Hrair Tovnaszján örmény igazságügyi miniszter levelet írt Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszternek, amelyben mélységes felháborodásának és csalódottságának adott hangot – közölte az MTI. Az örmény miniszter a levélben kétségét fejezte ki Navracsics Tibor őszinteségében.

A magyar miniszternek tudnia kellett, mi történik Safarovval a kiadatása után, valamint azt is, hogy olyan országnak ad ki egy „etnikai gyűlöletből elkövetett gyilkosságért” elítélt embert, ahol az illetőt hősként tisztelik, olvasható a levélben. Tovnaszján szerint Navracsics Tibornak biztosítékokat kellett kapnia az azeri féltől arra, hogy az elítélt Azerbajdzsánban folytatja büntetése letöltését, de a magyar miniszternek tudatában kellett lennie, hogy e biztosítékok nem hitelt érdemlőek.

Safarov a NATO békepartnerségi programja keretében Magyarországon tanult. A vád szerint 2004-ben egy éjjel baltával agyonverte alvó örmény katonatársát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában. 2007 februárjában jogerően életfogytiglani börtönre ítélték, előre kitervelten, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés és emberölés előkészülete miatt. .............

"Lehetetlen, hogy Magyarország kormánya ne tudott volna a különféle szintű és kaliberű azerbajdzsáni hatóságok számos megnyilatkozásáról, aminek következésképpen elegendő alapot kellett volna szolgáltatnia ahhoz, hogy kételyek merüljenek fel a bírósági ítélet végrehajtását illetően Azerbajdzsánban" - írja az örmény külügyminisztérium, amely szerint a magyar kormány így "osztja a felelősséget a súlyos bűntényért".

A tárca szerint "a magyar kormány különféle szinteken, így a legmagasabb szinten is az utolsó pillanatig arról győzködte az örmény kormányt, hogy nem tesz egyetlen olyan lépést sem, amely eredményeképpen a gyilkosságot elkövető személyt illetően nem teljesül az igazságszolgáltatás, és egyértelműen kizárta az átadás mindenfajta lehetőségét". .....................

A magyar diplomácia történetében 1967 óta nem fordult elő a diplomáciai kapcsolat megszakítása, akkor a hatnapos háború miatt Budapest szakította meg kapcsolatait Izraellel. Az elhidegülés akkor húsz évig tartott: Magyarország és Izrael végül 1987. szeptember 17-én állapodott meg érdekképviseletek felállításáról, amelyek 1988. március 14-én nyíltak meg Budapesten és Tel-Avivban.

Két órával ezelőtt hozták nyilvánosságra, hogy Magyarország kiadta Azerbajdzsánnak a minősített emberölésért Magyarországon jogerősen életfogytra ítélt Ramil Safarov egykori azeri katonatisztet, aki 2004-ben a budapesti Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában előre kitervelten, egy baltával megyilkolta Gurgen Margarjan örmény katonatiszt csoporttársát, mert az “idegesítette őt”, és “folyamatosan gúnyt űzött Azerbajdzsánból és az azeri népből”.

A hírről itt olvashattok egy kicsit részletesebben, barátom, Pizka Professzor pedig itt fejtette ki véleményét az esetről. Túl sokat nem tudok hozzátenni az ő eszmefuttatásához, de azért megpróbálom a lehetetlent.

Úgy adódott, hogy mindkét országban (Azerbajdzsánban és Örményországban) is jártam, s alkalmam nyílt megismerkedni mindkét oldal véleményével – nem csak a gyilkosságról, hanem a mögötte meghúzódó, hosszú évtizedekre visszatekintő, és a Hegyi Karabah köré csoportosítható konfliktussorozatról is. Beszéltem azeriekkel, akik nemzeti hősnek tekintik Safarovot, s jártam a jereváni Hadtörténeti Múzeumban, ahol külön kiállítás foglalkozik Margarjannal és a budapesti gyilkossággal.

Gyorsan tisztázzuk: a magyar IM döntésébe jogilag (mondom: jogilag) nem lehet belekötni. A nemzetközi egyezmények értelmében ilyen lépésre lehetőség van.

A probléma nem itt lapul.

A probléma – kérem szépen – ott lapul, hogy kultúrországban, egy civilizált jogállamban, az EU és a NATO teljes jogú tagjaként ilyet egyszerűen nem teszünk. Sem indoklással, sem indoklás nélkül nem engedjük ki egy etnikai alapon elkövetett brutális emberölés jogerősen elítélt elkövetőjét, s főként nem engedjük haza, abba az országba, ahol nemzeti hősnek kijáró, már-már vallásos rajongással fogadják, s ahol (meglásd…) ebből az emberből még vezérkari főnök, vagy honvédelmi miniszter is lehet (ez a kép itt felül a HVG oldaláról van, Safarov a közepén, zászlóba burkolózva). Nem, ilyet nem teszünk, akkor sem, ha Azerbajdzsán többmilliárdos magyar államkötvény-vásárlást helyezett kilátásba, s akkor sem, ha az azeri földgázt (teszem azt) ezentúl féláron kapjuk.

Nem kapjuk féláron, ennyire Alijev elnök rezsimje nem hülye, csak úgy mondom.

Mert olyan ez, mint amikor Faustus doktor eladja a lelkét az ördögnek. Mi nem a lelkünket adtuk el (és nem az ördögnek), csak az egyetemes emberi erkölcsbe rúgtunk egy óriásit. Mert egy tál lencséért (lásd még államkötvény) odadobtuk a becsületünket, s ország-világ előtt nyilvánvalóvá tettük, hogy Magyarországon minden eladó. Minden. No nem mintha az elmúlt 22 év történései bármiféle kételyt hagytak volna bennünk politikai elitünk amoralitását illetően. Nem mintha nagyjaink nem bizonyították volna ezerszer, hogy mindennek van (termőföldben, reklámhelyekben, csókosok befolyásában, nokiás dobozokban, kőbányákban, szőlőhegyekben, kopaszigátakban, satöbbiben megfogalmazható) ára. De hogy egy emberéletnek is legyen, ez azért még az én sokat látott gyomromat is megviselte.

Vajon ha az áldozat amerikai, német vagy svájci, ugyanígy megléptük volna?

Ne értsetek félre: számos kiváló azeri emberrel ismerkedtem meg, s mi sem áll távolabb tőlem, hogy őket (és amúgy nagyszerű országukat) kollektíven megbélyegezzem vagy diabolizáljam. Ők azt tették, amire történelmük, napi ideológiai kondicionálásuk és agymosásuk predesztinálja őket: az örmények nem emberek, meggyilkolásuk nem bűncselekmény, hanem dicsőség. Ez a politikusaik felelőssége, a lelkiismeretükkel majd számoljanak el ők.

Nem akarok sokáig rugózni a történteken, de azt kérem olvasóimtól, hogy képzeljenek el egy sztorit, ami – nagyon remélem – végig megmarad a fikció talaján (a párhuzamért köszönet a nejemnek).

Egy közép-afrikai államban egy román (szlovák, szerb vagy piréz) turista bestiálisan meggyilkol egy magyart. Nem azért, mert ellopta a pénzét, szidta az anyját vagy megerőszakolta a gyerekét. Nem. Csak azért öli meg magyar honfitársunkat, mert az magyar. A közép-afrikai állam bírósága életfogytra ítéli, de mivel Románia (Szlovákia, Szerbia vagy Pirézia) megígéri, hogy vásárolni fog a közép-afrikai állam kötvényeiből és olcsóbban adja nekik a világhírű román (szlovák, stb.) töltöttkáposzta-konzerveket, az elkövetőt hazaengedik, ahol (hatalmas helyi ovációk és vállveregetés közepette) azonnal szabadlábra is kerül.

Hogyan éreznénk magunkat? Mi lenne a véleményünk a közép-afrikai államról, annak jogrendszeréről, politikai vezetőiről?

Én egy senki vagyok, és tudom, hogy bocsánatkérésem csak egyéni lehet, de ami engem illet, a magam nevében innen is az örmények (és a civilizált világ) elnézését kérem. És ha meg lehetne tenni, bizony elhatárolódnék a saját országomtól.

És természetesen nagyon kíváncsian várom a hazai, valamint a nemzetközi sajtó és közvélemény reakcióit, különös tekintettel a befolyásos nemzetközi örmény lobbi lépéseire.

Ha van véleményed, megtisztelnél vele itt, a kommentek között.

Ápdét 1 (16.05).: úgy látszik, a hír túl friss, mert egyes források Áder elnöki kegyelméről írnak, mások pedig arról, hogy Magyarország “csak” kiadta Safarovot hazájának, s az elnöki kegyelmet Alijev elnöktől kapta. A hírek még elég ellentmondásosak, a lényegen azonban (szerintem) mindez mit sem változtat: egy gyilkost de facto szabadon engedtünk, pénzért cserébe.