Miért buknak el nemzetek?
A magyar nemzet és társadalom gazdasági, politikai, társadalmi sikere vagy bukása attól függ, hogy mennyire tudják magukat megerősíteni a nem kormányzati intézmények, mennyire tudják magukat függetleníteni a kormánytól ők, és a főbb gazdasági-, médiaszereplők. Daron Acemoglu, a világ egyik legtöbbet idézett gazdaság- és történettudósa, aki a Miért buknak el nemzetek? című, magyarul is megjelent bestseller könyvében (HVG Könyvek) rámutat arra, amire az alapblog.hu-nak adott interjújában is: nem egy-egy nemzet történelme, földrajzi, időjárási helyzete vagy nacionalizmusa, hanem intézményeinek, oktatási rend- szerének, sajtójának és a társadalom többségének tudati állapota, fejlettsége, a politikai elittől való függet- lensége dönti el, hogy végül is sikeres lesz-e vagy sem.
A világ jelenleg legjobbjának tartott egyetem, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) professzora azt mondja, hogy az európai demokráciák közül egyedül Magyarországon tapasztalható, hogy a nagy többséggel, demokratikus úton kormányzati mandátumra szert tett kormány – saját hatalma növelése, tartósítása érdekében – szűkíti az őt ellenőrizni hivatott intézmények és a média lehetőségeit. Mindezt pusztán azért, mert megteheti, azért mert nincs ezzel szemben igazi társadalmi ellenállás. Acemoglu számára az is figyelemreméltó, hogy míg az európai demokráciákban a válság okozta elégedetlenség nem vált ki kiábrándultságot a közmegegyezésen alapuló parlamenti demokráciából, sőt, annak megerősítését akarja a nagy társadalmi többség, addig – egyedül – Magyarországon ez fordítva van. A Törökországban született amerikai kutató abszolút hamis és öncélokat szolgáló érvnek tartja – amit Magyarországon elitkörökben is terjesztenek –, hogy az intézményesített demokráciáknál gazdaságilag és egy sor más tekintetben eredményesebbek a tekintélyelven működtetett társadalmak. Az interjúban Acemoglu ennek az ellenkezőjét igyekszik bizonyítani.
Zentai Péter: Pesszimista nép a mi magyar népünk. Ezt történeti, tudományos felmérések is igazolják. Általánosnak nevezhető az a közvélekedés nálunk, hogy a dolgok legvégén mindig „kikapunk”, hogy ez következik történelmünkből, helyzetünkből fakadóan, hogy sorsszerű a rossz végkifejlet nemzetünk számára.
A történelem, a földrajzi helyzet mennyire meghatározó egy nemzet sikere vagy sikertelensége szempontjából?
Daron Acemoglu: Nincsenek eleve elrendeltetett dogok a történelemből következően, mint ahogy a földrajzi helyzetből következően sem. Mindazonáltal igenis számít a történelem. Amennyiben a gazdasági siker záloga mindig is a jó intézményrendszer. Az intézményeket márpedig valóban történelmi tényezők alakítják. Magyarországnak azonban sem történelme, sem geográfiai helyzete, sem az utóbbi évtizedekben történtek alapján nincs oka nagy pesszimizmusra. A kilencvenes évek eleje óta úgy néznek – néztek ki legalábbis eddig – a dolgok, hogy az országnak sikeresnek kellene lennie. Magyarország esetében szó sincs arról, hogy a bukás elkerülhetetlen, ez nem sorsról, végzetről szól. Önöknél a politikai ügyek azok, amelyek sikert vagy kudarcot képesek produkálni a nemzet számára.
A „Miért buknak el nemzetek?” című könyvében meglehetősen sokat foglalkozik egyes dél-amerikai nemzetek bukásaival. Argentína – sok szempontból olyan, mint Magyarország – újra és újra „elszúrja” a kínálkozó nagyszerű lehetőségeit, holott az objektív körülmények éppenséggel sikerre ítélnék a dél-amerikai országot. A kudarcok mögött – és szerintem ebben is hasonlítunk az argentinokhoz –a politikai elit rendkívüli önzősége, a nép folyamatosan ismételt becsapása húzódik meg…
Nem mintha nem értenék egyet azzal, amit megállapított, mégis másként fogalmaznám meg ezt a problémakört: tulajdonképpen nincs olyan ország, ahol az elit természetszerűleg önzetlen, ahol a széles társadalom érdekeit jóságból, önszántából akarná a sajátja fölé helyezni. Ahol ez történik, ott erre az intézmények, illetve a társadalom egésze kényszeríti őket. Nincs más választásuk ezekben az országokban: nem tehetik meg, hogy önzőségük diktálja a dolgokat. Ahol viszont nincs vagy nem működik ilyen kényszer, ott megcsinálhatnak szinte bármit, amit akarnak. Mert megtehetik. Azt kell igazából megfejteni, hogy ahol a megválasztott elit demokráciában él vissza a hatalmával, ott vajon miért hagyja ezt a társadalom? Miért szavaznak a választópolgárok olyan politikusokra, akik saját érdekeiket a társadalom érdekei elé helyezik? Távolról sem vagyok Magyarország-szakértő, de az Önök országa szinte egyedülálló eset Európában: megtörtént a sikeres rendszerváltozás, a demokrácia és a piacgazdaság lett az új rendszer lényege. Aztán néhány évvel ezelőtt a társadalom, a nép hatalmas többséget biztosított a választásokon egy olyan pártnak, amely eluralja a politikai konfliktusokat, amely demokratikusan megszerzett hatalmát arra használja, hogy gyengítse a szinte még újszülöttnek számító, független, a végrehajtó hatalmat korlátozni tudó intézményeket. Magyarország esetében most nem az a kérdés, hogy a politikai elit ott miért szokta általában becsapni a társadalmat, hanem az, hogy a társadalom, annak „krémje” és a média miért hagyja, hogy megtörténjen az, ami megtörténik.
Megint csak hivatkozom könyvének a dél-amerikai országokkal foglalkozó fejezeteire: Peruban, Argentínában, Venezuelában az szokott történni, hogy a demokratikusan megválasztott vezetők ráteszik a kezüket a televízióra, a rádiókra, az országos lapokra, illetve azok meghatározó hányadára. Teszik ezt a legkülönbözőbb módszerekkel. A lényeg, hogy a hatalmon lévők által így vagy úgy uralt privát, vagy állami média egy valamiben fogalmaz meg közös üzenetet: azok az országok, nemzetek a sikeresek, ahol tisztelik a tekintélyt, értsd a politikai hatalmat, ahol nem engednek a kormányt ellenőrizni hivatott intézmények úgymond nyomásainak. Mert ahol enged a kormány az ilyen külső erőknek, úgynevezett független intézményeknek, ott előbb-utóbb káosz lesz, amiből a nemzet bukása következik…
Igen, a médiának azt a szerepet szánják, hogy segítsen úgymond leleplezni a parlamenti demokráciák álságosságát, úgy prezentálva őket, mint amelyek dekadensek, korruptak, csekély hatékonyságúak, a káoszt hordozzák magukban, a végén pedig nemzeteik bukását idézik elő. Ugyanakkor dicsérik azokat az országokat, amelyeket a tekintélyelv irányít. Autokráciák a példaképek, demokráciák pedig a negatív példák. A média oroszlánrészének ilyesfajta üzenetei hivatottak elősegíteni, hogy a társadalom nagy hányada ne panaszkodjon, hanem éppenséggel támogassa, akarja az adott kormány további hatalmon maradását, sőt, hogy ezt a hatalmat tovább erősítse is, legyen csak bátran autokrata.
Az ilyen kormányok általában ázsiai országokra hivatkoznak, mindenekelőtt Kína a példaképük. S noha Kína kétségtelenül óriási sikereket ért el az elmúlt három évtizedben, csakhogy ez a sikertörténet – szerintünk – nagyon a végéhez közeledik és le fog lepleződni, hogy a történet végét éppenséggel az ország antidemokratikus volta, autokratikus berendezkedése okozta.
De itt Magyarországon – különösen a kormányhoz közelálló médiában – inkább a hozzánk hasonlatosabb méretű, kisebb ázsiai országok sikertörténeteire szokás hivatkozni. Mondván: azért sikeresek, mert megértették, hogy történelmükbe, a néplélekbe, stb. nem illeszthetők be a nyugati normák, nem engedték magukra tukmálni őket.
Jól ismerem ezt az érvet. Azért hamis, mert a működő nyugati képviseleti parlamentáris demokrácia nem mond ellent a gazdasági sikerességnek. Sőt, igazolható, hogy hosszú távra szóló, stabil gazdasági eredményeket sokkal inkább a demokráciákban élő nemzetekben hoznak létre, semmint a tekintélyelvű szisztémákban.
Csakhogy ma azt tapasztaljuk, hogy a gazdasági-, pénzügyi válságban mégis inkább a nyugati demokráciák vergődnek. Még az oly sikeres skandináv, észak-európai demokráciák is bajban vannak. Náluk erősödnek a nagy társadalmi feszültségek, elégedetlenségek és nem a keleti autokráciákban. Ez kitűnő érv azok számára, akik dekadens társadalmaknak írják le a Nyugatot.
Még sincs Magyarországon kívül egyetlen más sikeres európai demokrácia, ahol az elégedetlenséget a demokratikus rendszer ellen fordítanák. A pénzügyi-gazdasági problémákat sehol másutt Nyugaton nem akarja a társadalom többsége a demokratikus parlamenti rendszer leváltásával megoldani… Rövidre zárva: friss kutatásaink azt a gazdasági evidenciát támasztják alá, hogy tartós, hosszú távra szóló növekedésre, újabb gazdasági sikerekre egy-egy válságot követően sokkal inkább a konszenzuális, a politikai partnerek kiegyezésén, megegyezésén alapuló parlamenti demokráciák képesek, és nem az autokratikus szisztémák. Lásd a huszadik század legmélyebb válságainak kifejleteit. A Nagy Depresszióból, a húszas évek végének, a harmincas évek elejének óriási krízise után – hosszabb távon – nem a válságra autokratikus, tekintélyelvű válaszokat adó nemzetek kerültek ki győztesen, hanem az Egyesült Államok, amely nem hogy nem feladta, hanem tovább erősítette, stabilizálta demokratikus rendszerét. Most is óhatatlanul hasonlóan alakulnak a dolgok. Az utóbbi négy év recesszióját a végén azok a nemzetek heverik ki a legsikeresebben, amelyek – a megannyi velejáró zökkenő és hiba dacára is – inkább erősítik, mintsem gyengítik a parlamenti, képviseleti demokráciát. Ez még akkor is így van, ha néhol megkérdőjelezhetetlenül demokratikus körülmények között, óriási parlamenti többséggel kerül hatalomra egy párt, egy kormány – mint Magyarországon –, és a nagy felhatalmazás birtokában, arra hivatkozva igyekszik a választói többség diktatúráját megvalósítani. Más szóval a demokrácia nem tökéletes, de bizonyíthatóan sikeresebb – gazdasági értelemben is –, mint az autokratikus rendszerek.
Dél-Amerikában, Venezuelában és Argentínában, néhol itt Kelet-Európában, illetve Ázsiában is a nagy hatalommal bíró kormányok és sajtójuk nemzeti sikerekként nem szükségszerűen a gazdasági eredményeket, hanem a nemzeti büszkeséget, a nemzeti önbecsülés erősödését tekintik: azt, ha a külföld tisztelettel beszél velük, sőt fél tőlük, úgymond „irigyli sikereiket”.
Ezt akkor csinálják, ha nem megy jól a nemzetgazdaság szekere. Ezért nevezhetjük a médiát az autokratikus vagy azzá váló kormányzatok Achilles sarkának. A felülről ellenőrzött médiának az a feladata, hogy a nemzeti büszkeségre vonatkozó szövegeket annál látványosabban, erőteljesebben hangsúlyozza, minél inkább sorozatossá válnak a gazdasági kudarcok. Ezeket kell elleplezni hangzatos nacionalizmussal és a gazdasági sikertelenséget úgy prezentálni, hogy ez valójában maga a siker, annak a sikere, hogy a nemzet nem hagyja magát külső erők által letiporni. De hasonlítsuk össze objektíven Lengyelország és Magyarország helyzetét! Senki sem állíthatja tárgyilagosan, hogy Magyarország a maga autokratikus jegyeivel sikeresebb, mint az ezeket nélkülöző Lengyelország.
De például az Ön szülőhazája, Törökország gazdasági sikerei mégiscsak összefüggnek Erdogan miniszterelnök nacionalista vonalvezetésével?
Ez alapvetően másként van. Törökország nagy gazdasági sikerei 2002-től datálódnak, amikor a frissen megválasztott kormányfő, Erdogan nem hogy zárt, hanem éppenséggel nyitott a demokrácia irányába. Szakított azzal a nacionalista szisztémával, amelyet a hadsereg vezérelt. Erdogan első két kormányzati ciklusa arról szólt, hogy Törökországot bekapcsolta a globális gazdasági vérkeringésbe, átláthatóbbá tette az egész rendszert, csökkentette a korrupciót. Ám amint kiderült most a harmadik ciklusban, hogy ebben az immár – éppen neki is köszönhetően – átláthatóbbá, demokratikusabbá vált rendszerben igazi, demokratikus konkurensei nőttek fel, akik képesek őt tiszta választásokon legyőzni, nos, a hatalom megőrzése érdekében autokratikus irányba fordult, amihez segítségül hívta a nacionalizmust és a vallást. Ezzel párhuzamosan nem hogy javul, hanem romlik a gazdasági helyzet a szülőhazámban.
De térjünk vissza Magyarország helyzetéhez! Gazdaságtörténeti és történelmi alapon kikövetkeztethető, hogy az Európai Unió jól, megerősödve kell, hogy kikerüljön a válságos periódusból. Ebből fakadóan jól fognak kikerülni az abban résztvevő nemzetek, így az Ön hazája is. Az Unió a korlátja annak, hogy egyes tagállamaiban, például Magyarországon visszafordíthatatlanul autokratikussá váljon a rendszer. Véleményem szerint olyan nincs, egyszerűen lehetetlen hosszabb távon, hogy egy uniós tagországban egy demokratikusan megválasztott kormány mindent uraljon. Ha nyolcvan százalékosan ellenőrzi is mondjuk a médiát, és minden egyéb, függetlenként működni hivatott intézményt: akkor is ez húsz százalékkal kevesebb a száz százaléknál. Sőt, ennek a húsz százaléknak valójában felerősödik az értéke és társadalmi hatása. Az Uniónak egzisztenciális érdeke, hogy tagállamaiban a rendszerek demokratikus jellege, a válságok lecsengésével, erősebbé váljon. Ezért vagyok optimista Magyarország tekintetében is.
