Bruck András
Viktor nem fog elmenni

„A jogok hideg világa. Vagy: egy paternális, melegszívű rémuralom”

(Kertész Imre)

Egyetlen mentségünk van arra – ha van –, hogy ez megtörténhet velünk: az, hogy vétkeink egyidősek az emberiséggel. Izrael népe szinte még meg se kötötte a szövetséget Istennel, máris megszegte – aranyborjút épített, és a bálványimádás bűnébe esett. Mi is éppen csak megszabadultunk a rabságból, és saját hibánkból máris új önkényuralom réme fenyeget bennünket. Mi teszi a népet ennyire gyengévé, állhatatlanná? A természeténél fogva ilyen, vagy vezetőik okozzák vesztét? Az izraeliták rosszul tűrték a sivatagi vándorlás viszontagságait. Szomjaztak, éheztek, fáztak – a szabadítójukat, s talán Istent magát hibáztatták érte. Már inkább maradtak volna a rabságban. És most a mi népünk éhezik és fázik, és az is a vezetőire mutogat. Eközben a rabság évei is mindinkább megszépülnek emlékezetében. Ki hibáztathatná érte? Ha szabadság nem is, de legalább munka meg étel volt, és az élethez nélkülözhetetlen elemi biztonság.

A párhuzam itt sajnos véget ér. Mózes a nép lázongása ellenére kitart, és elviszi embereit az ígéret földjére. Betartatja velük, amit Isten a szövetségért cserébe követel: a törvények tiszteletét. Igazi vezető, aki megértette az idők szavát. Voltak nekünk is ilyen vezetőink az ezer év alatt, olyankor haladt is előre a nemzet, de mostani vezetőnk arra jutott, hogy a magyaroknak nem való a szabadság. Bár szívesen hízeleg nekik, különbnek tartja őket más népeknél, eközben azon munkálkodik, hogy olyan országban éljenek, ahol hiábavaló harcokban tékozolják el életüket, ahol az állam testetlen akarata erősebb érv az értelemnél, az alávetettség nagyobb a függetlenségnél. Azt hittem, semmi sem könnyebb, mint a rabság és a szabadság között választani. A miniszterelnök iránti nem szűnő rajongás döbbentett rá, mennyire nem vagyunk túl semmin, még mindig mekkora a vonzereje a néppel atyáskodó vezetőnek. Orbán Viktor úgy gondolja, őt nem kötik azok a törvények, amelyek megtartása fejében az európai népek közössége befogadott bennünket. Egyáltalán, őt semmilyen törvény nem köti. Istent játszik – a saját népe ellenében. És sok, nagyon sok magyarnak semmi kifogása ellene.

A játszma gyorsan eldőlt: csupán két és fél éves kormányzása alatt kilátástalan helyzetbe hozta saját magát és az országot. Eljátszotta mindkettő hitelét, nyomorkurzusa a nagy többségnek semmilyen reményt nem kínál. Immár végleg bebizonyosodott, hogy amíg neki szava lesz a magyar politikában, addig itt semmi más nem terem, csak baj és viszály. Lehet ellenzékben vagy hatalmon, nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök tervei közül hiányzik a legfontosabb: egy olyan ország, amely egyénnek s nemzetnek egyaránt esélyt ad a felemelkedésre. Döntéseiből világosan kiolvasható, hogy ő a politika zavaros, átláthatatlan oldalán van elemében: ott, ahol reggel már nem érvényes, amiben az előző este megállapodtak. Azerbajdzsánban. Ezért most csupán egyetlen kérdés igazán aktuális: Orbán Viktor marad-e talpon vagy az ország? Kiépülő egyeduralmi rendszere teljesen eluralja-e majd életünket, vagy a megbuktatásával legalább annyit elérünk, hogy módunk lesz ismét mindent elölről kezdeni? Innen ez már végjáték, csak azt nem tudni, meddig tart majd: másfél évig, mint most hirtelen sokan hiszik, vagy másfél évtizedig. Tudom, akik október 23-a reggelén még azt mondták volna, hogy diktatúrában születtek, és bele kell nyugodniuk, hogy esetleg abban is fognak meghalni, azok estére már másképp gondolták; amit tegnap még lehetetlennek tartottak, azt most lehetségesnek. Én is ott voltam az Erzsébet hídnál, én is hallottam a volt miniszterelnök szavait, amelyekkel sokaknak adta vissza a reményt: „Politizálnom kell nekem is, nem tehetek másként”. Ezt meg a neves véleményformálótól hallottam: „Nagyon szépen kérlek, Viktor, menj el!”

De Viktor nem fog elmenni.

A passzivitás, amellyel sorsa újabb fordulatát fogadta az ország, azt jelzi, a magyarok többsége megelégszik annyival, hogy gyereket nevelni, moziba, színházba menni most is lehetséges. Aki képes rá, könyvet is írhat, akinek van rá pénze, teniszezhet. Ez igaz, de végtére is a hétköznapok soha, még a mienknél elszántabban szabadságellenes rendszerekben sem állnak le teljesen. Nem ez a mérce. Ennyi elég lehet az egyéni boldogsághoz, de kevés egy nemzet boldogulásához. Ha nem így lenne, a szocializmus se bukott volna meg soha.

Szocializmus. Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz még miért szóba hozni. Ha igazán ismerek valamit ember és ember, intézmény és ember, állam és ember egymáshoz való viszonyából, akkor arra azokban az évtizedekben tettem szert. Már minden évszámot, rendhagyó igét rég elfelejtettem, de a szocializmus lényege: kedélytelenségével, házmestereivel, kérvényei¬vel, kiutalásaival, mindig ugrásra kész szigorával kitörölhetetlenül velem van. A viszonyom vele intim és meghitt volt, mindenről tudtam, mi miért van és miért éppen úgy. Tudtam, hogy a rendszer miért hazudik, és nem is vártam el, hogy igazat mondjon. Tudtam, mit miért büntet, és nem vártam el tőle, hogy elnéző legyen. Tudtam, miért, kivel gyakorol kegyet, és nem vártam el, hogy igazságos legyen. Értettem, hogy ilyen, s hogy nem lehet más. És ez a mai rendszer mind több dologban emlékeztet rá, holott legfeljebb a villamosok színének szabadna.

Aki felnőttként szerezte tapasztalatait a szocializmusról, az tévedhetetlenül felismeri a hasonlóságokat: a hatalom újra figyel a számára fontos részletekre, ez is gyanakvó és kicsinyes, mint minden nem demokrácia. Bár most sok minden lehetséges, ami akkor nem – utazhatunk, bírálhatunk, gyülekezhetünk –, viszonyaink romlása olyan mély és szerteágazó, hogy nincs rá garancia, hogy mindezt holnap is megtehetjük. Jogaink már rég nincsenek kőbe vésve. Merő véletlen volna, hogy Orbán Viktor ugyanúgy feszeng jól szabott öltönyében vagy nála rangosabb politikusok társaságában, mint Kádár János? Aki viszont koránál fogva csak hallott a szocializmusról, annak nem ártana tudni, hogy kávézóban barátokkal beszélgetni nem szabadság, hanem szabadidő. És napokon át tízezrével tüntetni egy szórakozóhelyért, de csak azért, semmi másért, nem ellenállás, legfeljebb buli, régről ismerős kelet-európai pocsolya.

Most mindannyian ebben a pocsolyában ülünk. Az európai polgárok támogatása nélkül lassan egy járdát nem tudnánk leaszfaltozni, tíz új iskolapadból kilencet ők vesznek nekünk. Ami épül, az ő pénzükből épül. Nincs rá szó, ez milyen megdöbbentő, megalázó… Lehetetlen egy országot gyászolni anélkül, hogy ne keveredj a túlzott hazaszeretet gyanújába. Ez nálunk már régóta esztétikai kérdés. Maradjunk annyiban, nem muszáj neked írnod a Szózatot, hogy szomorúan figyeld egy ország kínlódását, elég hozzá annyi, hogy itt élsz. Meg az anyád is itt él, meg a nagyanyád is itt élt, meg annak a nagyanyja is. Meg a gyereked, és ha nem teszik lehetetlenné, akkor az ő gyerekei is itt fognak. De nem bármi áron, mert mindenkinek egy élete van. Márpedig egy modern európai nemzet belerokkan, ha hazájában a kormány a legnagyobb törvényszegő, ha vezetői az ipari forradalom erkölcsi és technológiai világában élnek, ha százéves csatákat vívatnak meg velünk, magyarul olyan nyelven beszélnek, amelynek angolra fordítva nincs semmi értelme, ha demokráciából a baloldali érzelműek gyalázását tanítják. Hát nem éppen a nép tagjai közötti viszály elsimítása a vezető feladata? Nem csoda, hogy mind többen baráti szigetekre vonulnak vissza, s a hozzájuk hasonlók között igyekeznek megőrizni ép eszüket, tisztességüket.

Hogyan történhetett ez meg velünk? Hogyan lehetséges, hogy hatalomba beleszédült, tetteiket mérlegelni képtelen ifjú emberek, vidéki és pesti polgármesterek, különféle szóvivők, frakcióvezetők, államtitkárok, miniszterek naponta belehazudhatnak a képünkbe? Szinte nincs olyan állításuk, amely túlélné a kimondásához szükséges időt. Mit gondolhatnak rólunk? Semmit – hisznek a hazugság erejében. Hallgat az ország. A jobboldal, amely háromszáz forintért és némi jelképes tandíjért pár éve lényegében kormányt buktatott, most ezerszer ennyiért sem háborog. Mivel tudja Orbán a sajátjait még mindig megbabonázni? Bár erre még csak akad válasz; olcsó trükkökkel: szobrokkal, utcanevekkel, örökre megoldhatatlan fájdalmaikkal bódítja őket, egyre csak csöpögtetve beléjük a hiú reményt. De van még valami, ami a kezére játszik, és erről Kertész Imre világosított fel. Tőle tudom, mi visz ki annyi becsapott, nélkülöző embert a kormánypárti tüntetésekre. „Minden gyengeséget, ami az erőszak köntösében jelentkezik, erőként üdvözölnek és tisztelnek.” Ezt a mondatot több mint harminc évvel ezelőtt vetette papírra. Egy másikat még annál is korábban, úgy a Kádár-korszak félideje táján. „Csak álmélkodom, nem bírok betelni vele: a zsarnokság vaskarma alatt nem nyög, hanem dorombol”. Igen, ezt a hangot hallottam most legutóbb megint a Kossuth térről. Azt hiszem, ezért is gyűlölik őt annyian, nem csak magyar zsidó sorsa, Nobel-díja miatt. Az efféle mondatok olvasatlanul is nagyon tudnak fájni.

De vannak nekünk szóló jó mondatok sokkal régebbről is. A pusztában népét győzködő Mózes Istennel veszekszik: …miért raktad rám ennek az egész népnek a gondját? Aztán meg: Nem tudom egyedül vinni ezt az egész népet, mert túl nehéz nekem. Lám, ez a vezető örök dilemmája, sok ezer éve. Orbán Viktoron is sokszor látszik az iszonyatos teher, olykor már csak árnyéka önmagának. Akár szánhatnánk is érte, de nem szolgált rá az együttérzésünkre – saját parttalan gőgje, hiúsága vitte tévútra, s teszi őt magát is tönkre. Pedig tudja, tudnia kell, hogy a modern demokráciák azon a nyugati tapasztalaton nyugszanak, hogy az ember nem tévedhetetlen, és hajlamos a rosszra, ezért célszerű a nép vezetőit független intézményekkel korlátozni. Hogy megóvják őket saját maguktól, a népet meg tőlük.

Éppen ez a hatalommegosztás tette annyira sikeressé a szabad nemzeteket. Nincs egyetlen kivétel sem, amikor a zsarnokság jobban teljesítene a demokráciánál, a zsarnok a demokratánál. Oroszország és Amerika. Ausztria és Magyarország. Mitől ilyen az egyik, és olyan a másik? A fejektől. Nem az olaj, nem a föld, egyedül a kultúra: a fejekben lévő gondolatok teszik a különbséget. Attól lehet az egyik országban élni, a másikban nem. Attól lesz az egyik országban a szikes talajon is szabadság és jólét, a másikban az olajkutak mellett is tengődés. A mi miniszterelnökünk mégis szakított az előretekintő, rugalmas és fegyelmezett nyugati kultúrával. A népre hivatkozik, úgymond érte teszi, közben ő képtelen elfogadni, hogy akaratában egy kicsit is korlátozva legyen. S immár valóban ő egyedül minden dolgok mértéke. Pusztító szenvedély ez, és annál inkább az, minél magasabbra emelkedik valaki. Az eredményt látjuk: nincs a szabad világban hozzá hasonló, korlátok nélküli vezető – és nincs a szabad világban a magyarhoz hasonló kiszolgáltatott, vergődő nép. Valójában Orbán Viktor sem szabad, a szenvedélyei foglya, de ha másfél év múlva nem sikerül őt legyőznünk, mi válhatunk teljesen az ő foglyává.

Magában ő már évekkel ezelőtt döntött erről. Talán abban a pillanatban, amikor 2002 áprilisában ott állt a választási vereséget falfehér arccal, fogcsikorgatva elismerő Fidesz-vezérkar tagjai között. Akkor azt üzenték a győzteseknek, hogy mindig a nyakukon fogják érezni a Fidesz fagyos leheletét. Ez a kicsúszott mondat sok mindent elárult a vesztesek lelkében dúló viharról. Indulat és revánsvágy volt benne, csupán azért, mert a nemzet általuk ellenségnek tekintett része nyert. De a mondat azt is előre jelezte, hogy többé szó sem lehet itt a demokráciákban szokásos békés egymás mellett élésről. Nem is volt. És most, tíz évvel később Orbán Viktor valóban közel jutott terve megvalósításához, az általa egyre gyakrabban bírált, de inkább ócsárolt nyugati, demokratikus kormányzási forma teljes kiiktatásához. Ha kap rá újabb négy évet, szinte biztosan sikerül befejeznie, amit elkezdett. Szemernyi kételyem nincs afelől, hogy ez a szándéka. Ebben az egyben hiszek neki, mivel baljós figyelmeztetéseit, és csak azokat, mindig maradéktalanul betartotta. Megválasztásakor azt mondta, hogy centrális erőteret fog létrehozni, és megcsinálta: olyannyira, hogy lassan már a centrumban is egyedül ő van. Kijelentette, hogy nem történt meg a rendszerváltás, és valóban rendszert váltott: demokratikusból kvázi diktatórikusra.

A figyelmeztetések pedig továbbra is menetrendszerűen érkeznek tőle. Ezt a nyáron dobta be, csak az általános tompultság miatt nem vetett hullámokat: „Reméljük, a demokrácia helyett nem kell új politikai rendszert bevezetni.” Ez nem volt fekete-fehér? Hogyan kellene mondania, hogy mindenki elhiggye neki, mit akar? Így? Magyarok, ütött az órátok! De hiszen ezt mondta. Szinte gúnyt űz belőlünk azzal, hogy előre közli minden lépését. Pár hete Németországból küldött haza újabb figyelmeztetést, ráerősítve a nyáron elhangzottakra. Egy interjúban arról elmélkedett, hogy a demokratikus rendszerek állandó problémája a vezetés gyengesége, és ezt nem szabad tabuként kezelni. Mondta ezt az az ember, aki elérte, hogy országa minden ügyéről jóformán egymaga dönthet. Vagy ez csak baráti tanács lett volna a kancellár asszonynak? Ugyan már, persze hogy nekünk szólt. Mégsem kérdezi meg senki, hogy melyik még megmaradt intézményt okolhatja kormánya „vezetési gyengeségéért”. Csak nem a parlamentet? Nem gond. Hétfőn benyújtják, kedden megszavazzák, szerdán bezárják.

Miért nem hisszük el, hogy szabadságunk maradéka a tét? Orbán Viktor előbb felszámolta a rivális jobboldali pártokat, a szövetségeseit is, az MSZP felszámolásának jogi lehetőségét beépíttette az alkotmányba, a nyáron, Bécsben a magyar baloldal felszámolásával dicsekedett, felszámolta a demokratikus intézmények jó részét, felszámolt szinte minden független intézményt, folyik az önkormányzati rendszer függetlenségének felszámolása – az egész politikai pályája ebből áll: nem teremt semmit, csak felszámol. Miért olyan nehéz felfogni a szándékait, miközben mint gyroshúst a nyárson, úgy faragja jogainkat? Talán, mert az árulás nemcsak az árulót, de az elárultakat is demoralizálja? Vagy, mert az ember egyszerűen képtelen elhinni, hogy hazája miniszterelnöke rosszat akarhat? Netán a tagadás a becsapottak szégyenkezése?

De hárítanak a hivatásosok is. A Klubrádió elleni törvénytelenségekre egy nem kormánypárti médiaszakértő ezt a jelzőt találta a legmegfelelőbbnek: nem túl elegáns. Valóban, a diktatúra, a diktátor szándékai ritkán elegánsak. A baloldal egyetlen televíziójában és rádiójában is kialakult etikett szerint hárítanak a műsorvezetők és a politika szakértői. Hárítás részükről egy nyilvánvalóan rosszhiszemű politikát jóhiszeműen elemezni, mindig csak pillanatfelvételeket készíteni. Orbán legutolsó mondatát a legelső nélkül nézni – a teljes kép helyett a részleteket. Semmit nem ér az útviszonyokat vizsgálni, ha az autós direkt ment a fának. De a legnagyobb hárítás ez, a baloldaliaktól sűrűn elhangzó mondat: amíg van demokratikus választási lehetőség, addig nincs nagy baj.

Pedig nagyon nagy a baj. Ahhoz, hogy az ország egyetlen ember akarata és uralma alól visszatérhessen a jog uralma alá, a demokrácia híveinek muszáj kétharmaddal nyerniük, de a teljes rosszhiszeműséggel átírt választási rendszerben ez a lehetetlennel határos. A vereségük következményei egyértelműek: az ország csúszna tovább lefelé, pedig már most is mélyen van. Kisarányú győzelmük esetén viszont a kiszámíthatatlanság évei következnének; könnyen anarchiába süllyedhetne az új alkotmánnyal szándékosan kormányozhatatlanná tett ország; ha az új kormány megtartja a kétharmados törvényeket és Orbán hátrahagyott ügynökeit, akkor azért, ha eltávolítja őket, akkor meg azért. A jobboldal, amely sajátjai kormányra jutásakor rögtön elveszíti érdeklődését a jog iránt, ettől egy csapásra zajosan törvénytisztelővé válna. Zúgna a „diktátorok, hazaárulók”, és senki nem tud kormányozni, ha az ablaka alatt üvöltenek.

De még egy ilyen sovány kis győzelem esélyei is csekélyek. Józan ésszel ugyan elképzelhetetlen, hogy a többség még egyszer erre a kormányra, erre a politikára szavazzon, de józan ésszel az is elképzelhetetlen, hogy a Fidesz fair választáson megkockáztassa a vereséget. A demokratikus rendszernek még nincs minden eleme elhordva, és ehhez szükségük van még egy kormányzati ciklusra. Máskülönben nagy nemzeti programjukat, amely írni-olvasni alig tudó köz- és szakmunkások százezrein alapulna, és legalább két évtizedre szólna, a győztesek biztosan felszámolnák. Emellett attól is okkal tarthatnak a párt vezetői, hogy intézkedéseik közül csak kevés állná ki a visszaállított jogállam próbáját. Muszáj tehát megakadályozniuk, hogy új miniszterelnöke lehessen az országnak. Erre szolgál a regisztráció is, semmi másra, a mellette felhozott érvek egytől egyig hamisak. Újabb torlasz, amelyet azért emelnek, hogy minél kevesebben jussanak el a szavazófülkéig. De egészen biztosan nem ez volt az utolsó manipuláció a választások vagy bármi más befolyásolására. Ez a rezsim manipuláció nélkül egyszerűen nem életképes. Ezért is erre fordítja a legtöbb időt, pénzt, energiát. Orbán Viktor azt akarja, hogy az ő fejével gondolkodjunk, az ő szemével lássuk a világot. Új és új meséket tálal fel arról, hogy miért rossz az, amiről tudjuk, hogy jó, ezért lett Európa, amely sokunk számára ma is az ígéret földje, az ő tálalásában meddőhányó. Pedig dehogy haragszik ő Európára. Ránk haragszik, magyarokra, mert úgy érzi, nem szeretjük őt eléggé. Amikor hirdetésben követel tiszteletet a magyaroknak, azt is magának követeli. De ez az ő harca, nem a mienk, tőlünk nem erre kért és nem erre kapott felhatalmazást. Egy miniszterelnöknek sok mindenre van lehetősége, de bármire még kilenctizeddel sem lenne. Ugyan mit is tisztelhetnénk benne? Talán azt, hogy egy keresztény kormány fejeként kiszorítja az életet a legelesettebbekből? Hogy százezernyi mozgássérült létbizonytalanságba zuhant, mert megfelezték, harmadolták a juttatásaikat? Azért tiszteljük, mert Felcsútra, az új magyar feudalizmus központjába luxusra és magánzsebekbe ömlenek a milliárdok, miközben az állam keservesen élő embereket felszínen tartó alapítványoktól vonta meg a pénzt? Vagy, mert jó barátjának, a házelnöknek havi háromszázezerrel nőtt a „közlekedési hozzájárulása”, holott mindenhova viszik, mint egy maharadzsát? Tiszteljük azért, mert Magyarországon átlagosan tizennyolc hónap, amíg egy ember munkát talál, de a szeretet kormánya három hónapra vitte le a munkanélküli-segélyt? Vagy, mert új államának egyenruhásai: rendőrök, ellenőrök, köztérfelügyelők, bevételre vadászó önkormányzati járőrök semmi kis vétségekért, sokszor kitaláltakért, tízezrekre büntetnek minket? Egy ilyen büntetés, és sok család azon a héten már nem eszik. Magyarországon minden leáll, rohad, csak az állami büntetésipar virágzik. Milyen ország az ilyen?

Mégsem egyedül Orbán Viktor tehet mindenről. Ő nem egy kisiklás, balszerencse, hanem az elmúlt húsz év eredménye – önmagunk tükörképe. Hogy mondjam tapintatosan, hogy senkinek se kelljen magára vennie? Talán így: nélkülünk ő sem lehetne. Mózesnek van egy megvilágosító, örökre modern észrevétele. Amikor a törvénytáblákkal visszatér Istentől, látja az aranyborjú körül táncoló embereket. Ekkor ezt kérdezi az őt távollétében helyettesítő bátyjától, Árontól: Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket? Szóval a nép is vétkezhet, nem csak a vezetői. És mi? Mi mit tettünk Orbán Viktorral, hogy most a rabságba vetésünk bűnét készül elkövetni ellenünk? Megbíztunk benne. Olyan feladatot bíztunk rá, amelyre nem alkalmas. Emlékezzünk vissza. Nyolc hosszú éven át láttuk őt az ellenzék vezetőjeként; láttuk a hónapról hónapra felhergelt tömegeket, az ultimátumokat, vekkereket, a zászlókat, amelyek már akkor sem a szabadságunkért lobogtak, láttuk, hogy mindent ellenez és mindennek az ellenkezőjét is, hallottuk az egyre erőszakosabbá váló nyelvet, a nyomában járó züllést, leépülést, láttuk a földet csapkodó fekete bakancsokat, a feldúlt budapesti utcákat, a roma gyerekekre vadászó puskás gyilkosokat – mindent láttunk, és mégis, hogy ennek vége legyen, visszahoztuk őt a hatalomba, ráadásul teljhatalommal. Éppen őt. Pedig tudtuk, hogy a miniszteri autókon kívül akkor már évek óta minden a jobboldalé, az övé volt, kulcsemberek őt szolgálták. Már ellenzékben is azt csinált, amit akart, és már akkor sem riadt vissza semmitől. Máig bennem él diadalmas arca, amint a törvény fölé helyezve magát, a Kossuth téri kordont – a jogrendet: a Rendet bontja. Akkor még csak az addigra megfélemlített kormány bizonyult tehetetlennek a demokráciára támadó fideszes képviselőkkel szemben, most viszont már az egész megfélemlített ország.

De ez az ország mi vagyunk, tőlünk lett olyan hely, amilyennek most látjuk. Ha Mózes jó volt Istennek, akkor mi is hallgassunk rá, s bajaiért a nép okolja végre saját magát is. Például azért, hogy engedte lerombolni a demokrácia védvárait, s hogy néhány emberen kívül mindenki, akinek jogainkat hivatalból kellene védenie, elhallgatott vagy átállt. Ők nem mi vagyunk? És a volt köztársasági elnök, az, aki annyira ért a joghoz? Ő éppen egy nemzeti ünnepen, amikor minden szem rátapadt, akkor nem fogott kezet egy baloldalival. Ez az elmaradt apró mozdulat akkor, ott hangosabb volt tucatnyi uszító beszédnél. Államelnöki presztízse révén lehetett volna ő a mérték, a józan minta a traumáitól elszakadni képtelen, örökké sértett hazai jobboldal számára. Lehetett volna híd a két oldal között, s talán százéves viszályt terelhetett volna új mederbe. Azonban meg se próbálta, helyette a legmélyebb sebbe vágott – ásta tovább ő is a nemzeti gyűlölködés árkát. Ő talán nem egy közülünk? És azok a politikusok, akik azzal a kutyakomédiával mindkét oldalon lehetővé tették a megválasztását? Őket nem a magyar élet oktatta, nevelte? Akárcsak az elnök utódját, aki háromszáz odafirkantott aláírásával milliónyi honfitársa életét nehezítette meg. Nem is érdekelte, miket ír alá! És az ő utódja, aki jogaink korlátozásának törvényi kidolgozásával váltotta meg belépőjét a Sándor-palotába? Ma mégis ő a legnépszerűbb politikus. Soroljam tovább?

Lám, mennyire nyugodt most a szakszervezeti vezető, aki oly nagy kedvvel szervezte a gördülősztrájkokat. Ma a hatalom zsebében csücsül, ahelyett, hogy a Bunkócskát énekelné a Hősök terén. Ő nem mi vagyunk? Együtt a jogaik jó részétől megfosztott vasutasokkal, akik nem bánják, hogy hatalompárti szakszervezeti vezetőjük van. Akikből pár forintért elszállt a szolidaritás az egész, egyre nehezebben élő, sakkban tartott, fenyegetett munkástársadalom iránt. Na és a hatalmas jobboldali médiabirodalom? Talán ők valamennyien: újságírók, riporterek, műsorvezetők, szerkesztők hisznek ebben a kurzusban, egy gúzsba kötött, reményvesztett roncsország víziójában? Csak nem mind eltart valakit, merthogy ez a szokásos kifogás? Miért nem lép ki szinte senki ezekből az ötvenes éveket idéző hazugsággyárakból? Pedig nélkülük nem létezhetne ez a rendszer, mégis segítik fennmaradását. Nem vakhit, még annál is rosszabb: öröklött alkalmazkodás és megalkuvás, amit csinálnak. És a közszolgálati meg a két nagy kereskedelmi televízió? Az ott dolgozók miért nem tartják hazafias és szakmai kötelességüknek hűen beszámolni az ország dolgairól? Miféle cinizmus, erkölcsi rend nyomós indok (letartóztatás, börtön, idegen megszállás veszélye) nélkül szinte teljesen mellőzni a közügyeket? Mesebeszéd, hogy nem tehetnek mást; akár a többiek, ők is saját magukat szállták meg, ők is az önfeladást konzerválják, mert valójában csak abban jártasak. Vajon a demokráciának ezek a dezertőrei nem mind mi vagyunk? De talán van rá valami magyarázatféle. Egy világméretű vizsgálatban a külföldiek nagy többsége a becsületet nevezte meg a vezetők legfontosabb tulajdonságának, míg a magyarok közül senki. Mindenféle tulajdonságot említettek, de a becsületre egyik sem gondolt. Ez nekem apró, mégis sokatmondó látleletnek tűnik.

Ijesztő, hogy már megint mibe rohan az ország, ijesztő a magyar társadalomban túltengő önfelszámoló ösztön. Hogy azért ez túlzás? Na és hinni Nagy-Magyarország irreális álmában, egy bevégzett történelmi esemény megfordíthatóságában vajon egészséges jövőkép vagy neurotikus ragaszkodás a gyászhoz, az örök vesztes pozíciójához? És vajon náci jellegű atrocitásokat bírói úton szinte soha nem megtorolni, tömeggyilkosok utódai ellen nem foggal-körömmel védekezni abban az országban, amelyik ebbe egyszer már belehalt, az micsoda? Joghézag, és akkor nem is olyan nagy a baj? Szavazatmaximálás, amellyel a magyar politika összes becstelenségére húsz éve ráütik az „ocsmány, de célszerű” pecsétet? Nem inkább az egész nemzetre végzetes amoralitás, kollektív öngyilkossági kísérlet? Hát hogyan lehetne hazugsággal gyógyítani a bajt?! Tévednék, és szó sincs nemzeti önsorsrontásról, mi egyszerűen csak mindig áldozatok vagyunk? Kétlem.

Minden ember a saját tudatát másolja, teremti újra és újra, ezt látjuk az egész félrecsúszott XX. századunkban és most hasonlóképp félrecsúszott demokráciánkban is. Mitől, ha nem ettől olyan aktuálisak Széchenyi hazaostorozó szövegei is, mintha ma írta volna őket? Másfél évszázad telt el azóta, a világtörténelem fele, és a mobiltelefonon kívül itt semmi nem változott. Ady is megírhatná ugyanazokat a cikkeket. És most ismét a jobboldal kezében van minden. Az övék minden pénz, pozíció, média, gazdaság, polgármester, falu, város, esély, lehetőség, de ők továbbra is régi kényszerképzeteik foglyai. A saját szemükben maradtak üldözöttek, meg nem értettek, nekik Magyarország ma is a sors mártírja. Elégedettség helyett, hogy övék az ország, tart tovább a sérelmi politizálás. A lapjaik most is lázítanak, izgatnak, embertelenek, az alapszókincsük száz éve nem változott: gyökértelenség, idegenség, kommunista, nemzetárulás, zsidó, magyarellenes erők... Képtelenek kibékülni az idővel, a világgal, a történelemmel.

A magyar provincializmus, mint egy mindent túlélő őslény, át- meg átszövi életünket. Még a régóta külföldön élő magyarok közül is sokan a génjeikben hordozzák. Élvezik mindazt a jót, amit új hazájukban az amerikai, német, svéd liberális életmodell csak nyújthat, de bennünket csupa hazaszeretetből nyomnának vissza az örökös kudarcba. Tudják, hogy az ő nyugdíjuk mitől olyan magas, de éltetik Orbánt, amiért tőlünk ugyanazt elvette. Tudják, hogy jólétük egyik záloga a politikát ellenőrizni képes sajtó, mégis azt állítják, hogy ugyanaz a sajtó megvehető, és pénzért terjeszt rágalmakat Magyarországról. Ez tényleg lenyűgöző! Az emlékeikben őrzött negatívumok képesek felülírni saját pozitív élettapasztalataikat. De amíg ezek a mélyen futó magyar lelki realitások, addig itt halva születik minden terv és reform. Ha ez a kollektív neurózis enyhületlenül képes volt túlélni négy évtizedet, hogy aztán a rendszerváltáskor mint egy jégbe fagyott hulla kiolvadjon, akkor hiábavaló a reménykedés. És ezen baloldali vezető biztosan nem változtathat. Bajnai Gordon visszatérése jó hír, higgadt személyisége, kompetens kormányzása emléke nagy értéke az ellenzéknek, de amíg Magyarországon a valóságérzékelés tömegesen ennyire torz, addig zátonyra fog futni minden jobbító szándék. Addig az egész ország újra és újra Döblingben végzi.

Talán el kellene békében válnunk egymástól. Ez itt két ország. Egy nyelv, de két életfelfogás és világszemlélet. Az egyik Magyarországon élhetnének azok, akiket jobban érdekel hazájuk minősége, mint a mérete, akiknek a jövő fontosabb a múltnál, akiknek Európa lehetőség és nem fogság, akik szerint nem helyes embereket gázkamrában megfojtani, akik nem bánnak a világgal együtt haladni, és képesek vele együtt maguk is jobbá válni, akik – a miniszterelnökkel ellentétben – nem a hatvannyolcasokat tartják „eltévelyedettnek”, hanem a kilencvennyolcasokat, akik a törvényt többre becsülik a tekintélynél, a technikai haladást a síroknál, akik Kertész Imrét nagy magyar írónak tartják, és a keresztnevét soha nem tennék előre, akik nem akarják, hogy mások mondják meg nekik, az ő családjuk család-e, akik miatt nem kell a melegeknek zárt útvonalon vonulniuk, akik gyereknemzés közben nem az államra gondolnak, akiket a gondolat köt egymáshoz, nem a vér – egyszóval, mindezek élhetnének az egyik Magyarországon, a többiek meg, akik homlokegyenest mást tartanak a helyes életről, a másikon.

Kár, hogy nem lehet ezt megcsinálni, kár, hogy nem lehet együtt élni. Így most Magyarország a szabadság által kínált lehetőségeitől messze elmaradva vegetál. A jogrend romokban, a multikon kívüli magyar gazdaság silány, nincs innováció, fejlesztés, növekedés, beruházás, nincs hitel (ha Széchenyi ezt tudná!), nincs hozzáadott érték, az életszínvonal rohamosan csökken, de az oktatás fog bennünket végképp a semmibe, az elavult tudású és erkölcsű, versenyképtelen nemzetek közé taszítani. És onnan nagyon sokáig nem lesz visszatérés. Idegen nyelv, kreativitás, kultúra, önállóság, fantázia helyett sok tornaóra az ismét fentről rángatott iskolákban. És ha ez tetszik a jobboldali érzelmű szülőknek és tanároknak, hát annál rosszabb az országnak. Tíz év, és mi leszünk Európa új törökjei: felszolgálók, taxisok, kukások, csupán azért, mert fiatalok tízezrei előtt bezárták az egyetemek kapuit, mert a mi országunkban nem a gyerekeink, hanem a miniszterelnökünk igényeihez igazították az iskolákat. A világ helyett a kizökkenthetetlen magyar provincializmushoz.

Hűvös, közönyös számok, grafikonok mutatják alkalmatlanságunkat az előrejutásra: mindenféle testi, lelki ártalomban, szellemi tunyaságban, amely tönkretehet egy embert, lehúzhat egy országot, a fekete rangsor elején vagyunk. És ha nem élnénk fél évszázada hitelből, már rég sokkal mélyebbre zuhantunk volna – oda, ahova a modorunk, ember és ember közötti viszonyunk, munkaetikánk, önfelmentő, bénító panaszkultúránk alapján tartozunk. Fiatalon halunk meg, úgy öltözködünk, mint a trógerek, vonattal Csopakról Budapestre tovább tart az út, mint száz éve. Rossz minőségű az életünk, és akkor is az volt, amikor több pénzünk volt.

Oktatásban is, gazdaságban is sikeres modellek közül választhatna a kormány, lenne közöttük hazai földbe is átültethető, sajátosságainkhoz illeszthető, de mivel mindegyik alapja a szabadság, egyik sem kell neki. Pedig Orbán Viktornak lett volna a legtöbb esélye rá, hogy a jobboldali kollektív tudatot – haladásunk legfőbb, bár nem egyetlen gátját – kiszabadítsa saját börtönéből. Ő azt ad be híveinek, amit akar, de épp ezért, a kedvéért azok talán még ki is józanodnának, és Horthy-szobrok helyett kutatóközpontokat avatnának. De hát ő maga is jobban szeret a Turul alatt zagyválni. Így most mindazok, akik elmennek, feladják, nemcsak az ő rendszerét hagyják itt, hanem ezt az egész ránk száradt kilátástalanságot is.

Konfliktusaink mindazonáltal nem szükségszerűen örökök, de meghaladásukra kevés a remény. Kellene hozzá újabb tizenöt-húsz év, az előző húszhoz képest teljesen más, de ez alighanem sokkal több, mint amennyit a magyar társadalom elviselne. Pedig számos országnak sikerült kinőnie belső viszályait, ártalmas mániáit, és a nulláról magasra jutnia. Nincs csodarecept, csak őszinteség a beszédben és józanság a tervezésben: minden más megtanulható, megvásárolható. Nem három Marshall-segélynyi ingyenpénzt elherdálni, és kevélyen az adományozót gyalázni. Nem a fél országot ledíszburkolni, aztán a csinos főtéren munkanélküli-segélyt osztani. Egyszóval kultúraváltás.

Csakhogy nincs olyan kormányunk, amely ezt vállalná, nincs, amelyik ezt folytatná, és nincs olyan társadalmunk, amely ezt elfogadná. Ezek nélkül viszont Magyarországon soha nem lesz jó élet. Az Orbán-korszaknak, így vagy úgy, egyszer vége lesz, de ami lehetővé tette, az marad. És akkor kezdődik minden elölről – más néven, ugyanaz.