számokból álló műsorukkal megörvendeztessék a nagyérdeműt. A Honfi Imre és Horváth János gitáros, valamint Szabó Tamás szájharmonikás alkotta csapat mind a porondon játszó zenészekkel - pl. az Alligator's Tap, vagy a őrült ritmusú Choo Choo Train című számokat-, mind akusztikus trióban is muzsikáltak (Don't Wanna See You Again című, csodálatosan hangszerelt és énekelt blues-t, vagy a különleges, fél méteres mélységű akkordharmonikával kísért Pawn Shop c. dalukat). A 40-es évek nemcsak zenéjében, hanem külsejében is megjelent általuk: korabeli mellényes szürke öltönyben, kalapban zenéltek.
Az első rész egyik sztárvendége, az ugyancsak német Edwin Kimmler ezután ült a zongora mögé: nemcsak boogie-kat, rock-okat, hanem stílusközeli slágereket is énekelt nekünk magas, talán Dr. John-hoz hasonlítható hangján, így a Fever c. soul örökzöldet, vagy Ray Charles közismert dalát, a Hit The Road Jack-et. A mindkét fülében fülbevalót viselő énekes- zongorista, aki a harmonikázáshoz és a gitározáshoz is értett, rutinosan bánt a közönséggel, megtapsoltatta, megénekeltette őket, és a leglátványosabb show-t adta.
A szünet után a helyi színház színésze, aki a konferansz szerepét töltötte be, jó öt percig sorolta fel a fesztivál támogatóinak sorát. Ez is bizonyítja, hogy egy helyi, önerőből, lelkesedéssel felépített rendszer hogyan tud felnőni odáig, hogy a támogatók serege a produkciók mellé álljon. A felvezető negyedórában ugyancsak a Dániel Balázs Trió zenélt, majd megható pillanatokat szerzett a huszonéves szólista azzal, hogy a feltörekvő új nemzedék képviselőjét is bemutatta: a Mosonmagyaróvárról érkező Slezák Csaba mindössze 14 éves, de lámpaláza ellenére olyan jó kis boogie-t zongorázott, amivel egy cseppet sem maradt el társaitól.
Majd ismét a konzervatívan, mellényes öltönyben, nyakkendővel fellépő amerikai pianista srácé volt a főszerep, aki azért egy kis ízlésfricskával jelezte, hogy nem hétköznapi: világoskék zokniban, fehér lakkcipőben nyomta a zongora pedálját, és hozta a nyolcakat. Egyébként a boogie- zongoristák fontos kelléke a lakkcipő: Dániel is élénk piros cipőt viselt aznap este. A régi feljegyzések szerint Fats Domino az 50-es években 50.000 km-t utazva 200 pár cipőt, és 30 öltönyt nyűtt el évente.
A boogiefolyamban Balázs kísérőzenészei következtek ezután, bizonyítva, hogy nem csak háttér zenészek. Előbb Zink Ferenc adta elő darabját jó kis rögtönzéseivel, melyben a Megy a gőzös Kanizsára műdalunktól a Smoke On The Water Deep Purple-klasszikusig mindent beleszőtt, majd a dobos, Koch Barnabás negyedórája következett. Ekkor már mindnyájan, alkalomhoz illően, mikulássapkát öltöttek. A sokoldalú, és mindig bulihangulatot produkáló Albert Koch aztán megint visszavette a frontember szerepét, és a Talk to the Baby című felelgetős blues-ával először lázba hozta, majd megénekeltette a közönséget.
Ezután elszabadult a pokol: miután a táncos fiúk bemutatták boogiezongorista tudásukat is, a lengyel és a svéd táncospár szédületes táncokat mutatott be hasonlóképpen, mint a mi széki férfitáncosaink a kocsmában: hol az egyik, hol a másik páros került a színpad közepére, hogy rögtönzéseivel bemutassa tudását, és lehetőleg lepipálja társait. Végül a két fiú együtt is táncolt egy hatalmasat, a saját, és a közönség legnagyobb megelégedésére. Az érdekfeszítő produkciók sora a három szájharmonikás, Szabó Tamás, Edwin Kimmer és Albert Kock közös produkciójával folytatódott, majd az est másik sztárvendége, a 70-en túli neves jazzer, Benkó Sándor következett. Fellépése előtt meghatódottan említette, hogy aki két estén keresztül telt házat tud produkálni manapság ezzel a műfajjal, az előtt le a kalappal.
Ezután Memphisből New Orleansba állította át a váltót, és egy Gene Krupa számmal, majd a hölgyeknek ajánlott Petit Fleur c. jazz- standard-dal, harmadikként a vérbő dixie- számmal, a Creole Jazz-zel mutatta be ma is páratlan klarinéttudását. Végül mindenki a színpadra jött, hogy a majd háromórás buli zárószámaként a Bye- Bye, Baby, Bye-bye-jal elköszönjenek. A visszataps után a tizenhat szereplő mindenki megelégedésére Chuck Berry Johnny B. Goode-jával köszönt el az addigra a visszafogottságából sokat engedő közönségtől: a fennállva tapsolók széksorai között néhány néző nem bírta türtőztetni magát, és a keskeny széksorok között rockizni kezdett.
Aki egy balhéktól mentes, a hangversenyterem helyszínének tiszteletet adó közönség hallgatójaként, ugyanakkor egy felfűtött hangulatú, élvezetes előadás részese kíván lenni, annak kötelezően ajánlom a 2015. december 4-5-i győri Boogie Feszt alkalmait, amely - mint az idei is - a táncolni vágyók igényeire kihegyezett after party-val fog befejeződni. Ígérem, nem fognak csalódni!
http://vaskarika.hu/hirek/reszletek/9381/
És öt évvel ezelőtt amikor szülinapi bulira készült:
Benkó, a magyar dixiekirály – koncertekkel ünnepel
A Benkó Dixieland Band is föliratkozott a hungarikumok listájára: talán nincs olyan szeglete a világnak, ahol ne mutatta volna be zenekarával a Duna-parti dixielandet, és ne hódította volna meg hallgatóságát. Két nagy koncertje között, a születésnapi buli után beszélgettem az idén 70 esztendős dr. Benkó Sándorral múltról és jövőről. Szót ejtettünk a 24 részes dzsessztörténeti tv-sorozatról, felidéztük az 50. jubileumi koncertet. Boldogan szólt az április 8-i „70 éves lettem” koncertjéről, a Művészetek Palotájában. A hangverseny már decemberben teltházas volt, azaz hónapokkal előtte elkeltek a belépők
– Úgy tudom, hamarosan újabb fellépés következik...
– Május 13-án, a műszaki értelmiség napján újra föllépünk a Művészetek Palotájában. Közülünk többen mérnökök, magam is az vagyok, műszaki értelmiségiek; emlékezetes: kezdetben a Műszaki Egyetem zenekara voltunk. Az emléknap kiemelt kulturális eseménye évek óta a Benkó Dixieland Band hangversenye. A közönség kedvenceiből összeállított műsorral kedveskedünk lelkes híveinknek.
– Hogyan kezdődött ez a mindeen bizonnyal gyötrelmesen szép, hosszú és bizonyítottan töretlen zenei pálya?
– Hatéves koromtól a Postás Zeneiskolában hegedültem. Nyolcévesen léptem először színpadra. Emlékszem, izgulós srác voltam. Tizenhárom évesen váltottam klarinétra, Berkes Kálmánnál kezdtem tanulmányaimat. 1957-ben alapítottam zenekaromat; rövid időn belül a főváros legnépszerűbb amatőr zenekara, diákrendezvények állandó meghívottja lett. Az „aranycsapat” – Nagy Jenő (bendzsó), Halmos Vilmos (zongora), Vajda Sándor (bőgő), Járay János (dob), Zoltán Béla (trombita) Nagy Iván (pozán) – évtizedeken át, Járay kiválásáig, majd Vajda Sanyi haláláig hozta a sikereket. Az ő pótlása komoly gond volt, most tanítványa, Csikós Miklós játszik hangszerén. Nagy Iván, Szalóky Béla, Halmos Vilmos, Kovacsevics Gábor, Csikós Miklós, Nagy Jenő és jómagam két kiemelkedő énekessel Micheller Myrtillel és Berki Tamással dolgozunk.
– Előfordulnak-e szakmai, egyéb véleménykülönbségek?
– A jó közösség sikerének titka az erős, határozott vezetés. Ez vonatkozik a fegyelemre, megjelenésre, nyilatkozatokra stb. Határozott művészi elképzelésem van, amivel a zenekar több tagja nem mindig ért egyet velem. Van, aki a zeneakadémiai fellépéseket sokallja, van, aki a hagyományosabb, van, aki a modernebb hangzás híve. Ennek ellenére kitűnő a csapat, mindenki elmondhatja véleményét, és az esetek többségében meg is szívelem őket. Nagy Iván tanácsait különösen sokszor megfogadom, ő az együttes hangszerelője. Nálunk zenei demokrácia van – Benkó Sándor cenzúrájával – mondja mosolyogva.
– Látszólag a nők mindig háttérbe szorultak az együttesben...
– A dzsesszben mindenütt kevés a nő. Kezdetben Kósa Zsuzsa volt emblematikus énekesnőnk. Később másfelé orientálódott, de a negyvenedik jubileumunkon fellépett. Mai énekesnőnk, Micheller Myrtill zseniális tehetség, ragyogóan kiegészítik egymást Berki Tamással. Sikereink alkotó részesei.
– Melyik volt a legnagyobb koncertélménye?
– Lehetetlent kérdez... Netán az a szabadtéri koncert, amelyik 350 ezer ember előtt zajlott le Portugáliában... Említhetem a hollandiai Bredát is, ahol Európa nagy dixieland-fesztiválját rendezik. Gálakoncertünkön 8 zenekar fellépése után 25 ezer elfáradt, részben illuminált embert sikerült felráznunk. Ott találkoztunk George Probert világhírű szopránszaxofonossal, akit a közönség soraiból magunk közé hívtam közös játékra. A közönség feje felett kézről kézre tolták a színpadig. A másnapi lapok „Grandiose Benko Band” szalagcímmel méltatták fellépésünket.
– Van-e legkedvesebb lemeze?
– Nyolcvannégyből választhatok. Közülük kiemelem a mexikóvárosi olimpiai sportarénában készült élő felvételt. Hasonlóan élő felvétel az 1982-ben felvett lemez a Budapest Sportcsarnokban, Al Grey, Buddy Tate és Joe Newman közreműködésével. Ez vitathatatlanul az egyik kedvencem.
– Nehéz lenne összeszámolni, hány koncertet tartott a ma is rendkívül aktív Benko Dixieland. Netán van naprakész statisztikája?
– Utánanéztem: negyvenhárom esztendővel ezelőtt alakult klubjuk Budapesten, a Török Pál utcában, a Pinceszínházban...
– Különös jelentősége van a kluboknak. Voltak olyan évek, amikor egyszerre négy Benkó Klub működött az országban: a budapestin kívül Székesfehérvárt, Győrött és Dunaújvárosban. Csodálatos, telt házak előtt, kiváló hangulatban játszhattunk. Az egyre sokasodó koncertmeghívás, hosszú külföldi utak miatt mind kevesebb időnk maradt klubjainkra. Csak a budapesti Benkó-klubot tudtuk rendszeresen vállalni, ahol minden hét szerdáján délután hattól este fél tízig játszunk telt ház előtt. Számos fiatal kolléga jön le, és beszáll egy örömzenére. A világ más fővárosai is megirigyelhetik ezeket az esteket!
– Kikkel ápol kapcsolatot, barátságot a szakmából?
– Mindenekelőtt a 80 éves Chris Barbert említem, aki rendkívüli baráti gesztisával megmentette egyik fellépésünket. Évekkel ezelőtt belgiumi Gentben vívtunk dixie-párbajt. A két zenekar felváltva, többször 30 percet játszik,
és a közönség tapsa döntött abban, hogy ki lesz a nyertes. Bőgősünk, Vajda Sándor ujja megsérült, nem játszhatott. Szomorúan közöltem a tényt Barberrel, aki felajánlotta bőgősét, Vic Pittet, ő segített ki bennünket. Vic játéka feldobta a zenekart, megnyertük párbajt. Megköszöntem neki a rendkívüli emberi gesztust, ő átölelt, és azt mondta: örülök, hogy ilyen jó barátok lehetünk.
– Mit csinál Benkó Sándor, amikor éppen nem fúj?
– Természetbarát vagyok, kertészkedem, szőlőt metszek. Nagyon szeretem a különleges növényeket, például az orchideát. Távol-keleti turnéinkon nem tudtam betelni változatosságukkal. Nagy állatbarát is vagyok. A világ számos állatkertjét megcsodáltam, és drukkolok a budapestinek, amely sokat fejlődött az utóbbi időben, vezetői sokat tesznek azért, hogy a legjobb állatkertek közé tartozzék. Szerény eszközeimmel igyekszem hozzájárulni e fejlődéshez.
– Végül: milyen zene mellett lazít?
– A könnyed, szvinges zene a kedvencem: a Benny Goodmann Quartet, az Oscar Peterson trió. Felüdít zenéjük lebegése, új energiával tölt fel ahhoz, hogy még sok évig hódolhassak a dixielandnek.
