A németországi zsidó író, Emil Ludwig írta még a háború kitörése előtt:
“Hitler nem akar háborút, de a végén mégis belekényszerül, nem ebben az évben, hanem majd később.” [Les Annales, 1934. június] – Vajon Ludwig honnan tudta ezt?
Drezda lángokban
Részlet Benjamin Colby: ‘Twas a famous victory - Deception and Propaganda
in the War with Germany, Arlington House Publishers, 1974. USA.
A gyér német ellenállás Roosevelt „feltételnélküli megadási” rendelete miatt lett utolsó kétségbeesett erőfeszítéssé. Roosevelt, Sztálin és Churchill már Jaltában volt. Drezda 600 ezer lakosa többszázezer menekülttel szaporodott az oroszok elől menekülő ötmillió közül. A város, amely Béccsel vetekedett, mint Európa legszebb barokk városa, teljesen védelem nélkül volt. Még a légvédelmi ágyúkat is eltávolították máshová.
Sir Robert Saundby, a British Bomber Command helyettes parancsnoka nem hitte, hogy Drezda bombázása katonai szükségesség volt. Amikor a parancs a bombázásra megérkezett, ez annyira zavarta, hogy külön kérdést intézett a Légvédelmi minisztériumhoz. Kérdését a minisztériumból Jaltába küldték Churchillhez. A válasz, utasítás volt Drezda bombázására az első adódó alkalommal.
Az angolok február 13-án éjjel gondosan előkészített terv alapján intézték a csapást, amely hatalmas tűzvihar szándékos előidézését tervezte. A célpontot, ami a város közepe volt először gondosan céljelző bombákkal jelölték meg. Az első jelző bombát, amint azt a Royal Air Force a bombázással egyidőben készített fényképfelvételei igazolták, 250 méter magasságból dobták Németország legnagyobb kórházterületére. Ezt követte a szőnyegbombázás, amely a körzetet lángba borította.
A második bombatámadást, főleg gyújtóbombákkal, három órával későbbre tűzték ki, hogy a tűzoltók és az időközben a szomszéd városokból helyszínre érkezett segítség is áldozatul essenek. A cél ismét a város közepe volt. A nyolc kilométerre fekvő Luftwaffe-repülőteret, ámbár a „karácsonyfa” bombák megvilágították, mellőzték az angol repülők, megtartva bombáikat Drezdának. Nem volt ellenállás sem a levegőben, sem légvédelmi ágyúktól, mert Drezdának nem voltak légvédelmi fegyverei. A várost tervszerűen szőnyegbombázták, miközben egy bombázási szakértő irányította a bombázókat a város még nem égő külvárosaihoz. A tűzorkán óriási volta leírhatatlan volt, a hazatérő repülők 400 kilométer távolságból is látták a tűz fényét. Másnap 1 350 amerikai Flying Fortress támadta a még mindig égő várost. A kísérő vadászgépeket utasították, hogy szálljanak le háztetőmagasságba és gépfegyverezzenek mindent, amit látnak. Így rálőttek a városból menekülő lakosságra és mindenre, ami mozgott.
A következő nap 210 amerikai bombázó ismét támadta a várost és 461 tonna bombát dobott rá. Kórházak, templomok, lakóházak ugyanarra a sorsra jutottak. Az egyik kórházban 200 személy halt meg, köztük 45 várandós anya. A város egyes részeit hetekig nem lehetett megközelíteni, olyan heves volt a tűz. A korabeli német polgári honvédelem szerint a halottak száma elérte a 60 ezret.
Az amerikai Air Force mindezzel még nem elégedett meg, és március 2-án, majd április 17-én újból bombázta a várost. Érdekes, hogy ez utóbbit csak az angol történészek jegyezték fel, az amerikaiak nem említik.
Miért bombázták Drezdát? Az angolok rögtön a támadások után kijelentették, hogy a város „nagy iparváros” volt „nagy lőszergyárakkal”. Ezt az amerikai újságok hűen megismételték. Igazában, radar és elektromos alkatrészeket gyártottak nyolctól tizenöt kilométer távolságra a város központjától és néhány kisvállalat repülőgép alkatrészt és más kisfontosságú alkatrészt gyártott, de egyetlen ilyen üzem sem volt az angol repülők által célba vett zsúfolt területen belül.
A másik félrevezetés, amit inkább hazugságnak lehetne nevezni, az volt, hogy az oroszok kérelmére bombázták Drezdát. Az idők folyamán ez is hazugságnak bizonyult. Amikor a jaltai konferencia jegyzőkönyveit nyilvánosságra hozták kiderült, hogy az oroszok ugyan kérték, hogy a szövetséges légierő „lebénítsa Berlin és Lipcse gócpontjait”, de Drezdát nem foglalták bele. Sőt, még az oroszok is visszautasították Drezda bombázását, amire Churchill jóváhagyásával kérte fel őket az angol légierő vezetősége.
A hivatalos történészek a háború után feljegyezték a valóságot: Drezdát azért bombázták, hogy „növeljék a pánikot és zűrzavart, amely már jelen volt a menekültekkel túlzsúfolt városokban, és hogy Sztálinnak kedveskedjenek.”
Február 18-án az Associated Press tudósítója, miután részt vett a hadsereg legfelsőbb vezetőségének hadiszállásán adott tájékoztatón:
„A szövetséges légi főnökök” – táviratozta – „meghozták a régen várt döntést a német lakosságközpontok szándékos terrorbombázását illetőleg, mint Hitler elvesztése siettetésének könyörtelen eszközét…”
Továbbá, a Drezda támadását követő napon, mielőtt a 48 kilométerre fekvő Chemnitz város bombázására küldték őket, az angol légierő pilótáinak pontosan megmondták:
„azért mentek oda ma éjszaka, hogy végezzetek a menekültekkel, akik elmenekültek Drezdából.”
És ezek mentek Nürnbergbe ítélkezni a németek felett! - Jaj, a legyőzötteknek!
