Nagy nehezen lett hihető minden
Isten, a halál,
hogy nem kalóz a pék.
Hogy a nap idáig dagad,
és pucolni kell innen,
de mi már maradunk,
marad a maradék.
Leguggoltak hozzánk
mind, a legnagyobbak,
s nők néztek fel ránk,
úgy néztek, hogy nagyon.
Maradj békén! -- mondták,
és úgy treniroztak minket
hogyha simogattak, akár háton, akár hason.
Békén megmaradtunk,
s bár néma jeges szívvel
ültünk fel, hogy torkunkra
nehezült a penge.
De biztos borotválnak,
utoljára ezt kell
gondolni, mert a vér a szelídek cementje.
Rugdalózhatnál, dobálhatnád magad,
ordibálhatnál, hogy: Nem késő!
De késő...
A szánkra rózsa buborékol, s e hab
lesz a kilépő
léleknek a lépcső.
Elég a maradék...
Ordibálhatnál, dobálhatnád magad,
rugdalózhatnál, hogy: Nem késő!
De késő...
A szánkra rózsa buborékol, s e hab
lesz a kilépő
léleknek a lépcső.
Elég a maradék...
)
Mind letéptem a
szirmokat,
nézem a tömpe, nagy ujjamat:
egyszer se' jött ki, hogy szeret.
Talán ma éjjel még
nem mondja meg, hogy:
Elhagylak, mert
régi vagy
A szagod se jó és
elhagylak!
Mit nem értesz,
egyszerű!
Nem jön le, basszus,
rohadt gyűrű!
Kicsöng egész nap,
aztán kinyom,
a fotelben alszom
az arcomon
a bugyijával,
mikor bejön:
„Reggel van már, hello!" -- köszön.
Elhagylak, mert régi vagy
A szagod se jó és elhagylak!
Mit nem értesz,
egyszerű!
Nem jön le, basszus,
rohadt gyűrű!
Elhagylak, mert régi vagy
A szagod se jó és elhagylak!
