Elcsigázott adózók - Rászálltak a szegényekre

Aki próbált már éticsigákat vödörbe terelni, sejtheti: ebből megélni nem lehet. A gyűjtögetés mint életforma ma már nem tart el családokat, de a létminimum alatt élők számára esély arra, hogy legyen mit enni. Mostantól ez egy kicsit még nehezebb lesz.

Derült égből jött a hír, hogy a kormány különadót vet ki a gyűjtögetésre: a vadon gyűjtött terményekből származó bevétel 25 százaléka után kellene adózni. Ez érinti a gyógy- és fűszernövények, gyümölcsök, gombák és az éticsiga gyűjtőit is – tulajdonképpen főként azt a réteget, akik mélyszegénységben élnek, és más munka hiányában (vagy a közmunka mellett) így próbálják meg fenntartani magukat.

Az adót, persze, nem nekik kell befizetni, hanem a felvásárlónak kellene levonnia abból a pénzből, amit a magánszemélyek által leadott és vadon gyűjtött szerzeményekért fizet – abból a pénzből, amit ő állapít meg az egyes termények áraként.

Hogy miért pont most, és miért pont ezt a különadót találta ki a kormány? Az indoklás szerint: jelenleg nincsenek egyértelmű előírások az egyéni vállalkozói igazolvánnyal vagy mezőgazdasági őstermelői igazolvánnyal nem rendelkező magánszemélyek által gyűjtött termékekből származó jövedelmek adózására.

Természetesen van ebben némi ráció, hiszen szabályozásra szükség van, de hogy ez azzal járjon, hogy a kevésből még kevesebb legyen – erre nincs igazán magyarázat, arról nem is szólva, hogy az államháztartási hiány aligha ettől az új adónemtől csökken.

Nincs, aki szedje

A legtragikusabb helyzetbe az éticsigagyűjtők kerülnek – már amennyien megmaradtak még. Az ágazat ugyanis haldoklik. A szabályozás szerint évente legfeljebb 2 ezer tonnányit lehet begyűjteni a csúszós puhatestűekből, ám az utóbbi évek időjárása nem kedvezett sem nekik, sem azoknak, akik belőlük élnének.

A kilencvenes években még igazán jól jövedelmező, már-már „trendi” foglalkozásnak számított a „csigázás”, mostanra azonban nemhogy megélni nem lehet belőle, de gyakorlatilag eltűntek azok, akik űznék a mesterséget, no meg az állatot. Az Éticsiga Terméktanács adatai szerint a 2 ezer tonnából mostanra csupán évi pár száz tonnát sikerül begyűjteni. Ennek jó része külföldre megy – nem igazán eszi a magyar a csigát, és nem csak azért, mert az éttermek legdrágább menüsoraiban szerepel előételként.

De gyűjteni sem egyszerű. Egyrészt az éticsiga védett állat, így csak áprilistól július közepéig szedhető. Három centiméternél kisebb csigát a felvásárlók nem vehetnek át, és az mindig utólag derül ki, mekkora egy állat. Az éticsiga ráadásul a nyirkos helyeket kedveli, gyűjtése tehát nem kifejezetten kellemes, az ízületeket sem kíméli. Mindazonáltal egy kilogramm éticsiga felvásárlási ára szezontól függően 60 és 120 forint között mozog, ehhez nagyjából (ha elég nagyok) 60 darabot kell összegyűjteni. Ha megfelelő lelőhelyre bukkan az ember, óránként akár 5 kilót is összekapkodhat, viszont óvatosan kell bánni vele, mivel a kis puhatestűek háza könnyen törik, sérülten pedig nem veszik át. Vagyis van vele macera.

Ebből látható, hogy a csigázásra kivetendő különadó aligha érne el óriási sikereket: ha ugyanis sikerülne is begyűjteni mind a 2 ezer tonnát egy évben, és a legmagasabb, 120 forintos kilónkénti felvásárlási árral számolnánk, az összbevétel még mindig csak 240 millió forint lenne. Ennek 25 százaléka 60 millió forint, és ez után kellene adóznia a teljes éticsiga-ágazatnak…

Kalapos kizsákmányolás

A csigázók mellett érintettek a gombázók is az új adózásban. Miközben gombát szedni életvitelszerűen nagyjából olyan, mintha a lottóötösre tennénk fel a következő hiteltörlesztő-részletünket.

Az egyik évben rogyásig járnak a gyűjtők a gombában, a következőben viszont üres az erdő. És ehhez mérten: ha sok a gomba, a felvásárló leveri az árat, ha kevés, jól kereshetünk vele. Jól? Ez is relatív – egy igazán jó szezonban, amikor a vargányáért fizetnek, mondjuk, kilónként egy ezrest (a piacon nagyjából 4 ezer forintért jut hozzá a vásárló), akár napi 5-10 ezer forintot is kereshet az, akinek megfelelő lelőhelyei vannak, és az időjárás is kedvező.

Csakhogy a gombaszezon sem végtelen, és gomba sem terem minden bokorban… Néhol épp ez a baj: a Mecsekben például már évekkel ezelőtt jelezték, hogy egyes gombafajok az eltűnés határán vannak, egyrészt a fakitermelés irdatlan mértéke miatt, másrészt a változó klíma sem kedvez szaporodásuknak, és erre tettek rá még egy lapáttal a gombaszedők évről évre visszatérő csapatai. A viszonylag népszerű és finom lila pereszke például szinte teljesen eltűnt, és egy időben bajba került a rókagomba, a kucsmagomba és a keserűgomba is – nem is beszélve a kirántva igazán ízletes óriáspöfetegről. Magyarországon körülbelül háromezer gombafaj él a szabadban, ezek közül százféle ehető, de legfeljebb néhány tucat olyan van, amit szívesen fogyasztunk is (leszámítva a hobbigombászokat).

Csak az egészség!

Gyógynövény-nagyhatalom vagyunk, ne legyenek kétségeink! Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy míg éticsiga- vagy gombastratégiánk nincsen, addig „Magyar gyógynövény ágazati stratégia” az van. Tavaly készült, és akár még összefüggést is mutathat az állami földek jelenlegi elsíbolásával. Merthogy gyógynövényeket nem csak gyűjtögetni, de termeszteni is lehet – s lássunk csodát, a stratégia egyik legfőbb célkitűzése épp az, hogy a termőterületeket 30 százalékkal növelje.

Jelenleg 18–21 ezer hektár között mozog a gyógy-, fűszer- és aromanövények termőterülete. Pénz van az ágazatban, éves szinten mintegy 10 milliárd forintot termel, bár ebbe beletartozik a termesztés és a gyűjtés is. Persze, a nagy bevétel nem a gyűjtők zsebét terheli: ha szorgosan dolgoznak (nehéz fizikai munkáról van szó), napi 5000 forint körüli bevétellel számolhatnak. Viszonyításképp: egy kiló kamillát 50 forint körül vesznek át. Igaz, a gyógynövények gyűjtése az év nagy részében folyik, bár erősen területfüggő, hogy hol mit találhatunk. Magyarországon körülbelül 120-130 gyűjthető növényfaj él, ezek közül a legfontosabb a kamilla (évi 500 tonna), a vadgesztenye (500 tonna) és a csalán (400 tonna), bodzabogyóból pedig évi 150 tonnányit gyűjtenek be – abból a bodzabogyóból, amelynek gyűjtése például meglehetősen nehézkes és sok rizikót hordoz magában. Van, amikor 80, máskor akár 150 forintot is megadnak a felvásárlók kilójáért, vagyis kiszámítható bevételi forrásnak nehéz nevezni.

Összességében elmondható ez a gyűjtögetés bármilyen formájáról. A szegénységben élők ugyan igazodhatnak a körülményekhez, de ha csak így próbálnak megélni, akkor végtelenül kiszolgáltatottá válnak. A természetnek viszont nem lehet parancsolni – még akkor sem, ha a magyar kormány azt is megadóztatná, amit sokaknak csupán a napi megélhetés.

http://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/elcsigazott_adozok