Klára Dobrev
Akkor nézzük a történetet a fényképek mögött.
Vasárnap este telefonáltak, hogy egy szír 7 hónapos terhes asszonyt mentő vitt kórházba. A Déli pályaudvaron maradt a férje 6 kisgyerekkel és a feleség két húgával. Napok óta nem ettek rendesen, hetek óta nem aludtak nyugodt körülmények között, fürödni, mosni sem volt lehetőségük.
A férj óvatosan mondott igent, látszott rajta, hogy fél, aggódik. Nem beszélt nyelveket. A gyerekek mosolygósak, szégyenlősek, aranyosak.
Kézzel lábbal és a “google translate” programmal próbáltunk beszélgetni. A szír török határ mentén fekvő kis városból jöttek. Az apa kamionsofőrként dolgozott amíg lehetett. Bombáztak, lőttek, de az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor az 5 barátja közül 3-at felakasztottak az utcájukban. Felpakolta az egész családot, mindent eladott fillérekért a háború mindenhol jelen levő hiénáinak. És minimális pénzzel, csomaggal elindultak. Fásultan, fáradtan érkeztek Magyarországra. Nagyon kevés segítséget kaptak az úton. Az édesanyát kiengedték a korházból, kiderült, hogy nincsen nagy baj, csak megijedt a rendőröktől és kutyáiktól.
Amikor hazaértünk az első útjuk a fürdőszobába vezetett. Ugye el tudjátok képzelni, hogy milyen érzés hosszú hetek után rendesen zuhanyozni, hajat mosni. A fiú gyerekek gyorsan feltalálták magukat, Tomival fociztak a kertben, a lányok rajzoltak és felváltva mentek fürdeni.
Gyorsan összeszedtük a koszos ruháikat és igyekeztünk mindent kimosni, és tiszta ruhákat adni nekik, Feri a kedvenc kockás ingét adta oda, én meg a terhesruháimat, hogy nyugodtan vigyék el azokat, amik kellenek nekik. (sajnos akkor még kisgyerekruháink nem voltak) Hajnali kettőig ment a mosógép. Az este folyamán Hassan, az apa kétszer elkönnyezte magát. Elfordult, hogy ne lássuk, olyan kevés emberi gesztust és segítséget kaptak az elmúlt időben!
Feri főzött csirkét, rizst, humuszt, zöldségeket, hogy hónapok óta először végre jól lakjanak, megdöbbentő volt azt látni, hogy milyen fegyelmezettek voltak a gyerekek, kopogott az éhségtől a szemük, de megvárták még mindenki szedett megának az ételből, jó étvágyat kívántak egymásnak és csak utána láttak hozzá az evéshez.
Másnap reggel Feri elment bevásárolni, közösen megreggeliztünk, csomagoltunk élelmet, vizet, és odaadtuk azt a pár játékot, amikkel a gyerekek játszottak. Édesanyám és egy barátnőm elvitte őket a Budafoki útra a Bevándorlási Hivatalba. Rémes volt otthagyni őket! Forróságban, tömegben.
Búcsúzáskor az édesanya lehúzta az ujjáról a jegygyűrűjét, az utolsó értéktárgyát, és mindenáron a kezembe próbálta nyomni. Közelharcot vívtunk, mondtam, hogy nem fogadom el. Mikor hazaértünk akkor vettük észre, hogy a két szobát katonás rendbe tették, a lehúzott ágyneműt összehajtogatták, és a kupac tetejére a gyerekeknek szánt játékokat tették, nem vitték magukkal. Na, akkor elsírtam magam…
