Akik csalódtak a kapitalizmusban

Munkásságról beszélni nem túl divatos a mai Magyarországon. A rendszerváltás óta eltelt több mint két évtized annyiban egységes volt, hogy sikerült a fogalmat teljesen kiszorítani az uralkodó tudományos és politikai diskurzusból, olyannyira, hogy ma már reménytelenül anakronisztikusnak számít, ha valaki munkásságról beszél. Egészen pontosan: rásütik a bélyeget, hogy sztálinista vagy netán a Kádár-korszakot sírja vissza.

Holott a történet korántsem ilyen egyszerű, egyebek között azért sem, mert a kapitalizmusban való csalódottság nem jelenti szükségszerűen a régi rendszer visszakívánását.

Ahhoz, hogy megértsük a mai munkások gondolkodását, szükséges felidézni a létezett szocializmus munkásideológiáját és -politikáját, kudarcának okait. Ezzel párhuzamosan kísérletet teszek arra, hogy Szalai Erzsébet nyomán a saját kutatásaimra támaszkodva vázoljam az új munkásság struktúráját és a munkástudat változásait.

Tiéd a gyár...

Ez a jelszó találóan jellemezte a létezett szocializmus hivatalos munkásideológiáját. Az más kérdés, hogy ebben mennyire hittek maguk a munkások. 1956 munkástanácsai mindenesetre megmutatták, hogy volt igény egy antikapitalista és antisztálinista alternatívára, ha a sztálinizmuson itt most a tervgazdaságot és a mindent elnyelő állami tulajdont értjük.

Hogy ki uralkodott valójában a létezett szocializmusban, azt Trockij kitűnően elemezte az Elárult forradalom c. munkájában. Mivel a nómenklatúra ellenőrzi az állami újraelosztás csatornáit, ténylegesen az ő kezükben van a hatalom. Ezt a tézist módosította Konrád György és Szelényi Iván ismert munkájukban, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című kötetben, amelyben úgy érvelnek, hogy a rendszer megszilárdulásával párhuzamosan valójában az értelmiség fejlődik vezető osztállyá.

Ezt a tézist Szelényi később újragondolta: a második gazdaság térnyerése és a nómenklatúra ellenállása miatt mégsem következett be az értelmiség uralkodó osztállyá fejlődése. Kiemelem azonban a racionális redisztribúció fogalmát: az állami újraelosztásban ugyanis - ha nem is egyenletesen - de érvényesült az egyenlősítő politika. Az így kialakult rendet természetesen nagyon sokan nem tartották szocialistának (gondolok itt a demokratikus ellenzékre, vagy Bence György és Kis János klasszikusára, a Szovjet típusú társadalom marxista szemmel című munkájukra.) Trockij későbbi követőivel szemben nem hitt az államkapitalizmus tézisében: úgy látta, hogy a forradalom végső bukása akkor következik be, amikor a nómenklatúra, veszélyben látva politikai hatalmát, az állami tulajdont átalakítja magántulajdonná, magyarán mindent privatizál. Ahogy látjuk, pontosan ez történt.

Krausz Tamás kiválóan elemzi, hogyan szorul ki az önigazgatás gondolata a szovjet politikából, és hogyan teszi magáévá a technokrácia a teljes privatizálás programját (A peresztrojka és a tulajdonáthelyezés). Szalai Erzsébet fontos tézise, hogy Kelet-Európában az egész államszocialista politikai elit nem tudja átmenteni a hatalmát - ez csak a technokráciának sikerül. Szelényi Iván széleskörű empirikus kutatásai megerősítették Szalai Erzsébet tézisét.

A privatizációhoz ideológiai muníciót szolgáltatott az úgynevezett tranzitológia, amely konkrétan és rövid időn belül előirányozta a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenetet, a Nyugat-Európához és persze a nyugati életszínvonalhoz való felzárkózás, az "utolérés" sikerét. Az elmélet nemcsak szükségszerűnek - és természetesen kívánatosnak - tekintette a kapitalizmus visszaállítását, hanem a neoliberális gazdaságpolitika ideológiai támaszául is szolgált.

Ez volt a háttere a munkásság teljes háttérbe szorításának; az önigazgató gondolat kiszorulásával a munkásság jelentőségét vesztette, sőt, egyenesen a neoliberális gazdaságpolitika óhatatlan kudarcának bűnbakjává vált. Komoly közgazdászok érveltek úgy, hogy a Kádár-korszakban szocializált munkások lusták, nem tudnak azonosulni a kapitalizmus produktív szellemével, nem versenyképesek, stb. Az 1989-ben alapított Eszmélet folyóirat őrizte meg a legkövetkezetesebben a rendszerkritikai szemléletet. A Krausz Tamás, Szigeti Péter és Tütő László nevével fémjelzett lap egy új paradigmát is kidolgozott az államszocializmus értelmezésére. A folyóiratot nemrég levették azon lapok listájáról, amelyeket kedvezményesen vásárolhatnak meg a vidéki könyvtárak.(Erről lásd Tamás Gáspár Miklós Eszmélet című cikkét a Népszabadságban)

A rendszer munkásideológiájának bukása természetesen összefügg az államszocializmus összeomlásával. A munkások sehol nem védték meg a "munkásállamot" - szemben a dogmatikus rendszerideológusok propagandájával a munkások sehol nem érezték a magukénak a gyárat - ezt egyébként Haraszti Miklós kitűnően ábrázolja a '70-es évek elején írt munkásszociográfiájában.

Ahhoz, hogy megértsük, miért nem szálltak síkra a kapitalizmus visszaállítása ellen, vissza kell mennünk az 1956-ot követő konszolidációhoz. 1956 a legelszántabb kommunistáknak is megmutatta, hogy a munkásságnak elege van a megszorító állami politikából - hiszen ne felejtsük el, az 1940-es évek végéig Rákosinak volt alulról jövő támogatottsága! Ez a támogatottság foszlik szét az '50-es évek elején, ahogyan azt Mark Pittaway megmutatja a munkásállamról írt, rangos díjat elnyert kötetében (The Workers' State).

A jólét ígérete

A kádári konszolidáció lényege, hogy lehetőség szerint teljesítik a munkásság anyagi követeléseit, "cserébe" azért, hogy feladják a politikai változás reményét és a munkástanácsokat. A rendszer nagyon komolyan vette a munkáspolitikát, amelynek végrehajtását szigorúan ellenőrizték. Az életszínvonal-politikát mindenkire kiterjesztették, de a nagyipari munkásság, amelyet a rendszer a legfőbb társadalmi támaszának tekintett különösen a kiemelt iparágakban, kitüntetett figyelmet kapott ebben a politikában. Ez így volt egészen az 1980-as évekig, amikor a második gazdaság és a diktatúra "felpuhulása" megváltoztatta a párton belüli erőviszonyokat, és előtérbe kerültek a piaci reform hívei.

Az életszínvonal-politika azonban óhatatlanul a fogyasztás felé orientálta a munkásokat - ha úgy tetszik, kapitalizálta a munkástudatot. Az emberek az életszínvonalon mérték le a politika sikerét - és bizony, a nyugatnémet vagy osztrák munkás életszínvonala jóval magasabb volt, mint az övék, de még a maszek lángossütő vagy zöldséges életnívóját sem tudták utolérni, ahogyan az információs jelentésekben gyakran panaszolták. A rendszer ugyanakkor következetesen elzárta a nyilvánosság elől a baloldali alternatívákat - ezekről egy szűk értelmiségi kör vitatkozott, a munkásokhoz nem ért el ez a típusú rendszerkritika. Így a rendszerváltáskor nem tiltakoztak a kapitalizmus ellen, amitől azt remélték, hogy beteljesíti a nyugati életszínvonal utolérésének reményét, sőt ígéretét.

Hiszen ígéretekben nem volt hiány a rendszerváltást követően. Az már más kérdés, hogy az "utolérés" éppúgy nem sikerült ekkor, mint ahogyan korábban már a hruscsovi politika is belebukott ebbe. Valószínűleg ezzel magyarázható a sokakban ma is élő nosztalgia a Kádár-korszak iránt.

A munkásság társadalmi-politikai jelentőségének csökkenése egy globális folyamatba illeszkedik. A hidegháború idején elsősorban (vagy csak) a két rendszer közötti különbségekre esett a hangsúly. Ez a szemlélet a rendszerváltás utáni hazai szakirodalomban is olykor túlzottan érvényesül, csak most persze azzal a különbséggel, hogy míg korábban a szocializmus előnyeit "illett" ecsetelni, addig ma inkább a Kádár-korszak leleplezése a cél.

Kiszolgáltatottak

Érdemes volna egy tágabb perspektívából összevetni a két rendszerben lejátszódott folyamatokat. Akkor ugyanis éppen a munkásság kapcsán azt mondhatjuk, hogy az állampárt és a munkásosztály közötti társadalmi alku valójában nemcsak az életszínvonal-politikát jelentette, hanem sokáig megóvta - ha úgy tetszik, konzerválta - azt a társadalmi osztályt is, amelyet Nyugaton könyörtelenül felszámolt, vagy legalábbis létszámában és struktúrájában radikálisan átalakított a posztfordista vagy informatikai forradalom.

A hagyományos és valóban összetartó munkásközösségeket (lásd például a bányászközösségeket) Európa fejlett országaiban is felszámolta a posztindusztriális forradalom. Az angol bányászközösségek pusztulása különösen jól dokumentált, a magyar filmek közül kiemelem Schiffer Pálnak a székesfehérvári Videoton gyár munkásairól készült dokumentumfilm-sorozatát és Almási Tamás Ózd sorozatát.

Szalai Erzsébet kettős modellt állított fel a munkásság átalakulásának megragadására. A modellben megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrában dolgozó, sokszor bedolgozó, feketén alkalmazott, kiszolgáltatott helyzetben levő, "buheráló" munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett, bejelentett, és így előnyösebb helyzetben levő alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság "tudatos" osztályformálódását - és természetesen egy egységes érdekképviselet kialakítását.

Saját kutatásaim megerősítik a fenti tézist.

Elherdált üzemek

Már a 2000-es évek elején kimutatható egy erős multi-ellenesség az egykori nagyipari munkásság körében, hiszen ők a rendszerváltásból azt látták és tapasztalták, hogy üzemeiket elherdálták, az értékesebb részeket kiprivatizálták, nem tudtak fejleszteni, szemben a multikkal, és termékeikre sem volt igény a hazai piacokon.

"Igazából nem tudjuk kihasználni a tudásunkat, tehát ez a piacgazdaság minket padlóra küldött" - ez szinte általános véleménynek és érzésnek volt tekinthető.

Nem véletlen, hogy a munkások csalódtak ebben a kapitalizmusban, hiszen az új rendszerben leértékelődött a régi tudásuk, tapasztalatuk, miközben szembesülniük kellett azzal is, hogy bár a Kádár-korszakban sem volt egyenlőség, a társadalmi-anyagi egyenlőtlenségek a korábbihoz képest jelentősen megnövekedtek. Több interjúalanyom panaszolta, hogy gyermeke nem tud versenyben maradni a bankban dolgozók vagy menedzserek gyermekeivel, akik sokkal jobb esélyekkel indulnak neki az életnek (nyelviskola, sí táborok, különórák stb.).

A rendszerkritikából azonban nem lett antikapitalista kritika.

A munkások tipikusan egyfajta más, nemzeti kapitalizmusban és az erős államban látták a kiutat, amely megvédi a hazai termelőket a multik térhódításától és a "sportszerűtlen" versenytől. Ezt több mindennel lehet magyarázni: az erős rendszerkritikai nyilvánosság hiányával, a munkás fogalom tekintély vesztésével és mélyebb történeti-gazdasági okokkal, amelyek a régió elmaradottságát "konzerválták". Hangsúlyozom azonban, hogy az interjúk a válság előtt készültek.

Az emberek tudata pedig, ahogyan a fentiek is megmutatták, a mindenkori körülményekhez alkalmazkodik.