Nemrégiben egy itteni (kanadai) interjú során a riporter meglepődött, amikor azt mondtam, hogy nálunk otthon utálják a gazdagokat. Nem értette, miért. Mondtam neki: hát, mert sokan lopva szerezték meg a vagyonukat, munka nélkül, egyik napról a másikra lettek milliárdosok, és ez érthetően nem tetszik a népnek. Persze sokan kiváló üzletemberek és semmi közük ezekhez a homályos vagy fekete ügyletekhez, de a közvélemény nagyjából így tartja, ha tetszik, ha nem.
A riporter ezt nem értette, hiszen itt Kanadában a gazadagok többé-kevésbé példaképek, olyan értelemben, hogy a fiatalok tudják, ha keményen tanulnak és dolgoznak, ők is sokra vihetik.
Hát, mit mondjak, eléggé nyilvánvaló, hogy ez otthon nem annyira igaz. Otthon nem az lesz elsősorban gazdag, aki maga az angyali tisztaság. Az pedig, hogy a privatizáció ebben a folyamatban és megítélésben hatalmas szerepet játszott, nagymértékben magyarázza az embereknek a „gengszterváltás”-ból történt kiábrándultságát.
Aztán ott vannak a politikusok. Az otthoni politikusok és kormányok régen elhíresültek arról, hogy lopnak, ami hol igaz volt, hol nem, de ez a felfogás tartja magát. Nem meglepő, ha látjuk, hány politikus és más bizalmi helyzetben lévő került börtönbe visszaélésért, lopásért, vesztegetésért stb. És ez csak a jéghegy csúcsa. Nem beszélve arról, hogy mostanában csak az egyik oldal embereit ítélgetik el, mintha a másik oldalon csupa Grál lovag lenne.
Az még csak hagyján, ha milliárdosok lépnek a politikai porondra, és úgy osztják az észt. Ha viszont a frissen végzettek egyből a parlamentbe kerülnek, aztán valahogy a politikusi fizetésük révén hirtelen ők is milliárdosok lesznek, na, igazából ez veri ki a biztosítékot. Hogyan szedtek ezek össze több száz hektárnyi földet, több tucat fővárosi ingatlant és így tovább…, mikor egyébként egy percet sem dolgoztak a politikán kívül. Soha egy fillér GDP-t meg nem termeltek, kizárólag az adófizetők pénzét költötték. Nem vállalkoztak, nem rizikóztak.
(Olyanokat nem is engednék a politika közelébe, akinek soha nem volt normális munkahelye. Nem csak a fentiek miatt. Aki soha nem járt dolgozni, aki soha nem viselt felelősséget, aki soha nem félt attól, hogy a főnöke kirúgja, az felelősen politizálni sem tudhat. Legfeljebb ígérgetni, hülyíteni tud. Azt meg mindenki tud.)
Ez a húsz éve élő jelenség persze nem állt meg a politikusoknál. Sőt, a korrupció nemcsak az üzletembereknél lett általános, a vesztegetés, a haszonszerzés nem éppen legális módja már a társadalom szinte valamennyi rétegét átitatja.
Gondolom, azon az alapon: ha nekik lehet, nekünk miért ne! A cucilizmusból örököltük, nem volt nehéz nem elfelejteni. Akkoriban minden kétkezi munkásnak gyári szerszámai voltak otthon, és azzal szerelte a csővezetéket meg a kocsiját, minden tanár és irodai dolgozó családja munkahelyi írószerszámmal írt.
Nos az, hogy ez a cucilista rendszer nem változott, érthető ugyan, de nem menti fel a mai proletárságot attól, hogy ők is hasonlóan okai annak, ami ma ebben az országban folyik, mint a sokkal kisebb, de nagy tételekben lopó felsőbb osztályok.
Sok kicsi sokra megy.
Persze, a politikusok felelőssége, hogy rögtön a gengszterváltás után nem magyarázták el a népnek, hogy emberek, mostantól vége az állam bácsi kifosztásának, mert mostantól kezdve mi magunk vagyunk az állam bácsi. Eddig az állami pénz senkié volt, most meg hirtelen mindenkié lett. És ha ezentúl az állam bácsitól lopunk, akkor azért ugyanúgy börtön jár, mintha egymástól lopnánk. Merthogy a kettő ugyanaz. Ez nem történt meg, és így evickél az ország elég nagy része cucilista elvárásokkal egy – állítólag – EU-konform kapitalizmus kellős közepén.
Volt szerencsém egy pár napos kirándulást tenni az országban. (Nem először).
Kezdjük egy, a fővárostól jó egy órányira levő nagyvárosban. Megérkezünk, a háziak finom húslevessel kínálnak, mikor megcsörren a családi mobil. „Mindjárt jön a lányom, ne haragudjatok, de legalább találkoztok vele is” — mondja Juli néni. Majd hozzáteszi, hogy a lánya, Etelka, az iskolai étkezdében dolgozik. Minden nap „elhozhatnak” másfél kiló húst, és azt Etelka hetente kétszer „átadja”’ az anyjának. Most sürgősen beugrik, mert nincs pénze; hoz két liter olajat is, meg ráadásnak ígért egy nagy doboz tejfelt. „Kétezerért átveszem”. Meg is érkezik Etelka, a negyven körüli asszony. Utoljára akkor láttam mikor menni tanult. Puszi-puszi, adja a húst az anyjának, meg az olajat, meg a ráadást, a tejfölt. „Holnap csirke lesz”, – teszi hozzá.
A kocsi zúgásra bejön a kertből a bátyja, aki egy építőipari cégnél dolgozik, bár nincs bejelentve. Újabb puszi-puszi, óvatosan, mert kőporos. Elmondja, hogy sikerült 14 m² csempét „kapnia” a munkahelyén, ezzel most kicsempézi a házgyári lakásuk fürdőszobáját. Mivel ott nem lehet felvágni a csempét méretre, így itt vágja hátul, a kertben. „Fugát is hoztam, nehogy má’ rájuk rohadjon”.
Rohan is vissza dolgozni.
A lány közben elmagyarázza, hogy olyan kevés a fizetés, hogy csak így lehet megélni. Persze a konyhán kívülieknek is juttatnak. Hogy hogyan jut így a diákoknak, meg, hogy mi van a fejadagokkal, arra csak széttárja a kezét.
Péntek délután van. Megjön a másik fiuk, neki is van stabil munkahelye, igaz csak minimálbéren van bejelentve. Egész héten járják a megyét, építkeznek. A többletpénzt kp-ben kapja.
Hogy lesz ebből nyugdíj, Jancsi? — kérdem. Válasz helyett inkább megkínál egy házi pálinkával. „Most már lehet főzni”, mondja mosolyogva. Mi eddig sem főztünk, most sem. Tudod még a ti időtökben is a sarki zöldségestől vettük mindig, már vagy negyven éve. Csak nem dobná ki a romló gyümölcsöt? Olyan pálinkát főz belőle, hogy csak na. Mindenki tudta a környéken, mondom, már vagy négy évtizede azt isszuk. A fél városrészt ő látja el. „Jó termék, nem? A különbség, hogy eddig ez tilos volt, most meg már szabad.”
Mosolyog, nem nagy ügy.
Juli néni látja, hogy csóválom a fejem, erre félrehív: Tibikém, itt csak így lehet megélni, ne csodálkozz! Bevezet a kamrába, ahol a plafonig áll a tisztítószer, van vagy ötven seprő meg felmosó. „Mi ez, üzletet teszik nyitni?” „Dehogy drága fiam, tudod már majd húsz éve nyugdíjba mentem, takarítónő létemre csak nem fogok takarító szerszámokat meg takarító-szereket venni? De senki nem vett ám az egész utcában, amíg én dolgoztam, kérdezd meg őket, én szállítottam mindenkinek. Ők meg adtak szerszámokat, benzint, kötszereket, meg tápszert. Ki hol dolgozott. Látod, a készletem még most is tart”. „A garázs is tele volt — mondja —, majd negyvenévi szolgálat után nem csoda, csak a fiam tanult valami tűzvészvédelmet vagy tűzrendezést vagy mi a csudát, és ő mondta, hogy adjuk el onnét, mert felrobbanhat az egész ház. Így húsz év után már csak ennyi van. De nem romlik, kitart, míg mi élünk…”
Átvisznek régi ismerősökhöz a szomszédba. Eszter, a feleség meg a férje is le vannak százalékolva. Egy ital után már nyíltan megy a beszélgetés, mintha nem is telt volna el pár évtized a találkozás óta.
A feleség dolgozik, mint rokkant, a munkáltató be is jelenti, megkapja utána a támogatást. Igen ám, csakhogy százezer felett van bejelentve, annyit kap az államtól, de a dolgozó csak harmincötezret kap kézhez. „Nem baj, be se kell járnom, csak néha, mert igazából nem kell neki a munkás, csak ezt támogatják, és a többit lenyúlja… van neki vagy húsz rokkant munkása… megspórol vagy hússzor hetvenezret havonta, másfél millió, nem rossz. Tudjuk, de nekünk így is jó. Nem kell bejárni, de valamit kapunk, és a nyugdíjba beszámít”.
Meséli, hogy mikor néha megy a munkába, a férje is elkíséri. Bámulok, mint egy bolond, ezt már tényleg nem értem, de felhomályosít: tudod, Tibikém, neki van halláskárosult igazolványa, mivel cukros, azzal van leszázalékolva. És? Hát ezzel évente négyezerért ki lehet váltani a nagyothalló igazolványt, amivel ingyen lehet utazni. Tudod, vihet magával egy kísérőt is, mert egyedül nem biztonságos. Így, mikor nekem be kell mennem a városba, jön velem, mert így nekem is ingyen van. Amúgy 350 egy jegy. Közben ő elücsörög valahol, ha rossz az idő, buszocskázik le s fel. Ingyen.
Kivisznek a garázsba megmutatni egy tolókocsi-szerű motoros járgányt. Nagyon komoly. Nagy monstrum, nem semmi. Nézek rá: De hát Zolikám, te tudsz járni, minek ez neked? Elkezd káromkodni, franc az orvosba, azt mondta, hogy mint cukrosnak, felírhat egy ilyet, lefizették tízezer forinttal a dokit ezért a járgányért, de nagyon lassú, nem használják. Gyalog vagy biciklivel gyorsabb, mondja. „Csak fogja a helyet”? — kérdem. „Hát, el akarjuk adni. Elvileg 850 ezret ér, de sokan kapnak úgy mint mi, ezért tele van vele az internet, már 250 ezerért is lehet kapni.”
Tízezerért nem volt rossz vétel, mondja. Igaz az államnak 850 ezrébe került. De hát az nem a miénk, kit érdekel?
Megjöttek a fiatalok, a gyerekeik, ott laknak a szomszéd házban, menjünk át. Újabb pálinka, újabb édesség, köszönöm nem, inkább beszélgessünk. Ragaszkodik hozzá az öreg, a régi emlékekre… „Tibikém, gyere, adjunk a bioritmusnak, a q anyját neki”. Nem értem, de a felesége int, hogy már reggel óta iszogatnak, hagyjam rá, nem gond.
A fiuk gépszerelő egy állami cégnél, keveset keres, de ő az egyedüli, aki normálisan be van jelentve és kap évente egy csomó üdülési csekket, meg ételutalványt, meg egy halom más ilyen ál-pénzt, nem tudom követni. Kérdi nem veszünk-e pesti busz- és metrójegyet. Merthogy a kollégái, buszvezetők, azt kapják természetbeliként és fél áron adják. Hát jó, megyünk vissza Pestre, miért ne.
Kérdem tőle, nektek nem kell fél áron a buszjegy? Vigyorog a srác, ugyan, figyeld, ezzel a szappannal bekened a buszjegyet, és ha lepecsételteted az automatával, nincs semmi, utána simán lejön, érted? Így ni, letörlöd, mutatja. Néha az ellenőr széttépi az ellenőrzött jegyet, akkor kell új jegy, a q anyját, de általában egy-két évig elég egyetlen jegy, csak jó szappanosnak kell lennie.
Újból nyomja a pálinkát, à la sarki zöldséges, bioritmusilag.
Megjön a fiatalember felesége, aki óraleolvasó, áram- és gázmérőket olvas le. Le kell fényképezni az órát, majd a képeket bizonyítékként elküldeni a cégnek. Sokan lopják az áramot, mondja, de így is kijátsszák, hogy fotóznak mindent. Ő be van jelentve hivatalosan, de csak négy órára, 35 ezerért, a maradék pénzt, általában százezer felett, kp-ben kapja. Kérdem, hogy lehet ez egy hivatalos, állami elszámoltató cégnél, de fogalma sincs, azt mondja.
Van egy kocsijuk, de az az anyja, Eszter nevén van. Miért? Tudod, aki rokkant, annak jár kedvezmény. Pl. most sem kellett befizetnünk a súlyadót a kocsira. Így megfelezzük a hasznot. Apa nevén is van egy kocsi, a bátyámé, ugyanezért. „De hiszen nincs is jogosítványuk a szüleidnek” mondom neki. Az nem baj, de van két kocsijuk, papíron, és így jó pár ezer forintot megspórol a család.
Hát jó.
Nyugovóra térünk, zsong a fejem ettől a sok marhaságtól, ami nekik életbevágó napi szükségszerűség.
Másnap megyünk a tesvéréékhez. A testvér, Eszter fia Kálmán, szakácsként dolgozik egy étteremben. Rögtön panasszal kezdi: nem vagyok bejelentve, az a baj. A boszorka — a tulaj beceneve, a gyengébbek kedvéért — a saját fiát jelenti be, aki persze nincs sehol. „Én meg gürizek. Feketén kapok fizut, heti 38 ezret, a fia meg gyűjti a nyugdíjat, mert persze azt is fizeti a rohadék.”
Új munkahely ez neki, előtte is egy étteremben volt, csak éppen ott be volt jelentve. „Mikor megszületett az első gyerek, elmentem gyedre, persze csak papíron, mert így többet kaptunk, mintha a feleségem ment volna el.” Először nem értem, de magyarázza, neki magától értetődő. „Gyeden voltam, de nem történt semmi. Nem érted? Továbbra is ugyanúgy dolgoztam, semmi nem változott, a tulaj örült neki, mert nem kellett semmi járulékot fizetnie utánam, csak kp-ben nyomta a lóvét. Tőle kaptuk a fizut kp-ben, az államtól meg a gyed-et. A feleségem meg otthon volt a gyerekkel.” „Aztán lejárt a gyed, és kiraktak. Nem akarta a rohadék fizetni a járulékokat. Amíg feketén tudtam dolgozni, addig jó volt, papíron már nem kellettem, még minimál béren sem”.
Így most a feleség van gyes-en, ő meg más helyen dolgozik, igaz itt sincs bejelentve.
Befut a harmadik testvér, aki el sem tudja magyarázni, mivel foglalkozik, üzletel, menedzsel, marketingezik. Bejelenve nincs sehova, kp-ben kap pénzt valahonnan valamiért. Az anyja se nagyon bizakodó, mikor rákérdezek a fiára.
Odébbállunk, irány Miskolc, a szülővárosom. Rögtön szembetűnik, az óriási különbség az előző területekhez képest. Akárkivel beszélünk, látszik, itt már alig van ellopni való. Itt már mindent elvittek, amit lehetett. A nagy gyárakat leszerelték, a kohók csendben terpeszkednek a város felett, jó a levegő, nem úgy, mint gyermekkorunkban.
Elterjed a szomszédoknál, hogy itt vagyunk a városban, átjön egy volt gyerekkori barát. Üzletember, autókra szerelnek légkondit, meg teherautókra hűtőberendezéseket. Kivisz a telephelyre, négy embere van, papíron egy sem, veszteséges kezdet óta, épphogy létezik.
Éjjel-nappal dolgozik, így is alig tud kijönni. Mikor meghallja, hogy a húgoméknak lapos tévét vettünk, rögtön szörnyülködik, hogy nem neki adtuk oda az áfá-s számlát, de kéri, utólag juttassuk el hozzá. Feltétlenül. Ebédre beugrik egy másik régi barát: iskolában tanít, egy kialakulóban levő cigánytelep közepén. Igen, a híres Avas lakótelepről van szó.
Most léptették elő, egy osztályt ugrott felfelé, de így kevesebb fizetést kap, nem érti, miért. Mi pláne nem. 7 roma tanítványa volt, már három kinn van Kanadában, mondja, és kérdi, nem érdekel-e, hogy a következő hónapban Danika, a negyedik a sorban, persze ő is családostul, Kanadába készül menekültként. Mondom, nem érdekel. De ő mondja, már öt hónapja bejelentették, hogy elmennek, és most megvan a repülőjegy, hát mennek. Azt mondta, hétfőtől nem lesz itthon. De utána jönnek haza, bejelentkeznek kint segélyre, és már jönnek is vissza. A kinti rokonság majd folyósítja nekik a „lóvét”. Amíg rá nem jönnek. Merthogy közben itthon is veszik fel a segélyt, azt sem akarják elveszíteni.
A tanítónő férje, ő is régi ismerős. Éppen elvesztette a munkáját, indoklás nélkül rúgták ki a kollegájával együtt. Műszaki kisegítők voltak mind a ketten egy iskolában, meséli. Most felvettek oda egy volt rendőrt, a polgármester barátja, kellett a hely. „Nem ért semmihez, de a dupláját keresi, mint mi ketten előtte, negyven éves gyakorlattal” — mondja.
Két gyerekük van, a fiú már nyolc éve járja a miskolci egyetemet, de közben már két éve Angliában van, mosogat. A lányuk perfekt német, kinn volt ő is, majd két évet dolgozott ott, most végre befejezi az egyetemet. A lány vőlegénye is Németben van, egy vágóhídon áll egész nap, szabdalja a dögöket.
A férj most, hogy nincs munkája, az édesapját látja el. Az öreg megzakkant, 85 éves. Egyik éjjel rátámadt a fiára álmában egy kalapáccsal. Szerencsére az első ütés nem volt végzetes, fel bírt kelni, de mivel elborította az arcát a vér, nem látott semmit. Így még három ütést kapott. Mutatja a képeket, hogy varrták össze a koponyáján a bőrt. Törött orrcsont, elferdült állkapocs. Borzasztó.
A gond most az, hogy a rendőrség el akarja vinni az öreget, mert vádat emeltek ellene gyilkossági kísérletért. A fia, akit majdnem megölt, harcol azért, hogy ne vigyék az öregét sehová, mert akkor nekik annyi. Az öreg nyugdíja ugyanis 150 ezer forint — mondja —, ami több mint neki a 25 ezer forintos segély meg a felesége tanári fizetése együtt. Így továbbra is egy lakásban alszik a majdnem-gyilkosával. „Odateszek egy széket az ajtóhoz, így hallom, ha bejön”. „Biztos vagy benne?” – kérdem. Meghúzza a vállát, nincs választása, napról napra kell életben tartani a papát, különben nem tudják fizetni a rezsit.
Már tényleg zsong a fejem, mikor kocsiba ülünk és meg sem állunk a feleségem rokonságáig, a szlovák határnál lévő Tornanádaskáig. Ilyen lepusztult falut utoljára talán Afrikában, Kamerunban láttam, de ott több élet volt. És ott volt angol vécé. Itt potyogtató van a kert végében.
Fantasztikus örömmel fogadnak az öregek. Kérdem, mi van itt? Mikor pár évtizede itt jártunk, nyüzsgő falusi élet volt, a földek mind művelés alatt álltak, nappal ángyom néniék kinn voltak a mezőn, este jöttek kolompokkal a tehenek, rengeteg gyümölcsfa volt, rendezett udvar. Most meg semmi nincs. Ez így van, mondja, nincs állat sem, pár kutyát kivéve. Lepusztult minden, nincs termelés, megöregedtünk, a fiatalok elmentek.
435 ház van a faluban, mondja az öregasszony (nyolcvan felé jár), abból 38, amelyik nem cigány porta. Miből élnek? Csak a nyugdíj van, mondja, meg a segély, kinek ez, kinek az. Minket nem bántanak, teszi hozzá. De a házak értéke nullával egyenlő. Kétmillióért sem lehet eladni, pedig óriási telek van hozzá. Nem veszi meg senki, a cigányok meg tudják, lassan kihalunk, és akkor szépen sorban egyenként mind az övék lesz. „Itt már nincs mit ellopni, se cigánynak se magyarnak, Tibikém”, teszi hozzá. „Nincs semmink. Megjön a nyugdíj vagy a segély, és annyi. A faluban egyedül a vasútállomás, ami üzemel és munkahelyként szolgál”, - mondja még. Meg fenn a hegyen van egy kastély, a Hadik-kastély. Nem sokat tudnak róla, elmegyógyintézet, de az sem biztos.
Mondom, elugranánk a másik szülői faluba, a szomszédos Tornaszentjakabra. Lebeszélnek róla. „Ne szomorítsd a szívedet, édes gyermekem, hiszen emlékszel, oda még a vonat se jár, nem is járt soha. Ott már semmi nincs. Romokban áll az egész. Mi ahhoz képest egy sanzelizé vagyunk”, mondja.
Jó, akkor arról lemondunk.
Itt mindenki nyugdíjból él, senkit nem találunk, akinek munkája vagy pláne munkahelye lenne. Az egyik szomszéd dicsekszik, a néni mutatja az unoka fényképét, 6 éve él Dániában, büszkén mondja, ő támogatja a nagyszülőket mikor megteheti. „ Bébiszitter” – mondja. A kép alapján majdnem összemosolygunk, eléggé egyértelmű kikre ’vigyázhat’ a fiatal hölgy. Persze belénk fagy a mosoly, tragédia ez a javából.
Átmegyünk a volt megyeszékhelyre, a Szlovákiában található Torna faluba. Vagy öt km-re van innen, a határ túloldalán. Láthatóan ott is hasonló a helyzet, sőt pár percnyi kocsikázás után azon találom magam, hogy imádkozom, nehogy lerobbanjon a bérelt kocsim, és pánikszerűen húzunk vissza a magyar oldalra.
Valami szörnyű ennek a nyomornak a látványa; úgy éreztem magam, mint mikor véletlenül Harlemben lyukadtam ki első amerikai utam során ’79-ben. Akkor én voltam az egyedüli fehér ember a téren, több ezer ember között. (Persze, semmi nem történt, barátságosak voltak.) Most a lepusztult vidéken romáktól vagyunk körülvéve, a putrik előtt mocskos kisgyerekek szaladgálnak, sokan, egyre inkább a kocsi felé. Lidércnyomásként lesz úrrá rajtam az érzés, hogy akárhogy lavírozok, az egyik elémszalad. Ahogy szegény édesanyám mondaná, zabszem nem fér a seggünkbe.
Az itt lakók tudják, hogy nyugat felé menet javul a helyzet, de vagy öregek már, vagy más ok miatt nem vállalkoznak arra, hogy elmozduljanak. Így félig holtan léteznek egy majdnem holt vidéken, ahonnan már mindent elloptak, ami mozdítható.
Nyugaton még lehet mit lopni, megy is a tevékenység rendesen. Keleten már alig van valami elemelhető, a határ mellett pedig egyszerűen le van nullázva az ország.
Pestre hazafelé egész más hangulatban megyünk, mint idefelé jöttünk. Nem csoda.
Még egy helyen megállunk, szintén régi barát, elég nagy vállalkozó, ingatlanos. Alig lehet vele leülni, csöngenek a telefonok. Minden kp-ban megy, mondja, a számlákat adják-veszik megadott árért, hogy papíron is legyen valami, de az nem jelent semmit. Cigányokat is foglalkoztat, mondja, miután kérdezem, semmi baja velük. Bejelentve egyik sincs, még csak az hiányzik; hol van munka, hol nincs. Hitel sincs, megakadt minden, főleg az utóbbi évben. Recesszió, világos.
Panaszkodik ő is, a hülye tinédzser fia, az a hülye, mondja, képzeljük el, az iskolában pár gyerek tetves lett, valamelyik cigánytól (természetesen). Szerencsére az ő fia megúszta.
„Akkor a barom tanár bejelentette, hogy akinek tetűje van, az két napig nem jöhet az iskolába.” Hát ezek a marhák nem árulták már másnap a tetűket?
Árulják a tetűket! Mivé lett a világ! Kétezer forint darabja, és persze az én fiam volt az első, aki vett. Inkább tetves lett, csak ne kelljen iskolába mennie.
„Ilyen hülye világban élünk” — mondja, „a politikusok megtanították az egész országot hazudni meg lopni”.
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a cucilizmus óta nem szoktatták le a lakosságot erről. Inkább még ők mutatnak „jó példát”.
Pedig, ahogy a jó magyar mondás szól: „Ne lopj, az állam nem bírja a konkurenciát!”
Forrás: Frank Tibor
