Volt egy bohóc

Sebők János írása az évforduló kapcsán...

Ötven éves lesz a legsikeresebb magyar rocklegenda, az Omega. A Várkollégiumból a Vasfüggönyön át a Világhírig eljutni példátlan teljesítmény volt Kádár János országában, de az "életfogytig rock 'n' roll" legendája mögött már rég nincs semmi, csak füstgép és manír. Búcsúzni pedig tudni kell, és most lehetne is, szépen, méltósággal.

„Ameddig Jagger bírja, én is bírom, mi ketten maradtunk nagy öregek” - mondta Kóbor János egy tévéinterjúban, az Omega közelgő ötvenedik születésnapja alkalmából. „Ha ők tudják ezt még csinálni, akkor nekünk is kell ezt még csinálni” – folytatta Kóbor a Rolling Stones-párhuzamot. Végighallgattam az interjú szövegét, és az jutott eszembe: nem kellene, vagy legalábbis nem így kellene ezt csinálni!

Bár dalcímekben 1981 óta folyamatosan hirdeti a zenekar, hogy „Életfogytig rock ’n' roll” és „Ez egy életre szól”, ám az interjúból mégis az derült ki, hogy az Omega 68 éves frontembere nem kedveli ezt a zenét, 1995 óta nem volt külföldi előadó koncertjén, magyar zenekart sem látott az utóbbi évtizedekben színpadon, a legritkább esetben és véletlenszerűen hallgat zenét, ritkán mozdul ki otthonról, valójában a nyugdíjasok életét éli rajongva szeretett kislányával,feleségével és a baráti társaságával.

Az jött le a képernyőről, hogy az egyik legnagyobb magyar rockbálványt, a „magyar Jaggert” egyáltalán nem érdekli az, amit csinál. Csak nem ért máshoz, ezért a társaival nyomják, amikor jönnek a jubileumok. Ilyenkor hangzatosan meghirdetik, hogy mindhalálig rock and roll, aztán visszavonulnak a békés polgári hétköznapokba. Nem volt ez mindig így. Volt idő, amikor valóban azt gondolhattuk, hogy ez a zene az Omegánál is egy életre szól. De aztán egyszer csak elromlott minden.

Csillagok útján

A közelgő évforduló apropója, hogy a zenekar egyes tagjai 1962. szeptember 23-án léptek fel először Omega néven. Aztán a hatvanas évek végéig változó formációkban amatőrködtek, s csak az 1967-től kialakuló végső „nagy felállás” (Kóbor-Benkő-Laux-Mihály-Molnár-Presser) tagjai döntötték el, hogy nem a diplomát, hanem a zenei tudásukat hasznosítják. A zenekar ekkor már tagja volt az Illés-Metró-Omega „szentháromságnak”. Sőt, a nemzetközi trendeket elkapó zenéjükkel 1968-ban nemcsak turnéztak, de lemezt is készítettek Angliában, majd 1968 és 70 között három olyan nagylemezt jelentettek meg itthon, amelyek a korszak legjobb teljesítményei közé tartoznak.

„Aratjuk a gabonát, szeretjük az Omegát!” – skandálta a fanatikus rajongótábor a zenekarnak, amely a hazai sikerek után a Gyöngyhajú lány című dallal 1970-ben elindult a „csillagok útján”. Felléptek Palma de Mallorcán, Monacoban, Cannes-ban, díjat nyertek Spanyolországban, Japánban. Aztán Presser és Laux kiválásával megalakult az LGT, a többiek pedig megcélozták külföldet, s az Omegának sikerült is megvetnie a lábát a nemzetközi piacon.

Az Omega ettől kezdve nemcsak az első sorban menetelt, de tempót is diktált. A hard rock nagyágyúi (Deep Purple, Uriah Heep, AC/DC, Golden Earring) által kijelölt úton elindulva a kelet-európaiság, a vasfüggöny mögöttiség imázsával bejátszották magukat a nemzetközi élvonalba.

A magyar és a szocialista országok Nyugaton is sztárolt zenekarai közül az Omega vitte a legtöbbre. Lemezeiket a hetvenes évek közepétől már közel 60 országban ismerték, forgalmazták, nagyon sok helyen egy sorban emlegetve őket olyan sztárokkal, mint az AC/DC, Journey, Manfred Mann’s Earth Band, Scorpions. A sikerlistákon a Pink Floyddal és a Rolling Stones-sal versenyeztek, s nagylemezeik német nyelvterületen többször „megverték” Paul McCartney vagy a Queen újdonságait, és még Törökországban is aranylemezt kaptak.

Amikor pedig a trendi stílus leszállóágba került az évtized második felére, csalhatatlan szimattal váltottak, s követték a Pink Floyd space-rockját. 1976-től 1980-ig az Omega második nagy korszakát élte át, s lemezeivel még tovább növelte hírnevét a nyugati és keleti piacokon. Stadionokban, fesztiválokon léptek fel, szinte egész évben turnéztak, s ritkuló hazai fellépéseik alkalmával – zenei- és látványvilágban – valóban tudták pótolni a legnagyobb külföldi sztárzenekarokat is.

Túl öregek a rock and rollhoz, túl fiatalok a halálhoz

Az Omega karrierje a hetvenes évek fordulójáig töretlenül ívelt felfelé, aztán a punk, majd new wave robbanás nemcsak a nyugati, de a hazai „rockdinókat” is elsöpörte. Az új helyzetre reagálva ismét megpróbáltak stílust váltani, s zenéjükbe beépítették a New Wave-es szinti-pop és a Neue Deutsche Welle elemeit, de a kísérlet nem volt túl sikeres. A Budapest Sportcsarnok felépülésével sorozatban jöttek el hozzánk a világsztárok, így már nem volt szükség a külföldi stadionrock „importjára”, a fiatalabb, koncertekre járó közönség pedig már a Fekete bárányokra, a Bizottságra, az alternatív zenekarokra, az új kísérletező előadókra volt kíváncsi. Így az Omega másokkal (Fonográf, LGT) együtt elkezdett beszorulni az élő rocklegenda skatulyába, s nevük már nemcsak egy elfogadott, de megújulni már nem képes superbrandet jelentett, hanem olyan rockereket is „akik túl öregek a rock and rollhoz, de még túl fiatalok a halálhoz”.

Ezt erősítette meg a Jancsó által forgatott Omega, Omega című film is, amelyhez öt koncertet adtak a BS-ben sok külsőséggel, meztelen nőkkel, fáradt gitárszólókkal, sok-sok funkciótlan műmájerkedéssel. Alighanem ez volt az a pillanat, amikor az Omega rálépett arra a lassan három évtizede tartó útra, amikor a régi dicsőség látszatát egymást „überelő” produkciókkal, hangzatos bejelentésekkel, „nagy dobásokkal” és az ezek mögé szervezett médiahűhóval próbálta fenntartani valós teljesítmény helyett.

Vetésről tehát már szó sem volt, aratásról annál inkább. A kilencvenes években a legkülönbözőbb válogatásokban jelent meg az addigi Omega-életmű, s innentől kezdve a kommunikáció, a szereplések végleg a legendásodásra, a kihangsúlyozott, páratlan teljesítményre helyezték a hangsúlyt, többnyire a Rolling Stonesra utalgatva („Kelet-Európa Rolling Stones-a”, „Az Omegához csak a Rolling Stones hasonlítható”).

A zenekar azonban a háttérben egyre jobban „megroggyant”. „Az 1987-es Kisstadion-koncert után indult el mindenki a maga útján. Én most kijelentem, hogy a szeptemberi buli után abbahagyom. Félenergiával nem tudok zenélni, sok minden más leköt már” – nyilatkozta Molnár 1994-ben.

Másra koncentrált ekkor már a zenekar többi tagja is. Benkő a Hungaroton-Gong igazgatója, Molnár lapkiadó lett, Debreczeni éttermet, Mihály üzletet nyitott, Kóbor stúdiót üzemeltetett. S közben mindannyian koptak, öregedtek. 1994-ben hét év után léptek először színpadra. A Népstadion-koncertet szerényen „Az évezred bulija” jelszóval hirdették meg (Kóbor: „Egyszer mi is lehetünk kicsit nagyképűek, és egyébként is: az elmúlt 994 évben biztosan nem rendeztek ennél nagyobb koncertet Magyarországon”.) Ám az öntömjén mértéke messze nem állt arányban a színpadon nyújtott teljesítménnyel, és a tervezett külföldi fellépésekből sem lett semmi.

Az új évezredben kreativitásban sem sikerült az Omegának a tetszhalott állapotból visszatérni. A rutinná vált hangszeres játék után az alkotóerők is megfogytak, Igaz, a zenekar már régen nemcsak komponál, hanem kombinál, kalkulál, kooperál, de a 1982 után a végeredmény egyetlen lemezen sem sikeredett meggyőzőre. Ezt maguk a zenészek is tudják, hiszen 1995 után csak 2006-ban jelentkeztek ismét új nagylemezzel, ami viszont felejthetőre sikerült.

Az Omega most, újabb hét év elteltével, az 50. évforduló ürügyén ismét próbálkozik. Lesz országos turné, új nagylemez, a Liszt évfordulóhoz csatlakozó, szimfonikusokkal előadott Omega Rhapsody, Kóbor Álmodtam, vagy igaz talán? címmel megírta az emlékiratait, s jövő szeptember 23-án valahol, méltó helyen ismét lesz egy szuperkoncert.

Marad a nagyság, vagy pótolja a nagyzolás?

A nosztalgia, a rajongói szeretet bizonyára ezúttal is előcsalogatja a közönséget, de okulva az elmúlt 20-25 év tapasztalataiból, kijelentéseiből, az évforduló kínálta lehetőséget megragadva talán most volna az ideje „nyugállományba” vonulni.

Nem kell mindhalálig rock and roll! Nem kell elrontani a szép emlékeket! Nem kell felélni a mítoszt! Nem szabad megvárni, míg eljönnek a hetessel kezdődő, „kaszás” évek. Ne legyenek se nekünk, se a zenészeknek illúzióik, az Omega évtizedek óta nincs pariban a Rolling Stones-szal, Kóbor János pedig Mick Jaggerrel.

Csupán az 50. évforduló stimmel. S ez sem kevés. Ahogy Kóbor mondta az interjúban, a rock and roll körbejár, régóta ismétli önmagát. Sajnos, ez áll az Omegára is. Legalább két évtizede. Már régen nem a csillagok útján, hanem a kátyús magyar úton járnak ők is. Időben kellett volna abbahagyni, ahogy tette a Fonográf, az LGT.

De még most se késő. Legyen a búcsúzás 2012. szeptember 23-án valóban szép, és méltó a zenekar régi nagy híréhez. Hacsak nem akarják „megélhetési zenészként” végezni, merthogy erre is utalt Kóbor, aki szerint egyébként is kevéske a nyugdíj. Na, ne már! S a Korda-nyaraló, a biznisz (as usual), a részvények, a szelvények, a vállalkozások, a jogdíjak stb.? Jagger ilyet nem mondott volna! Igaz, nem stílusa, hogy hülyítse a népet. Ő ma is más praktikákkal áll ki a nyilvánosság elé. S tudja, a nagyság nem azonos a nagyzolással.