FEKETE VINCE 

Bestiarium siculanae

A nemzet agya

Egy kicsit (egy kicsit?) többre tartja magát, mint aki. De az is lehet, hogy nagyon sokkal többre, mint aki, csak az a kicsi látszik kívülről. Szeret mismásolni, nem szereti megmutatni önmagát a maga valójában, és ebben semmiben sem különbözik az egyszerű embertől a nemzet agya, a polcon levő, a polcra került ember, mint a közönséges földön járó, csúszómászó létező. A nemzet agya nem őszinte sohasem, mert nem is lehet az. Ha őszinte lenne, akkor nem volna ott, ahol van. Mert akkor kerek perec, egy az egyben kimondaná, hogy rakom, amim van ebbe az egész hóbelevancba, ami itt az igazságosság, erkölcsösség, tisztaság, igaz szív, egyenes beszéd meg a többi elvont szarság körül folyik, mert engem sokkal földibb, e világibb dolgok érdekelnek. Például az, hogy mivel és mennyivel tudom gyarapítani azt, amim van; a jó száraz bankbetétecskék, részvényecskék, földterületek, ingatlanok meg az igazi kápé érdekli, mert csak az a biztos, ami a kézben van, és addig csak, amíg ott van.
A nemzet agya egyébként olyan együttérző siránkozást vág le a szegény nép vérzivataros sorsa fölött érzett aggodalmában, különösen nyilvános ünnepeken, avatásokon, leleplezéseken, megmondoménnektekhogykelleztetcsinálni-rendezvénynek álcázott kampány-bulikon, hogy rögtön, de még helyben meg kell ott az érző szívnek szakadni. Meg is szakadna még helyben néhány igaz szívéből érző nénikének kicsiny kis nemzetünk sorsáért tisztességesen aggódó szüve, ha hinné, amit neki ott beszélnek, ha nem rendelkezne évtizedes tapasztalattal afelől, hogy amit a kampányszáj neki, nekik itt, helyben finomlisztként megőrölve eléjük szór, akárcsak holmi lilaködös semmit, hogy abból soha a büdös életben nem sül a szegények kemencéjében kenyér. Ígéret csak, hőzöngő beszéd; és csak úgy áll meg a lábán az egész ígérethalmaz, mint a kezetlen, lábatlan ember, olyan egyenesen, olyan tartással, olyan vidáman, olyan kacéran és egészségesen.
Még szerencse, hogy adott Eszt nekünk a Fennvaló, mutat a fejére a nénike, és nem szorulunk a más agyára, különösen az ilyenekére, és int egyet a nép, a nemzet agyának a gödröket kerülgető, a falujából, településéről kifelé cikcakkozó autója után. Igazi, utolsó kiadású, szép, fényes, nyugati márka; csak ennyit ért hozzá a nép egyszerű fia, mert ő a csavarhúzóval, kalapáccsal az útszélen is megjavítható huszonéves Daciához szokott, amelynek, ha baj van a lepüsszentő szelepével, csak félre kell húzni valahová, az út szélére, és jó erőteljesen bele kell trombitálni a vizezett, olcsó és koszos benzintől eldugult düznijébe, s máris mehet tovább az autó meg az élet a maga poros útján.
A nemzet agya pedig szépen, lassan kocsikázik hazafelé a legújabb évjáratú járgányán, és boldogsággal van eltelve a lelke. Mert maga sem hiszi, hogy ilyen jól megy neki. Mert ő a nép boldogságáért munkálkodik, csak valahogy mindig elakad a ragozásban. Mert mindig megbotlik az egyes szám első személynél, és soha nem jut el, csak a szóvirágok szintjén, a többes számig, a Ti-ig, az Ők-ig. Megvakarja a fejét a nemzet agya, esetleg, ha van, megpödöri a bajuszát, kényelmesen elterpeszkedik a kagylóülésen, a tájat nézi, ezt az oly sokat látott székely tájat, a soha meg nem hajoló, inkább derékban eltörő bús székely fenyőket, és megemelinti egy kicsikét magát, balról jobbra megbillenti, mert a szükség az szükség, és lelke nyugodalmára kiengedi magából a délelőtti bableves keltette fölös energiákat. Majd leengedi a bal oldalán az ablakot, hogy bejöjjön a csodálatos, semmivel össze nem hasonlítható, a világ bármelyik részén a szülőföldre emlékeztető, csak azt idéző fenyőillat, és hogy kimenjen bentről, az autó belső teréből az, ami a saját, és hogy a kintivel kedvére elkeveredjék.